Függöny – Csurka Gergely publicisztikája

Ami januárban a Nagy Őszinte Vallomásnak és Bocsánatkérésnek tetszett, az mostanság inkább hat szimpla nagyjelenetnek – mondjuk, ilyet láttunk sokat a Nemzeti színpadán, de azok meghirdetett előadások voltak, ez meg az Év sportolója-gála. Mindenesetre Shane Tusup meglehetősen jól alakította a megtört férjet, igaz, aztán kicsit megtört a varázs, amikor a közönség odaadóan tapsolni kezdett, és szinte keblére ölelte az év edzőjét, aki érzékelve a sikert egy szemvillanás alatt kiesett a szerepéből, és az addig remegő kezet egy lendülettel zsebre vágta, majd ezzel a lelazított tartással fejezte be a szövegét. Ez a gesztus azt üzente: okés, bejött, az erkölcsi siker a zsebben. A kézzel együtt.

Zsebre rakott manccsal szónokolni egy színpadon – legalábbis nem etikett szerint való. Ha Shane szokványos nyersességével fogalmaznék, akkor azt mondanám: bunkóság. Szégyen. (Angolul: Shame. Tusup.) Ami sajnos illeszkedik egy meglehetősen sok epizódból álló történetsorozatba, amelynek keretében szépen kirajzolódott a kaliforniai srác személyisége.

Azt pedig máris szögezzük le: a csütörtöki taplóság – tudom, megosztott a magyar ebben is, mint mindenben, de szerintem ez az volt – egyáltalán nem idegen árnyalat a Tusup-féle színpalettán.

Ahogy a Nemzetiben történt fellépés után is írtam ugyanitt: először láttuk Shane-t elnézést kérni. Hogy mennyire volt totálisan őszinte akkor és ott, nos, a történtek fényében legalábbis kérdőjeles. Azaz inkább kivétel volt, ha volt egyáltalán, nem pedig jellemfejlődésének következő fejezete.

Öt éve, amikor új fiú volt a buliban, a Katinka-féle aranykorszakon innen, teljesen normálisan viselkedett. Például köszönt mindenkinek. Öt világbajnoki címmel, de különösen három olimpiai győzelemmel később már abszolúte megszűrte, kit részesít ebben a kegyben. Holott még elvadult világunkban sem tartunk ott – talán –, hogy egy ilyen közegben, mint az uszoda, ne fogadjuk a másik köszönését.

Most folytathatnám ironikusan, hogy őfelsége, I. Shane… – ám azokban a körökben, ahol a névhez sorszám dukál, vannak alapvető viselkedési kritériumok, emberünkből azonban minden hiányzik, amit az arisztokrácia diszkrét bájaként aposztrofálunk. Nem volt arisztokratikus, sohasem volt diszkrét, bájból meg végképp nem jutott semmi a törzsfejlődése során – ám ahogy a törzse egyre erősebb lett, tanítványa-felesége pedig egyre eredményesebb, úgy váltak egyre brutálisabbakká a konfliktushelyzetek, amelyekből most, az utolsó padlóztatott egy nemzetet.

A fél úszóvilág előtt ismertek a rémtörténetek arról, Shane miként verte például ordítva az asztalt egy dubai világkupa-viadal végén a pénzdíjukat követelve (hiába kérték, hogy várjon másnap reggelig), vagy amikor a netanyai Eb-n támadta le a MÚSZ tisztviselőit, és üvöltött velük úgy az uszodatérben, hogy a patáliát távolról figyelő LEN-elnök, Paolo Barelli másnap csupán annyit kérdezzen: „A fickó nem kapta meg a gyógyszerét?”

Utóbb a nyilvánossághoz is eljutott egy-egy eset, például Katinka exedzőjének, Pass Ferencnek a szapulása egy bajai gyerekversenyen, vagy a leghírhedtebb, a tavalyi debreceni ob-n kirobbant őrjöngés, mely ügy speciel a bíróságon kötött ki, és végül jogerős ítélet kötelezte Shane-t, hogy kérjen bocsánatot az eszement hisztéria után a klubtól elbocsátott edzőtől, Darren Wardtól. (A kiváltó ok: Ward elfelejtette benevezni az Iron mix váltóját, amely talán a nyolcadik helyre lett volna esélyes.)

Nagyobbik baj, hogy az uszodaközeg pontosan tisztában volt vele, ebből Katinkának is jut bőven. Bizonyos határig ő is beismerte – elsősorban a könyveiben –, hogy Shane hangja olykor kilő, ám Katinka mindezt úgy interpretálta, hogy igen, adott szituációkban szükség van rá, mert ez lendíti át a holtponton.

És igen, az úszóérmekre ugyanúgy áll, mint a törvényekre és a virslire, hogy aki szereti őket, ne nézze végig, hogyan készülnek – azaz ne akarjuk feltétlenül tudni, hogy a napi tíz kilométerek, 180-200-as pulzusok világában olykor mennyire emelik fel a hangjukat a mesterek, hisz Széchy Tamás és Kiss László sem volt minden egyes pillanatban matyó hímzés, miközben világverőket neveltek versenyzőikből… A pályafutásának igencsak használó pofonról őszintén beszélt Egerszegi Krisztina, Hargitay András, és sorolhatnánk a legendákat. Ennek fényében, ha akarjuk, akár félre is fordíthatjuk a fejünket. Annak idején a Vasas pólósai is próbálták, bár néhányan tényleg azon voltak, hogy odamennek a versenyzőjével ordenáré módon üvöltő edzőhöz a Komjádiban, bevágják a vízbe, és addig tartják odalent, amíg bugyborékol, mert az még nekik, harcban edzett vízilabdázóknak is sok volt, amibe edzésre gyülekezve csöppentek (végül nem avatkoztak bele a férj-feleség viszályba); egy francia versenyen néhány japán úszó viszont effektív kilökdöste a jenkit a last call roomból, mert náluk kiverte a biztosítékot, amint Shane üvöltve rázta Katinkát (amiért 200 pillangón nem sikerült jobb időt úsznia Jakabos Zsuzsanna olimpiai szintjénél).

