Angolnák, sasok, egyéb emberfajták – Ballai Attila publicisztikája

Már csak négyet kell aludni, és jön Eric, az angolna, azaz Eric Moussambani! Majd' minden sportbarát tudja, kicsoda ő, ami kissé nehezen érthető. Hiszen tizennyolc év telt el a sydneyi olimpián, úszás címén bemutatott fuldoklása óta. Ebből is kitűnik, nem igaz, hogy a teljesítményközpontú modern élsportban csupán elsőnek érdemes lenni. Másodiknak vagy harmadiknak valóban nem, a huszonhetedikről nem is beszélve, utolsónak lenni viszont olykor kifejezetten hasznos. Az egyenlítői-guineai – bajban vagyok a minősítéssel – sportoló, olimpikon,celeb pályaíve is ezt példázza. 2000-ben, a 100 gyors első időfutamában érdemelte ki a minden idők legszánalmasabb és legkomikusabb versenyúszója címet, és ezzel a fél világ sajnálkozással vegyes rokonszenvét, amiből napjainkban is remekül meg lehet élni.

Nemcsak egyes sportágakban, hanem a nyilvánosság egyéb területein is. A különféle tehetségkutatók legnézettebb alakjai azok az „énekesek”, akik, ha dalra fakadnak, olyan hangot adnak ki, mint amikor életlen késsel habszivacsot vágunk, és ha emellett még félnótásnak is tűnnek, garantált az országos népszerűség. Bizonyos szelleminek és szellemesnek szánt vetélkedők sem az emberi értelemre, inkább korlátoltságra építenek; kiváló szórakozást kínálnak például azok a lények, akik a „hol volt a mohácsi csata?” kérdésre képesek némi tanakodás után azt válaszolni, biztos nem Mohácson, mert ez a beugratás.

Érdemes néhány gondolatot szentelni annak, vajon miből fakad ez a bizonyos helyzetekben nagyon is létező „minél rosszabb, annál jobb” értékrend. Nyilván nem „az utolsókból lesznek az elsők” bibliai eredetű tézisből, annak a sporthoz vagy bármiféle versenyhez semmi köze.

Két okot azonban kapásból említhetünk. Egyrészt mindig is legalább annyira vonzódtunk a szokatlan, szélsőséges figurákhoz, mint amennyire tartottunk, viszolyogtunk tőlük. Egészen onnantól, hogy kezdtünk emberek lenni, a törzs tagjai a kicsit gyagyást elkönyvelték félkegyelműnek, de az egészen gyagyást már sámánként, varázslóként tisztelték. A harmadik évezredre ez odáig szelídült, hogy a közepesen rosszat pancsernek, „lúzernek”, a rettenetesen, kirívóan rosszat ellenben szórakoztatónak, menőnek, celebnek tekintjük. Másrészt, ha iszonyodva is, de valamiért leküzdhetetlenül érdeklődünk mások megpróbáltatásainak látványa, „élménye” iránt. A középkorban bármely nyilvános akasztásra, kerékbe törésre, karóba húzásra, máglyán égetésre megtelt a főtér, manapság efféle borzalmak híján „be kell érni” az autóversenyen a tömegkarambollal, a bokszmeccsen a pépesre vert, kiszámolt áldozattal, a húszat bukfencező, magát ripityára törő műlesiklóval. A róluk készült felvétel garantálja a világhálón a milliós letöltést. Persze az is „jó buli”, ha az úszó a csúcsjavítás helyett kalimpálva az életéért küzd, a síugró épp csak leesik a sáncról, a bobos az első kisebb kanyarban érintő irányban zuhan ki a jégcsatornába. Az esendők számíthatnak együttérzésünkre, őket nézve akár még saját kicsinységünk is felértékelődhet.

Eric, az angolna komoly tehetséget árult el e jelenség vagy érzésvilág, érzésforma kiaknázására. Legújabban a jövő hétvégi, budapesti világkupa sztárvendége lesz, rajthoz is áll a Duna Arénában. És még aznap célba is ér, mert Sydney után pár évvel 57 másodperc alá szorította 100 gyorson az egyéni rekordját. Szerencséje, hogy ezt nem korábban tette, hiszen ilyen „átlagos” idővel a kutya se lett volna soha kíváncsi rá. Az olimpián bezzeg, amikor minden tekintet rá szegeződött, még 1:52.72-t ment, ennél 1051-ben valószínűleg Búvár Kund is jobbat „tudott”. De egy ezredévvel később ez így volt hasznos és hatékony, a koreográfiával egyetemben. Hárman indultak a leggyengébb futamban, ám a tádzsik Farhod Oripov és a nigeri Karim Bare a rajtnál kiugrott – talán izgatottságukban, talán bölcs belátásból tették –, így Moussambani a kék fecskéjében egyedül „csinált nyarat”. Kívül rekedt a 200-as világcsúcson, Hoogenband 48.30-as, százas győztes idejét hagyjuk is – de mit várhattunk volna tőle, amikor addig nem is látott 50-es medencét, 13 méteres kacsaúsztatóban gyakorolt, tehát folyamatosan faltól falig rúghatta el magát? Joggal hitte, hogy ez az úszás. „Az utolsó 15 méter volt nagyon nehéz”, rebegte utólag, de hozzátehetjük, az első 85 is annak tűnt. Eric azonban szándékai ellenére, öntudatlanul is remekelt, hiszen a figyelem felkeltéséhez utca-, vagyis medencehosszal a legrosszabbnak kellett lennie.

