Vasárnap Lauren Price középsúlyban döntőt vív a tokiói olimpia női boksztornáján, miután az elődöntőben 3:2-es pontozással felülmúlta a holland Nouchka Fontijnt. Elsőre mezei sporthírnek tűnik, hiszen az első kiemelt, Nemzetközösségi, illetve Európai Játékokat is nyerő brit hölgy fináléba jutásától hadd ne kelljen hanyatt esni. Még akkor sem, ha tudjuk róla, korábban kick-boxban szerzett világbajnoki címet, elvégre több küzdősportágban jeleskedő tálentumokkal – kis túlzással – a magyar és a nemzetközi sportvilágban is Dunát lehet rekeszteni. Sőt, az amerikaifutballban (NFL) nagybajnoki címig jutó, a baseballban a legnagyobb profi liga, az MLB előszobájáig hatoló Russell Wilsontól kezdve az öt- és tízpróbában olimpiai bajnoki címet nyerő, mellette kosárlabdában, baseballban és amerikai futballban jeleskedő Jim Thorpe-on át a valaha volt legnagyobb kosarasként baseballos álmokat is dédelgető Michael Jordanig több olyan klasszisról is tudunk, aki két, alapjaiban különböző sportágban is maradandót alkotott.
Na, de hogy az egyik sportág a futball legyen? Merthogy Price kisasszony 2012–2013-ban kétszer is szerepelt a walesi felnőtt labdarúgó-válogatottban, és csak azt követően fordult az ökölvívás felé, hogy látta a 2012-es olimpián honfitársát, Nicola Adamst aranyérmet nyerni. Persze, sokan emlékszünk rá, hogy gyerekkorunk utcák-terek focijának olykor szerves részét képezték a bunyók (kiélezett helyzetben már egy bedobás megítélése is jelentős villongást eredményezhetett...), olyanokra is bizonyosan sokan emlékeznek, akik onnan kiemelkedve egyik vagy másik sportágban sokra vitték (nálam a Rába ETO-ig jutó haver jelenti a csúcsot), de alighanem csak a sporttudósok képesek kapásból olyanokat mondani, akik futballban és még egy sportágban alkottak maradandót. Pedig nem Price az első (és alighanem nem is az utolsó), aki ilyen hőstettet hajtott végre.
Az például nehezen hihető, de ettől még tény, hogy a modern sport hőskorában két magyar futballista atlétaként is a nemzeti csapatig vitte. A kapusként négyszeres válogatott Holits Ödön az 1908-as londoni olimpián távolugróként a 14. helyen végzett, míg poszttársa, az ugyancsak négyszeres válogatott Manglitz Ferenc 1 mérföldes, illetve 30 kilométeres gyaloglásban négyszeres bajnoknak vallhatta magát, igaz, neki az olimpia kimaradt az életéből. És bár futballban nem volt válogatott, az első magyar olimpiai bajnoki címet szerző úszóról, Hajós Alfrédról sem szabad megfeledkezni, aki az 1800-as és 1900-as évek fordulóján két bajnoki címet nyert a BTC csapatával, majd bíróként és mai fogalmaink szerint szövetségi kapitányként is szerepet vállalt a labdarúgásban. Magyarországhoz hasonlóan a múlt század első részében Romániában is több sokoldalú futballistára lehetett bukkanni, így például Vintila Cristescu 1928-ban bajnok volt, ugyanabban az évben pedig az ötkarikás játékokon maratoni futásban indult (de nem ért célba), Alfred Eisenbeisser fociban román válogatott volt, műkorcsolyában pedig két Európa-bajnokságon és az 1936-os olimpián indult, Hirsch Elemér pedig a labdarúgás mellett jégkorongban és műkorcsolyában is szerzett nemzetközi tapasztalatokat.