Avagy a tanítvány legorombításánál jobb helyeken azért ügyeltek arra a trénerek, hogy az ne plénum előtt történjék. A last call roomnak pedig – ahol az úszók az aktuális versenyszámra készülnek közvetlenül a kivonulás előtt – mégiscsak van szentsége, még egy alacsonyabb rangú nemzetközi viadalon is. Shane-nél azonban a cél mindig is szentesítette az eszközt; sohasem szabott gátat semminek, ami az érvényesülést szolgálta.

És mivel mindezen extrém vadhajtásokkal együtt szédületes sikereket értek el Katinkával, neki sem szabott gátat senki. Nem akarták, mert nem merték. És mivel senki sem reccsent rá, idővel teljesen öntörvényűvé válhatott – ennek tudható be, hogy Rio óta gyakorlatilag önálló entitásként működtek, mindenféle szervezettől függetlenül, akkor kommunikáltak bárkivel, amikor ők akarták, felsővezetők érezték megtisztelve magukat, hogy felvették nekik a telefont, minden kívánságukat lesték, hiszen az aranyak csak jöttek, egyre jöttek, azt meg mindennél többre becsüljük errefelé, ugyebár.

Voltak Katinkához hasonló nagyságok a magyar sportban, ám senki sem élt vissza ennyire a kivételezettséggel. Ne tévedjünk: ennek a folyamatnak Shane volt a motorja. Amint kikerült a képből, Katinka ismét egy tündéri csaj lett, akit csupán hét győzelme emelt ki a koppenhágai rövid pályás Eb-n a magyar válogatottból, amúgy megint egy volt a csapattagok közül, a közösség része.

Shane mellett azonban Iron Ladyként kellett viselkednie és vakon követnie mestere utasításait. Érdekes, amikor konfliktust kellett generálni, Shane előtérbe tolta a nőt, ő a férfi, egyszersmind az értelmi szerző, csak hátulról figyelte az aktuális performanszot. Katinkának kellett nyilatkoznia szinte mindig az „ügyekről”, ő kizárólag a szakmai sikerekről beszélt, edzői filozófiáról, felesége iránti elkötelezettségről. Igaz, amikor Katinka elsőként haladt a fal felé a medencében, tombolásával jelentős szeletet hasított ki a feléjük irányuló figyelemből. Látta valaki Bob Bowmant akár egy snitt erejéig Michael Phelps 23 olimpiai aranyérmének közvetítésénél? Sarah Sjöström edzőjét a budapesti vb-n a svéd győzelmeinél, világrekordjainál? Egyedül Chad le Clos rendkívül rokonszenves – a rákkal is sikerrel megküzdő – szüleit ismerjük ilyen formában, másodperces vágóképekből. Shane ugyanakkor 2015 óta gondosan úgy helyezkedett, és olyan műsort csinált, hogy legalább olyan értékű főszereplője legyen a show-nak, mint maga Katinka.

Ezt szolgálták a tetoválások, erről szólt minden megnyilatkozás, amit már januárban is idéztem e hasábokon („She is my product” – „Ő az én termékem”). Legyünk megint nyersek? Ez nagyjából azt üzeni: én állítottam elő, azt csinálok vele, amit akarok. És ehhez olyan módszereket használok, amilyeneket jónak látok. Nektek arany kell? Olimpiai bajnok? Tessék, szállítom. Én. Én tudom szállítani. Más nem tudta. Én igen.

Meghajoltunk mind. Félrenéztünk mind.

Kevesen akadtak, akik tettek azért zárójelet. Hogyha egyszer ennek vége lesz, az nem lesz szép. Igaz, szinte mindenki úgy gondolta, erre majd akkor kerül sor, amikor Katinka elhasználódik, és megszűnik nyerőautomatának lenni. És hogy akkor Shane majd szépen dobja.

Ehhez képest Katinkának lett elege, ő mondta ki, hogy elég volt, és nem a leszálló ág végén.

Csakhogy Tusup nem tud veszíteni, sohasem tűrte, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, mindig, mindenre volt ellenérve. Most a rávágott ajtónak már nem tudott mit mondani. Úgyhogy az ablakhoz szaladt, és elmenő feleségére, versenyzőjére, akit bevallottan (?) imádott (?), ráborított egy nagy adagot fentről, a csütörtök esti levelével, plusz elérhetetlenné tette a közösségi oldalát. Ez ő, a maga teljében. Eleganciát nyomokban sem tartalmazó reakció, csak a düh tombol, ártani kell, legyen fájdalom, legyen kár, törés, és hát nem utolsósorban: ha már le kell lépni, úgy hagyjam ott a színpadot, hogy engem övez a dicsfény.

Katinka verzióját még nem hallottuk. Egyben azonban legyünk biztosak: ez nem egy fekete-fehér történet. Tudom, eddig aranyszínű volt, jó volt benne gyönyörködni. Mégis: bele volt kódolva, hogy ez, ebben a formában nem mehet a végtelenségig. És most – tényleg vége lett.

Függöny.