Ahol a majom a fő gond – Ballai Attila publicisztikája

Meghatározhatatlan korú úriember ücsörög az árnyékban a Duna Aréna bemelegítő medencéjénél, a masters úszó-világbajnokságon, a soros eredményhirdetésre várva; ha az arcát nézem, akár 120 éves is lehetne, ha az alkatát, kis túlzással 20 is. Aztán hamar kiderül, a helyes megfejtés 85, az Egyesült Államokból érkező Steve Mullins pedig nem más, mint a 800 méteres gyorsúszás első helyezettje a 85–89 év közötti kategóriában. Győztes ideje 18:20.16, és csak azért ne hüledezzük ki magunkat egészen, mert eggyel lejjebb, a 80–84-esben már 13-mal kezdődnek a dobogós idők. Így a második helyezett finn Lauri Malké is, aki roppantul élvezi a show-t, szaladgál az emelvényen, a dobogó második fokára is úgy ugrik fel, mint egy siheder. Angolszász, olasz, spanyol, német öregifjak virgonckodnak, díjátadóként az összes eredményhirdetés első hat helyezettjével igyekszem szót váltani, de hazai indulóval sokáig egyetlen eggyel sem találkozom. A korábbi masters-vb-k érmeseit böngészve joggal mondtuk, hittük, persze, honfitársainknak nincs pénzük körberepülni a világot, de most elég lenne egy villamosjegy, illetve olykor már az sem kellene.

Mégsem jönnek – ha léteznek, élnek még egyáltalán. A 75–79-esek hatodik helyezettje végre magyarul szólít meg, egészen kivirulok, és a gratuláció után arról érdeklődöm, honnan érkezett a mi hősünk. Innen, Sao Paulóból – szól az adott szituációban lelombozó feletet. Alfred Jacob, a Pinheiros klub szeniorversenyzője és trénere 1947-ben, hatévesen, a szüleivel vágott neki Dél-Amerikának, nagyjából elégedett mindennel és mindenkivel, egyetlen, apróbb gondja, mint elárulja, hogy az utóbbi időben elszaporodtak náluk a majmok.

Nálunk is, de emellett akadnak egyéb bajaink is – felelem, de most más a téma. Maradva a masters-vb-nél, vízilabdára váltva például az, hogy ott bezzeg taroltak a mieink. Egy bizonyos korig. A háromszoros olimpiai bajnok Kemény-gárda, a Millenium 40+ korosztályban mindenkit elsüllyesztett, negyvenöt felett diadalmaskodott az Ybl Octopus, az 50+ ezüstje, az 55+ bronza is itthon maradt. E versenyformában persze a közvélekedés szerint végképp nem az eredmény, hanem a részvétel a fontos – hisszük mi, kívülállók –, de éppen az az árulkodó, hogy a 60+, a 65+ és a 70+ kategóriában már magyar indulót sem regisztráltak. Az utóbbiaknál, a legidősebbek között ausztrál–amerikai döntő zajlott, a harmadik helyért két német old boy társaság gyűrte egymást.

Töredelmesen bevallom, Sydney, Athén és Peking triplázó bajnokai engem nem hoztak különösebben lázba; még „tegnap”, aktív korukban, a helyszínen láttam mindegyik korszakos sikerüket, még szép, hogy most, negyven körül is sportemberek és klasszisok maradtak. Az 1976-os montreali hősökért viszont a térképről is lementem volna, de ők nem álltak össze, mint ahogyan közvetlen elődeik, utódaik sem.

Kivételek persze akadnak. Jelesül Bánki Horváth Béla, aki 97 évesen győzött 200 háton, azt állítja, hogy addig úszik, amíg él, mert addig él, amíg úszik, és ha partot ér, olyanokat mond, hogy az élet elixírje a szeretet, az úszás pedig maga a mennyország.

Ő azonban helytől és időtől független, külön világszám. No meg, végigböngészve a masters-vb eredménysorait, hangsúlyozva, hogy mi vagyunk a vendéglátók, egy bizonyos kor felett nem is a minőség, hanem a mennyiség hiányzik nálunk. Az viszont nagyon. És ennél sokkal keservesebb felismerés, hogy ez nem elsősorban a magyar úszásra, nem is a sportra, hanem általában igaz. Egyik kollégám mesélte, hogy nyugat-európai ismerőse Budapest szépségei mellett azon álmélkodott leginkább, hogy mifelénk nincsenek idős emberek.