Ők azonban szinte sehol sincsenek azokhoz a futballistákhoz képest, akik a nyári mellett a téli olimpiára is kijutottak. Közülük a Milanban is megforduló belga Louis Van Hege volt az úttörő, aki az 1920-as antwerpeni játékokon aranyérmes volt, 12 évvel később pedig bepattant egy kettes bobba és Lake Placidben kilencedik lett. Arvids Jurgens az 1924-es olimpián még futballkapusként volt a lett küldöttség tagja, 1936-ban viszont már csatárként játszott a Garmisch-Partenkirchenben 13. helyen záró jégkorongegyüttesben. (Nem mellékesen kosárlabdában is országos bajnok lett, sőt, bandyben is szép karriert futott be, igaz, ebben a sportágban egy letartóztatás is „színesítette” a pályaívét.) A németországi játékokon összefuthatott a pályán kívül a svéd Sven Bergqvisttel, aki az ötödik helyezett svéd válogatott kapusa volt, majd néhány hónappal később ugyanezen a poszton volt kerettag a Berlinben az első fordulóban kieső labdarúgó-válogatottban. Kézilabdában is ott lehetett volna az 1936-os olimpián, hiszen abba a nemzeti csapatba is meghívták, de ő a futballt választotta. Szövetségi kapitányként viszont csak hokiban kapott lehetőséget, egy olimpia is jutott neki, 1948-ban St. Moritzban csapatával negyedik lett. Vszevolod Bobrov viszont mindannyiukon túltett, hiszen 1952-ben Helsinkiben három mérkőzésen öt gólt szerzett a selejtező után az 1. fordulóban megismételt meccsen kieső szovjet futballválogatottban, négy évvel később pedig hét mérkőzésen elért kilenc góljával és három asszisztjával az aranyérmes jégkorong-válogatott egyik vezéregyénisége volt.
Új időszámítást viszont tudtommal egyetlen sportoló kedvéért vezettek be. Norvégiában ugyanis létezik a síugrás Wirkola előtt és a síugrás Wirkola után. Mert bár lehetett volna futballsztár is (a Rosenborggal 1971-ben elért duplája jelentette a csúcsot), ő síugrásban alkotott maradandót. Máig ő az egyetlen, aki zsinórban háromszor tudta megnyerni a Négysáncversenyt, de két világbajnoki címe, valamint öt világcsúcsa is megsüvegelendő, ahogyan az is, hogy 1968-ban a grenoble-i olimpián ő vitte a norvég zászlót.
A modern kor egyik tündérmeséjét viszont Alekszandar Djurics írta, aki az 1992-es olimpián kenu egyes 500 méteren képviselte Bosznia-Hercegovinát. A délszláv konfliktus miatt két évig nem edzett, de amikor megjött az újjáalakuló helyi olimpiai bizottság meghívója, nem habozott. Elfogadta, aztán elindult Barcelonába. Stoppal. Az osztrák határon egy teherautó sofőrje tette ki, a bevándorlási hivatal megtagadta tőle a belépést, mondván, ki van zárva, hogy egy olimpikon így próbáljon eljutni Barcelonába. Azt hitték, menekült. Végül a Nemzetközi Olimpiai Bizottság telefonhívása segített meggyőzni a rendőrséget, hogy átmehet Szlovéniába, ahonnan Barcelonába repült. Ott már csak felszerelést kellett szereznie (az olasz és a spanyol csapat segített neki), hogy aztán kiessen a reményfutamban. Majd jött egy másik Odüsszeia, immár futballistaként. A kaland 22 évesen, Szegeden kezdődött, hogy aztán Ausztráliában és Szingapúrban teljesedjen ki. Utóbbi helyen 37 évesen mutatkozott be a válogatottban, csapatkapitány is lett, 42 éves korában, 24 góllal a háta mögött vonult vissza a nemzeti csapattól, de klubszinten még 2019-ben, 49 évesen is eredményesnek bizonyult.
Persze voltak olyan futballisták is, akik a focipályáról a show-bizniszre váltottak, így például a hatszoros német válogatott Tim Wieséből pankrátor lett, de világklasszisok is éltek minimum kettős életet. Minden idők egyik legnagyobb futballkapusa, a szovjet Lev Jasin például jégkorongban és bandyben is szovjet válogatottságig vitte, az amerikai Bruce Arena játszott az amerikai labdarúgó-válogatottban, majd irányította is, világbajnoki érmeit (arany, ezüst) viszont lacrosse-ban szerezte meg, a svéd csatár, Henrik Larsson floorballban is elit volt, a horvátok vb-ezüstérmes csatára, Ivan Perisic strandröplabdában a World Tourig vitte (később a focisták olykor bánták, hogy sokoldalúan bánik a labdával, a 2016-os vb-döntőn az ő kezezése miatt kaptak tizenegyest a franciák), én mégis Paolo Maldini életpályáján lepődtem meg a leginkább. A valaha volt egyik legjobb balhátvéd, a vb- és Eb-ezüstérmes, ötszörös BEK-, illetve BL-győztes labdarúgó a negyvenhez közel vonult vissza, hogy aztán elinduljon a profi tenisz birodalma felé. Egy selejtezőtorna megnyerésével bekerült az ATP Challenger Tour részét képező Aspria Tennis Cup főtáblájára párosban, de társával, Stefano Landonióval 6:1, 6:1-es vereséget szenvedett az első körben. Az ütőt meg körülbelül azzal a lendülettel bevágta a futballcipő mellé a sarokba.
