A bravúr ára – Ballai Attila publicisztikája

Ausztriai „telelésünk” során belecsöppentem egy osztrák gyermeksíverseny eredményhirdetésébe, ahol a műsorközlő ekképpen ismertette a végkifejletet: a nyolcadik győztes XY, a hetedik győztes XY, a hatodik győztes XY, és így tovább, egészen az első helyezettig. A kölykök és szüleik önfeledten ünnepeltek, én pedig azon sopánkodtam, hogy mi, magyarok sohasem fogunk ide eljutni. Hiszen csupán egyetlenegy győztest ismerünk, a többieket jobb esetben nem tartjuk számon, rosszabban vesztesnek, újabban „lúzernek” tekintjük. Messze nemcsak az olimpián, hanem bármilyen utánpótlásmeccsen, amelyen a tisztelt anyukák és apukák emberi mivoltukból kivetkőzve hajszolják csemetéiket. Ezért is tartom érdessége mellett találónak a Kézilabda Utánpótlás Szülői Szabályzatot, amelynek rövidítése KUSS.

Tokiónak számomra az az egyik legfőbb értéke, hogy azt hiszem, e téren szintet léptünk. Mert ennyi boldog magyar ezüst-, bronzérmest és mindenféle helyezettet most láttam először olimpián. Siklósi Gergely, Berecz Zsombor, Csipes Tamara, Rasovszky Kristóf nem azon kesergett, hogy hajszál híján nyerhetett volna, hanem önfeledten örült, mert úgy érezte, nyert. Mi pedig végre hagytuk őket örülni, sőt megtanultunk örülni velük, nekik. A negyedik Vas Kata Blankának terepkerékpározásban, az ötödik Pupp Rékának cselgáncsban, a hatodik Mihályvári Farkas-Viktóriának úszásban, a hetedik Bicsák Bencének triatlonban.

Az ilyenkor szokásos fanyalgások is elültek. Jelesül, hogy micsoda badarság ez az olimpiásdi, szégyelljük a nemzeti büszkeségünket, szegény sportolóknak elvették a gyermekkorukat, és ennek vagy annak az elérése ennyi forintba került, amiért annyi lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni. Valószínűleg a mögöttünk hagyott másfél év, a pandémia kellett ahhoz, hogy valamelyest észre térjünk. Mert ha közös örömeink már nem is nagyon voltak, közös szenvedéseink, megpróbáltatásaink lettek, és együtt lábaltunk ki belőlük. Ez a paradoxon az egészben: a fejlett világot fene nagy jó dolgában akkora kataklizma zökkenthetné csak vissza a normális kerékvágásba, amekkorát semmiképpen sem kívánhatunk, sem magunknak, sem másnak.

Ugorjunk is vissza az olimpiához, a sport még viszonylagosan legtisztább és józanul értékelhető, mérhető világába! Ahol persze ugyancsak nem írható le minden számokkal, de ez a mérlegkészítés egyszerűbb módja, ezért innen indulunk. Magyarország hat arannyal, hét-hét ezüsttel és bronzzal, húsz medáliával az éremtábla 15. helyén zárt. Inkább sok ez vagy kevés? Attól függ, honnan nézzük. Huszonöt év óta a mostani a legtöbb dobogós helyezésünk – 1996-ban, Atlantában 21 volt –, viszont az elmúlt kilencven évben csupán kétszer szereztünk hatnál kevesebb aranyat: 1976-ban, Montrealban négyet, 2008-ban, Pekingben hármat. Nem a magyar sport magasságát, hanem „szélességét” jelzi, hogy míg legutóbb, Rióban mindössze négy sportágban jutottunk éremhez, addig Tokióban kilencben. Az eredményességi rangsorban egyetlen, nálunk kisebb lélekszámú ország előz meg minket, Új-Zéland.

Azt se feledjük, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben alapvetően és folyamatosan rendeződnek át az erőviszonyok, és mi úgy igyekszünk őrizni a pozícióinkat, hogy Európa drasztikusan veszíti el azokat. Történelmi távlatból szemlélve, 1896-ban, Athénban az aranyérmek 67 százalékát vitte el kontinensünk (43-ból 29-et), 1912-ben, Stockholmban is maradt a 67 százalék (103/69), ami 1936-ra, Berlinre 71.5-re nőtt (130/93), és 1952-re, Helsinkire ugyan visszaesett 62-re (149/93), de 1972-re, Münchenre beállt az Athént és Stockholmot idéző 68-ra (195/133). 1992-ben, Barcelonában már szignifikáns süllyedést regisztrálhattunk: 58 százalék (260/150). Az idén, Tokióban, egy merőben új sportvilágrendben pedig a 339 elsőségből mindössze 145, nem egészen 43 százalék jutott Európának, miközben az éremtábla első három helyén az Egyesült Államok, Kína és Japán osztozott. Térségünk sem tündökölt, a lengyelek és a csehek négy-négy, a horvátok, a szerbek és a szlovénok három-három, az ukránok, az osztrákok, a románok és a szlovákok egy-egy aranya mellett igazán jól mutat a mi hatosunk.

