Vízszint felett és alatt – Ballai Attila publicisztikája

Julio Maglione, a FINA elnöke a vb vasárnap éjszakai záróünnepségén ország-világ nyilvánossága előtt kijelentette, hogy a magyarországi volt minden idők legjobb vizes világbajnoksága. Bori lányom kézilabdás létére szombat este, a férfi pólódöntő előtt a Hajós Alfréd uszoda tribünjén csendesen azt mondta, ha fiú lenne, biztosan vízilabdázni menne. Igaz, másfél órával később ezt nem erősítette meg.

Mindkét méltatást érdemes részletesen elemezni. Kezdjük az elsővel! Egyrészt az elnök úr – joviális stílusát megismerve inkább Julio vagy Gyuszi bácsi - természetesen nem volt ott mind a tizenhat korábbi vb-n, tehát összehasonlítási alapja nem teljes, másrészt az infrastruktúra, a létesítményhelyzet, a sportszakma és még ki tudja, hány faktor folyamatos fejlődése szinte önmagában afelé visz, hogy az adott évi verseny legyen sikeresebb, profibb a két, négy, húsz esztendővel azelőttinél.

Mindkét méltatást érdemes részletesen elemezni. Kezdjük az elsővel! Egyrészt az elnök úr – joviális stílusát megismerve inkább Julio vagy Gyuszi bácsi - természetesen nem volt ott mind a tizenhat korábbi vb-n, tehát összehasonlítási alapja nem teljes, másrészt az infrastruktúra, a létesítményhelyzet, a sportszakma és még ki tudja, hány faktor folyamatos fejlődése szinte önmagában afelé visz, hogy az adott évi verseny legyen sikeresebb, profibb a két, négy, húsz esztendővel azelőttinél.

Ugyanakkor az is igaz, hogy e „minden idők legjobbja” címmel nem szokás csak úgy dobálózni. Ezt a protokoll sem engedi. A nyári olimpiai játékok kapcsán például legutóbb 2000-ben, Sydneyben hangzott el. Azóta Athén (2004) az álmok játéka, Peking (2008) az igazán kivételes, London (2012) – utalva az angol himnusz szövegére – a happy and glorious, azaz boldog és dicsőséges, Rio de Janeiro (2012) a csodálatos olimpia egy csodálatos városban minősítést érdemelte ki. De minden idők legjobbja máig Sydney – a vizes vb-ket tekintve pedig mostantól Budapest.

Így látta és értékelte a mi vébénket az egyik legjelentősebb nemzetközi szövetség első embere, vezérkara, a sportdiplomáciai elit, ez az üzenet jutott el a hivatalos csatornákon keresztül öt kontinens lakóihoz. Rögzítsük, hogy amióta felnőttkorba lépett e versenyforma, az elmúlt három évtized világbajnokságait Ausztrália, Kanada, Japán, Kína, Olaszország és Spanyolország rendezte. Nem gyenge mezőny.

E messze nem csupán vizes, hanem elképesztő szárazföldi kavalkáddal egyidejűleg Magyarország otthont adott az EYOF-nak, az európai ifjúsági olimpiai fesztiválnak – kétszer jártam a helyszínen, a résztvevők Győrben is ámuldoztak -, valamint a Formula–1-es mogyoródi futamnak. Ennél hatásosabban nem is érvelhettünk volna a 2024-es budapesti olimpia mellett, ám mint ismert, szeptemberben, Limában nem szállunk versenybe, saját pályázatunkat buktattuk meg a hazai „politikai” előselejtezőn. Sokadszor hangsúlyozzuk, a népszavazás kiírását kezdeményező mozgalom ehhez önmagában roppant kevés lett volna, és Leonidasz spártai király után szabadon mi is nagyon hosszú életet kívánunk mindenkinek, akinek ebben az öncsonkításban szerepe volt, hadd eméssze, gyötörje magát, akár az idők végezetéig. Különösen most, hogy a 2024-es mellett a 2028-as játékok is csomagban elkelnek.

Ismerjük el, nyilván azért is, mert nincs irántuk eszelős tülekedés – de éppen ez, a fejlett világ fenyegetettsége és óvatossága lett volna az esélyünk –, és ugyanez érvényes a FINA-vb-re is. A következő három helyszín ugyanis sorrendben Dél-Korea (2019), Japán (2021) és Katar (2023), és egy igazán kapós versenyt csak Európa kiszolgáltatottsága, gyengesége miatt vihet el egymás után háromszor egy másik földrész, Ázsia.