Vasárnap Lauren Price középsúlyban döntőt vív a tokiói olimpia női boksztornáján, miután az elődöntőben 3:2-es pontozással felülmúlta a holland Nouchka Fontijnt. Elsőre mezei sporthírnek tűnik, hiszen az első kiemelt, Nemzetközösségi, illetve Európai Játékokat is nyerő brit hölgy fináléba jutásától hadd ne kelljen hanyatt esni. Még akkor sem, ha tudjuk róla, korábban kick-boxban szerzett világbajnoki címet, elvégre több küzdősportágban jeleskedő tálentumokkal – kis túlzással – a magyar és a nemzetközi sportvilágban is Dunát lehet rekeszteni. Sőt, az amerikaifutballban (NFL) nagybajnoki címig jutó, a baseballban a legnagyobb profi liga, az MLB előszobájáig hatoló Russell Wilsontól kezdve az öt- és tízpróbában olimpiai bajnoki címet nyerő, mellette kosárlabdában, baseballban és amerikai futballban jeleskedő Jim Thorpe-on át a valaha volt legnagyobb kosarasként baseballos álmokat is dédelgető Michael Jordanig több olyan klasszisról is tudunk, aki két, alapjaiban különböző sportágban is maradandót alkotott.
Na, de hogy az egyik sportág a futball legyen? Merthogy Price kisasszony 2012–2013-ban kétszer is szerepelt a walesi felnőtt labdarúgó-válogatottban, és csak azt követően fordult az ökölvívás felé, hogy látta a 2012-es olimpián honfitársát, Nicola Adamst aranyérmet nyerni. Persze, sokan emlékszünk rá, hogy gyerekkorunk utcák-terek focijának olykor szerves részét képezték a bunyók (kiélezett helyzetben már egy bedobás megítélése is jelentős villongást eredményezhetett...), olyanokra is bizonyosan sokan emlékeznek, akik onnan kiemelkedve egyik vagy másik sportágban sokra vitték (nálam a Rába ETO-ig jutó haver jelenti a csúcsot), de alighanem csak a sporttudósok képesek kapásból olyanokat mondani, akik futballban és még egy sportágban alkottak maradandót. Pedig nem Price az első (és alighanem nem is az utolsó), aki ilyen hőstettet hajtott végre.
Az például nehezen hihető, de ettől még tény, hogy a modern sport hőskorában két magyar futballista atlétaként is a nemzeti csapatig vitte. A kapusként négyszeres válogatott Holits Ödön az 1908-as londoni olimpián távolugróként a 14. helyen végzett, míg poszttársa, az ugyancsak négyszeres válogatott Manglitz Ferenc 1 mérföldes, illetve 30 kilométeres gyaloglásban négyszeres bajnoknak vallhatta magát, igaz, neki az olimpia kimaradt az életéből. És bár futballban nem volt válogatott, az első magyar olimpiai bajnoki címet szerző úszóról, Hajós Alfrédról sem szabad megfeledkezni, aki az 1800-as és 1900-as évek fordulóján két bajnoki címet nyert a BTC csapatával, majd bíróként és mai fogalmaink szerint szövetségi kapitányként is szerepet vállalt a labdarúgásban. Magyarországhoz hasonlóan a múlt század első részében Romániában is több sokoldalú futballistára lehetett bukkanni, így például Vintila Cristescu 1928-ban bajnok volt, ugyanabban az évben pedig az ötkarikás játékokon maratoni futásban indult (de nem ért célba), Alfred Eisenbeisser fociban román válogatott volt, műkorcsolyában pedig két Európa-bajnokságon és az 1936-os olimpián indult, Hirsch Elemér pedig a labdarúgás mellett jégkorongban és műkorcsolyában is szerzett nemzetközi tapasztalatokat.