Honfi- és sorstársa, az áruházi pénztárosból ugyancsak sydneyi celebúszóvá vedlett Paula Barila Bolopa 50 női gyorson lubickolt 1:03.97-et, több mint kétszer annyi időt a medencében töltve, mint a második leglassabb, amiért meg is kapta a neki járó elismerést, illetve ismertséget (bár egy ideje a kettő keveredik egymással), valamint a Tetű becenevet.

Eric, az angolna, Paula, a tetű, Eddie, a sas – micsoda felhozatal! Az utóbbi, azaz Michael Edwards tagadhatatlanul többször az életét is kockára tette, amint az 1988-as calgaryi téli olimpián levetette magát a 70 és a 90 méteres sáncról. Talán rövidlátása is táplálta bátorságát – szemüvegben ugrott, ami ködös időben bepárásodott –, így homályosította el a nagysánc koronázott királyát, Matti Nykänent is. Egyetlen komoly riválisa az 1988-as téli játékokon a jamaicai bobcsapat lehetett, amely szemernyi előképzettség és bob nélkül érkezett meg a versenyhelyszínre, és mivel a többiek csupán az utóbbival tudták kisegíteni a karibi fiúkat, az előbbivel nem, a döntő futamban természetesen felborultak. Viszont igen vicces mozifilm készült róluk – magyar változatban Jég veled címmel –, és szép ívet futott be az Eddie, a sas című alkotás is.

„Erzsiről”, a mi sasunkról eddig méltatlanul kevés szó esett. Nem más ő, mint az idei, pjongcsangi téli olimpia felfedezettje, a magyar színekben versenyző Swaney Elizabeth, aki a még számára is abszolválható kvalifikációt letudva a síakrobaták félcső számában mutatott be mulattató produkciót, szerte a világon jóval nagyobb visszhangot kiváltva, mint első téli bajnokaink, rövid pályás gyorskorcsolyázóink.

Bevallhatom, nekem sincs miért fanyalognom. Bár jártam Európa emblematikus stadionjaiban, életem egyik legkedvesebb riportját hajdan mégis a bakonycsernyei futballról írtam. Heteken át figyeltem, hogy a megyei első osztályban játszó csapat képtelen akár egyetlen gólt is lőni, és a nyolcadik forduló után úgy döntöttem, ezt látni kell. Megérte. A kilencedik, mindössze 1–0-ra elveszített mérkőzés közben a helyi drukkerek pompás elméletekkel rukkoltak ki, magyarázandó a gólképtelenséget. Egyikük megsúgta, hogy a régi szovjet katonai felvonulási terep nyomaként olyan mágnesesség maradt a térségben, amely megbénítja a fiúkat, és amikor megkérdeztem, ez az ellenfélre vajon miért nem hat, magától értetődően felelte, mert ők kevesebb időt töltenek itt. Egy cserzett bőrű úr végül lemondóan sóhajtotta: „Kár erről beszélni, egyszerűen boszorkányság ez, kérem.”

Pedig nem az.Csak a lényünkből adódóan kedvelt valóságshow, mint Ericé, Eddie-é, a bobosoké, „Erzsié”. De legalább hiteles, igazi, ellentétben azokkal, amelyeket annak hirdetnek. Itt – maradjunk a sportnál – a gyarló ember valóban megcélozza a számára lehetetlent, és akár testi és lelki épségét is kockáztatva igyekszik elérni azt. Megkísérti a sorsát.

Nem úgy, mint az úgynevezett valóságshow-k művi, mesterséges tévésztárjai, akik legvisszataszítóbb tulajdonságaikra is rálicitálnak a kamerák miatt; a harsány harsányabb, az okoskodó okoskodóbb, a vaddisznó vaddisznóbb, a cicus cicusabb lesz. A közönség ezt pontosan tudja, és mondja is, hogy ez bunkó, az gusztustalan, emez hazug, amaz egykor civilben komoly vezető pozícióban volt, és mindent büntetlenül ellophatott. De nézi őket.

Hozzájuk képest Moussambani hús-vér figura, a küzdés maga. Közénk, közülünk való, jöjjön csak! Igaz, azzal futott be, hogy úszóként nem tudott úszni, de sikeréért ne őt okoljuk, hanem az őt körülvevő világot. Benne engem, téged, önt, minket.