Visszatérve induló felütésünkhöz, lányom szavaihoz: e tizenhét nap egyszeri, ezért életre szóló élményt és talán elköteleződést jelentett mindazoknak, akik legalább egy alkalommal egy versenyszínhelyre kijutottak. Mert Magyarország nem elsősorban olimpiai aranyérmeinek száma és végképp nem gazdag szabadidősportja, lakosságának egészséges életmódja miatt sportnemzet, hanem mert az emberek szurkolói mivoltukban élnek-halnak a sportért. A tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság a szegedi Tisza-parttól a pesti Nagykörúton át a kaposvári Donnerig megőrjítette a népet, és aki akkor azt sóhajtotta, hiába, erre csak a foci képes, most láthatta: nálunk nem. Az elveszített férfi pólódöntő után a drukkerek énekelve, táncolva vonultak végig a lezárt Margit-hídon, a Jászai Mari téren spontán körtánc alakult, a külföldiek pedig egymást taposva, hitetlenkedve fotózták, videózták a kavalkádot.

Valóban nem könnyű feldolgozni, ami velünk, körülöttünk történt. Aki mindig mindent forintosítani akar, mert így éli az életét, és fel nem fogja, hogy a pénz nem cél, hanem eszköz, bizonyára nem érti, hogy érzéseket, kötődéseket, élményeket képtelenség pénzre váltani.

Ettől még a világbajnokság fillérre részletes elszámolását természetesen el kell készíteni és a nyilvánosság elé kell tárni, az esetleges hibás kalkulációkkal, túlköltekezésekkel, pazarló részberuházásokkal együtt.

A mérleg azonban azzal lenne teljes, ha pontosan meghatározhatnánk a vb-re érkezett turisták által kifizetett vendégéjszakákat és több mint kétheti egyéb fogyasztásaikat, költéseiket – és ez még mindig csak a bevételi oldal kisebb hányada. A nagyobb és számszerűsíthetetlenebb az, hogy Budapest és Magyarország üzleti alapon megrendelhetetlen és megfizethetetlen reklámot, nyilvánosságot kapott a Vár és a Parlament látványával, a versenyszínhelyekkel, a televíziós és internetes közvetítésekkel, az innen a földkerekség minden szeglete felé küldött magánüzenetekkel.

Persze az adófizetők pénzéből. Akik közvetett módon majd e hatásnak is haszonélvezői lesznek, az örök sportélmény pedig a lehető legközvetlenebbül érinthette meg őket. Amúgy mi is a családi kasszából megyünk nyaralni – mi másból mennénk? És valóban, gyakorlatiasabb, hasznosabb dolgokra is fordíthatnánk e pénzt, de az elmúlt évek utazásai maradnak felejthetetlen közös emlékeink, miközben fogalmam sincs róla, mikor vettünk legutóbb porszívót.

Ettől még elfogadom, hogy léteznek más megközelítések, életvezetések, világlátások, és nem feltétlenül az enyém a helyes. Aki a budapesti világbajnokságban az üres lelátót, a homokban fuldokló munkagépet akarta látni és láttatni, némi erőfeszítés és ügyesség árán ezt megtehette – bár előbbit különösen nagy bravúr volt lencsevégre kapni. Aki fanyalgott a megnyitó huszárjaitól, népviseletétől, remélem, nemcsak tőlünk, magunktól várná el, hogy szakítsunk már végre a múltunkkal, a gyökereinkkel, hanem a pekingi olimpiai megnyitón is majd megpukkadt, hogy mit „kínaiaskodik” itt ez a rengeteg statiszta, és legszívesebben a norvég szurkoló fejéről is leütné az állandó viking sisakot, a bajorról pedig sikítva tépné le a bőrnadrágot. Aki már hétfőn azzal riogatott, hogy egy álló napja nem rendeznek semmilyen versenyt a Duna Arénában, így tessék, mi lesz az utóhasznosítással, annak is biztosan jó így.

Többször olvasom, hallom, hogy példátlan ez az „ellen-drukkerség” – nos, egyáltalán nem az. Annyiszor találkozom vele, ahányszor Székelyföldön járok, ahol több barátom viszolyog az őt körülvevő tágabb közegtől. A szájára és a szívére sem jönne, hogy Romániát hazájának nevezze, nemhogy a magyar–román, de az üzbég–román meccsen is képtelen a románokért szorítani. E szembenállásnak természetesen megvannak a történelmi okai, valamelyest mégis szánom e derék cimborákat. Hisz ha tíz életük lenne, egyet érdemes volna végigdacolni, de így, hogy egy van, nem tudom, mi a megoldás.
Mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, ideát, ahol a szülőföldünk egyben a hazánk is. Még annak is, aki esetleg másként gondolja.