Ebből is adódik, hogy idős sportemberek még kevésbé. Ennek azonban egyéb okai is vannak. Az egyik az, hogy a mai hatvanasok, hetvenesek, nyolcvanasok számára még csupán szlogenként létezett a szabadidősport. Vagy maga a szabadidő hiányzott hozzá, vagy a létesítmény, vagy ha egyik sem, akkor a kedv, az igény. A másik, versenysportunk szempontjából még elgondolkodtatóbb magyarázat az lehet, hogy a magyar bajnokok jelentős része visszavonulása után csaknem egy perccel „örökre” szakított sportágával. Ez ma már kevésbé érvényes, de a közelmúltig az volt. Hogy mást ne említsek, Egerszegi Krisztina többször kijelentette, neki aztán cseppet sem hiányzik, hogy akár egy hosszt is ússzon, legfeljebb a Balatonban mártózik meg, de azt sem viszi túlzásba. Bizonyára azért, mert sport- és sorstársaival egyetemben őt sem vonzotta magához a közeg, amelyben élt, amelyben legendává nemesedett, de egyúttal ki is zsigerelődött.

Sőt, a magyar sportolóra évtizedeken át aktív időszakában is jellemző volt, hogy csupán „munkaidőben”, edzésen és mérkőzésen tartja magát profinak. Ezért történhetett meg számos klasszisunkkal, hogy külföldre szerződve egy-két szezon alatt leépült fizikailag. Mert ott élvezte azt a szabadságot, amit itthon nem, de ezt magyarosan tette. Skandináviában például kézilabdában jóval kevesebb a csapatedzés, mint nálunk, a játékosok egyéni feladatokat kapnak. A dán ilyenkor elment az erdőbe egy nagyot futni, a magyar pedig főzött egy jó lecsót.

A közép- és kelet-európai sportoló úgy szocializálódott, hogy fogták a kezét, ezért ha egy idő után elengedték, egyedül nem ment. Érdemes lenne egyszer végigböngészni, hány hajdani bálványunkat rángatta vissza a nemlét, a csőd széléről az olimpiai életjáradék, még nehezebb és fájdalmasabb feladat lenne azt lajstromozni, hogy a támogatott egykori érmesekkel szemben hány ötödik, hatodik helyezett sínylődik, sodródik bele egyik napból a másikba.

Ha mindezt így átgondoljuk, már nem is keveselljük a pesti masters-vb hazai résztvevőit. Ezen túllépve pedig sokat tehetünk azért, hogy harminc-negyven év múlva, hasonló jellegű eseményen tele legyünk huszadik, harmincadik, negyvenedik helyezett magyarral – csupa egészségtől és kedvtől kicsattanó, idős hölggyel, úrral.

Ez nemcsak programnak, végszónak is megtenné. Csakhogy nem feledkezhetünk meg a futballról, ahol talán több öregfiút tartunk nyilván, mint amennyi ifit. Az ellentmondás csupán látszólagos: az 1950-es, 60-as, 70-es években még „focialista” ország voltunk, minden épkézláb srác ezt a sportágat űzte; szabad idejükben még a birkózók vagy a vízipólósok is, miközben labdarúgót senki sem látott soha birkózni vagy vízilabdázni. A foci emellett – szemben a gerelyhajítással vagy a szertornával – sírig tartó, örök szerelem. E fronton ezért a mennyiséggel nincs hiba – de újabb fél évszázad múltán már lesz, ez most is nyilvánvaló.

Azért a futball is ugyanebből a közegből, közéletből vétetett, így az aktív pályafutás lezárulta utáni évek itt is mintha duplán számítanának. Több okból is feledhetetlen, hátborzongató élményem marad az Albert Flórián 50. születésnapjára rendezett, 1991-es gálamérkőzés, de amiért e helyütt érdekes, az az: abban a labdabűvölő társaságban azon a meccsen ketten mozogtak, futottak úgy, mintha egy nappal korábban hagyták volna abba, Varga Zoli és Juhász Pista. Éppen azok, akik az előző évtizedeket külhonban töltötték. Vagy vegyük válogatottunk mindmáig utolsó álomcsatársorát, és idézzük fel, hogy a Fazekas, Törőcsik, Várady trióból szegény „Béla” hatvanévesen már itt hagyott bennünket, „Törő” testben még velünk van, az idegenbe szakadt „Kapa”, messze a legidősebb, bezzeg Belgiumban él és virul.

Ezernyi példát hozhatnánk fel még, de nincs mit bizonygatni. Írásban legalábbis nincs. A fentiekre az élet, a mi életünk ad sajnos még sokáig megdönthetetlen bizonyítékokat.