Annál is inkább, mert a sport önmagánál sokkal átfogóbb folyamatokról árulkodik. Még egy faluról is sokat elmond, ha gondozott a futballpályája, a helyi legényekből képes kiállítani egy vagány csapatot, amelyért az emberek szívesen áldozzák fel a vasárnap délutánjukat. Azaz van közösségi szellem, tudat és erő. Olimpikonjainktól is felemelő volt hallani, amint időnként elcsukló hangon köszönik meg családjuknak, szurkolóiknak, sportáguknak és az országnak azt a muníciót, támogatást, ami nélkül ők is, mi is bizonyára sokkal szegényebbek lettünk volna. Elnézve ezeket a jó kiállású, tiszta tekintetű, világosan és érzelemgazdagon fogalmazó ifjakat, felért egy felhívással a szülőkhöz: engedjétek, vigyétek sportolni a gyermekeiteket! Ott majd megtanulnak közösségben élni, valós értékrendre épülő hierarchiába tagozódni, egymásért is küzdeni, és – bár ezt pici fenntartással írom le – áldozatot hozni. Ez visszaköszönő eleme volt a nyilatkozatoknak, de a legapróbb bántó szándék nélkül teszem hozzá: áldozatot hoz az Erdélyből hónapokra az anyaországba költöző, a családját hátrahagyó, hajnaltól késő délutánig robotoló mezőgazdasági idénymunkás, vagy a főállása mellett éjszakai pluszműszakot, maszek melót, ingázást vállaló apa és férj is, összehasonlíthatatlanul kisebb hozadékért.

Ezzel magunk mögött is hagytuk a számszerű értékelést, e szellemben haladunk tovább, sportáganként. Fél távnál az úszást és a vívást már kiveséztük, következzen harmadik – azaz eredményességben első – éremtermelőnk, a kajak-kenu. Amelynél nehéz is eldönteni, mi okozza a nagyobb beteljesülést, a parádés sorozat folytatása, a női kajak négyes zsinórban harmadik diadala, vagy a rossz széria megtörése, a klasszikus szám, a férfi kajak egyes ezer méter elsőségének visszahódítása 1968, Hesz Mihály után. Természetesen nem kis esély, hogy kettőre nőtt a nemzetenként és számonként indítható versenyzők kvótája, de ha úszásban ez régóta így van, a jóval szűkebb körből merítő kajak-kenuban is logikus – és nekünk üdvös – e döntés. Kozák Danuta hatodik aranyával minden idők második legeredményesebb magyar olimpikonjává emelkedett – a nőknél az élre állt –, amihez felesleges is kommentárt fűzni. Miként ahhoz is, hogy a sportág tokiói három arany, két ezüst, egy bronz termését úgy is feloszthatjuk, hogy kajak hat, kenu nulla érem.

Bevallom, a modern televíziós igényekre átszabott küzdősportok nem tartoznak a kedvenceim közé, mert két, közel hasonló erő párviadala perceken belül sokszor mesterséges, ezért nem is feltétlenül igazságos módon dőlhet csak el. Miközben az az igazi, ha a harc végén az egyik fél áll, a másik fekszik. Mint 1908-ban, Londonban, amikor és ahol első birkózó olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd több mint egy órán át gyömöszölte és törte meg orosz ellenfelét. Napjaink magyar birkózói azonban teljesítményükkel, lényükkel újra megszerettették velem a sportágat. A rendkívüli családi sikert elért Lőrincz fivérek mellett Szőke Alex is, aki tíz másodperccel a meccse vége előtt parádés akcióval szinte kidobta a csarnokból ellenfelét.

A vízilabda remekül példázza, hogy a számok nem mutatnak meg mindent. Hiszen mindkét csapatunk harmadik lett, de egészen máshonnan és máshogyan érkezett meg a dobogó harmadik fokára. A lányok három negyedik helyezés után dobták le magukról a rontást, és ennél egyértelműen több ezúttal sem volt bennük. A fiúk produkciója azonban a görögök elleni elődöntőben értelmezhetetlen. Ha a szerbek elleni finálét elveszítik, egy szavam sincs, de kilenc olimpiai bajnoki cím, és persze még inkább a horvátok elleni, pompás negyeddöntő után két nappal ilyen ötlet- és érzelemmentes játékkal előállni talány. Aztán a spanyolok ellen 4–0-ra megnyert második félidő és a visszavonuló kapus, Nagy Viktor férfiasan könnyes búcsúztatása megmutatta, micsoda lélek lakozik ebben a társaságban. Kár, hogy múlt péntekre átmenetileg elvándorolt belőle.

Végül egy dobogósunkról még illik megemlékeznem. Azért is, mert Varga Károly 1980-as elsősége óta nem volt magyar olimpiai érmes, akinek előzetesen legalább a nevét ne hallottam volna. Most igen, a karatézó Hárspataki Gábor. Ez persze nem neki kellemetlen, hanem – hivatásomból adódóan – nekem. De örömmel pirulok 2024-ben, Párizsban is, ha csupán ennyi egy magyar bravúr ára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!