Ők azonban szinte sehol sincsenek azokhoz a futballistákhoz képest, akik a nyári mellett a téli olimpiára is kijutottak. Közülük a Milanban is megforduló belga Louis Van Hege volt az úttörő, aki az 1920-as antwerpeni játékokon aranyérmes volt, 12 évvel később pedig bepattant egy kettes bobba és Lake Placidben kilencedik lett. Arvids Jurgens az 1924-es olimpián még futballkapusként volt a lett küldöttség tagja, 1936-ban viszont már csatárként játszott a Garmisch-Partenkirchenben 13. helyen záró jégkorongegyüttesben. (Nem mellékesen kosárlabdában is országos bajnok lett, sőt, bandyben is szép karriert futott be, igaz, ebben a sportágban egy letartóztatás is „színesítette” a pályaívét.) A németországi játékokon összefuthatott a pályán kívül a svéd Sven Bergqvisttel, aki az ötödik helyezett svéd válogatott kapusa volt, majd néhány hónappal később ugyanezen a poszton volt kerettag a Berlinben az első fordulóban kieső labdarúgó-válogatottban. Kézilabdában is ott lehetett volna az 1936-os olimpián, hiszen abba a nemzeti csapatba is meghívták, de ő a futballt választotta. Szövetségi kapitányként viszont csak hokiban kapott lehetőséget, egy olimpia is jutott neki, 1948-ban St. Moritzban csapatával negyedik lett. Vszevolod Bobrov viszont mindannyiukon túltett, hiszen 1952-ben Helsinkiben három mérkőzésen öt gólt szerzett a selejtező után az 1. fordulóban megismételt meccsen kieső szovjet futballválogatottban, négy évvel később pedig hét mérkőzésen elért kilenc góljával és három asszisztjával az aranyérmes jégkorong-válogatott egyik vezéregyénisége volt.
Új időszámítást viszont tudtommal egyetlen sportoló kedvéért vezettek be. Norvégiában ugyanis létezik a síugrás Wirkola előtt és a síugrás Wirkola után. Mert bár lehetett volna futballsztár is (a Rosenborggal 1971-ben elért duplája jelentette a csúcsot), ő síugrásban alkotott maradandót. Máig ő az egyetlen, aki zsinórban háromszor tudta megnyerni a Négysáncversenyt, de két világbajnoki címe, valamint öt világcsúcsa is megsüvegelendő, ahogyan az is, hogy 1968-ban a grenoble-i olimpián ő vitte a norvég zászlót.
A modern kor egyik tündérmeséjét viszont Alekszandar Djurics írta, aki az 1992-es olimpián kenu egyes 500 méteren képviselte Bosznia-Hercegovinát. A délszláv konfliktus miatt két évig nem edzett, de amikor megjött az újjáalakuló helyi olimpiai bizottság meghívója, nem habozott. Elfogadta, aztán elindult Barcelonába. Stoppal. Az osztrák határon egy teherautó sofőrje tette ki, a bevándorlási hivatal megtagadta tőle a belépést, mondván, ki van zárva, hogy egy olimpikon így próbáljon eljutni Barcelonába. Azt hitték, menekült. Végül a Nemzetközi Olimpiai Bizottság telefonhívása segített meggyőzni a rendőrséget, hogy átmehet Szlovéniába, ahonnan Barcelonába repült. Ott már csak felszerelést kellett szereznie (az olasz és a spanyol csapat segített neki), hogy aztán kiessen a reményfutamban. Majd jött egy másik Odüsszeia, immár futballistaként. A kaland 22 évesen, Szegeden kezdődött, hogy aztán Ausztráliában és Szingapúrban teljesedjen ki. Utóbbi helyen 37 évesen mutatkozott be a válogatottban, csapatkapitány is lett, 42 éves korában, 24 góllal a háta mögött vonult vissza a nemzeti csapattól, de klubszinten még 2019-ben, 49 évesen is eredményesnek bizonyult.
Persze voltak olyan futballisták is, akik a focipályáról a show-bizniszre váltottak, így például a hatszoros német válogatott Tim Wieséből pankrátor lett, de világklasszisok is éltek minimum kettős életet. Minden idők egyik legnagyobb futballkapusa, a szovjet Lev Jasin például jégkorongban és bandyben is szovjet válogatottságig vitte, az amerikai Bruce Arena játszott az amerikai labdarúgó-válogatottban, majd irányította is, világbajnoki érmeit (arany, ezüst) viszont lacrosse-ban szerezte meg, a svéd csatár, Henrik Larsson floorballban is elit volt, a horvátok vb-ezüstérmes csatára, Ivan Perisic strandröplabdában a World Tourig vitte (később a focisták olykor bánták, hogy sokoldalúan bánik a labdával, a 2016-os vb-döntőn az ő kezezése miatt kaptak tizenegyest a franciák), én mégis Paolo Maldini életpályáján lepődtem meg a leginkább. A valaha volt egyik legjobb balhátvéd, a vb- és Eb-ezüstérmes, ötszörös BEK-, illetve BL-győztes labdarúgó a negyvenhez közel vonult vissza, hogy aztán elinduljon a profi tenisz birodalma felé. Egy selejtezőtorna megnyerésével bekerült az ATP Challenger Tour részét képező Aspria Tennis Cup főtáblájára párosban, de társával, Stefano Landonióval 6:1, 6:1-es vereséget szenvedett az első körben. Az ütőt meg körülbelül azzal a lendülettel bevágta a futballcipő mellé a sarokba.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!