Ikrek, úszóedzők, eredményesek, karakteresek – ők a Petrov testvérek

Kis híján kudarcba fulladt a fotózás, de hogy ne túlozzunk, finomítsuk a kijelentést: mondjuk úgy, akadozva haladt minden, és nem azért, mert a fivérek nem teljesítették fotóriporterünk kéréseit… Íme, némi ízelítő – név nélkül – a Petrov testvérek, Árpád és Iván egymáshoz fűződő viszonyáról. A leggúnyosabb megjegyzés közben is érezhető szeretetről, az örök kapocsról, a közös vérről és persze a mindkettejükre jellemző csípős humorról.

– Na, fiúk, úgy kellene állnotok, hogy…
– Persze, én ide, hiszen én vagyok a jobb képű!
– Meg az ostobább is.
– De most tényleg könyököljek rá a vállára? Nem lehet, hogy inkább a lábamat tegyem a vállára?
– Gyere, állj mögém, legalább nem látszódik belőled semmi, nem lesz nagy veszteség…
– Nézd, itt egy toll! A kezdő lökést megadtuk, így talán jobban megy majd az írás, mert amúgy…
– Úgy van! Én még a diktafont is elindítom, ezzel el is végeztem a munkád nagy részét, szóval, a honorárium is az enyém!

Hát így, ilyen hangulatban ültünk le beszélgetni a fivérekkel. Az egyaránt az úszósportban dolgozó Petrov testvérekkel. Árpáddal és Ivánnal.

„OTT VAN MELLETTED A LEGJOBB BARÁTOD”

– Évekkel korábban a dohai rövid pályás világbajnokságon beszélt arról Iván, hogy sohasem kapott egyedül ajándékot, ráadásul a születésnapjuk után nem sokkal rögtön kopogtatott a Mikulás…
Petrov Iván: Nekünk még az ajándékért is meg kellett küzdenünk, erről beszéltem akkor. De arra a kérdésre nem tudunk válaszolni, milyen ikerként felnőni, hiszen nem tudjuk, milyen nem ikerként felnőni.
Petrov Árpád: Olyan, mintha magaddal nőnél fel.
Iván: Igen, van egy elég jó szövetség, amely végigkíséri az egész életedet. Folyamatosan ott van melletted a legjobb barátod. És persze olyan is van, hogy mész az utcán, és ugyanarra gondolsz, mint az ikertestvéred. Friss történet: mondtam Árpádnak, hogy Svájcban nem nehéz felnőni. Mondj még egy olyan országot, amelyik nem jött ki rosszul a világháborúból! Eltelik három másodperc, és egyszerre bökjük ki: Banglades!
Árpád: Kambodzsa, Iván, Kambodzsa!

– Sohasem veszekedtek? Nem fordult elő, hogy nem szóltak egymáshoz napokig?
Iván: Dehogynem. Néhány napig, néhány óráig, néhány percig...
Árpád: Szerintem meg nem volt.
Iván: És legutóbb mi volt? Szerintem okos tanácsot adtam neki egy ügyben, ezután vagy harminc másodpercig úgy duzzogott, mint egy kislány. Bár ők is érettebben viselkednek ilyenkor. Pedig tök jó tippet adtam neki, és később meg is fogadta.
Árpád: Egyébként nem, de azt mondtam Ivánnak, hogy igen.

– Verekedni sem verekedtek?
Árpád: Ó, dehogynem!
Iván: Árpinak volt nehezebb dolga, hiszen ő gyengébb képességű – szellemileg és testileg egyaránt.

– És ez lesz az egyik olyan mondat, amelyet majd kihúzatnak az interjúból…
Iván: Nem fogjuk! De nézzen rá! Mélyen eltemetett frusztráció van benne, ezért is menekült ki Svájcba dolgozni!
Árpád: És ezt neki másodikként, vagyis másolatként mind át kellett élnie. Hagyom, hadd mondja…

– Hat perc a különbség önök között.
Árpád: Van olyan, hogy az ember él egy kapcsolatban, és bár látja a hibákat, nem mondja, mert lehet, hogy rosszabb lesz minden. Én is hagyom Ivánt érvényesülni, nehogy még gyengébb legyen szegény csökött kis testvérem.

– Ki a domináns?
Iván, Árpád: Mindketten!
Iván: Ezért sem dolgozunk együtt. Nem bírnánk elviselni egymást.

– Ebben benne van az is, hogy nehogy már a másik legyen a dominánsabb?
Iván: Állandó versengés van köztünk.

– Akik néha a másik helyett álltak helyt – klasszikus ikrekre jellemző történet.
Árpád: Akárki is feltételez hasonlót rólunk, letagadjuk!
Iván: Volt, hogy összetévesztettek minket. Persze többször is. Sokszor.
Árpád: És elképzelhető, hogy mi játszottunk is ezzel, semmi sincs kizárva, de minden az idő homályába vész…

– Hát persze!
Árpád: A mai napig előfordul, hogy külföldi versenyen azt hiszik, én vagyok Iván, és persze fordítva is megesik. Meg az is, hogy integetnek neked az utcán, csak éppen fogalmad sincs, ki az illető, és rájössz, hogy a testvéredet köszöntik – persze ilyenkor visszaintegetsz.

– Ma már az a cél, hogy különbözőek legyenek?
Iván: Nem feltétlenül. A hasonlóságból csak előnyünk származhat.
Árpád: Ha Iván egyedül jön a Duna Arénába, simán beengedik, mert azt hiszik, én vagyok.

„FELEJTSÜK MÁR EL A FILMES KLISÉKET!”

– Melyikőjük volt a jobb tanuló?
Árpád: Én.

– Kinek volt először barátnője?
Árpád: Ivánnak. Bár a franc tudja…
Iván: Ki számít barátnőnek?

– Melyikük hangosabb baráti társaságban?
Iván: Egyformák vagyunk ezen a téren.
Árpád: Ilyenkor az a jellemző, hogy kiszemelünk valakit, akit aztán közösen „agyonnyomunk”. Legyen az akár egy újságíró.

– Remek…!
Árpád: Az edzői vénából is fakad: megpróbáljuk az illetőt kimozdítani a komfortzónájából.

– És hogyan fogadják, ha megfordul a folyamat, és önöket zrikálják?
Árpád: Lelkesen. Imádjuk! Én kifejezetten szeretem, ha valaki elkezd kötekedni, mert abból kijöhet valami jó, valami pozitív. Néha zokon veszik, ha valakinek megmondom, hogy nem tetszik, amit mond, de ha hallgatok, később magamnak teszek szemrehányást, hiszen magammal viszek egy olyan gondolatot, egy olyan fejlődési lehetőséget, amely nem teljesedett be, nem ért véget.

– Miben hatnak, hatottak egymásra?
Árpád: Ez folyamatosan mozgó, változó rendszer, olyan, mint a libikóka. Engem Iván mindig arra emlékeztet, milyen is lehetne a jobbik önmagam.
Iván: Én pedig mindig azt látom Árpiban, hogy mi az, amit nem szabad csinálnom. Nem, nem, viccet félretéve: jól mondta Árpi, ez folyton változik.

– Az mégiscsak kiváltság, szerencse, hogy ikrek. Vagy nem?
Árpád: Bármilyen testvér plusz az ember életében.
Iván: A fejlődésünkben, amely még nagyon sokáig fog tartani, döntő szerepe volt, hogy négyen vagyunk testvérek. Két szülő, szomszédok, macskák, báty, nővér, Árpád – folyamatos volt az interakció. Egy jómódú egyke például sohasem szembesül olyan mindennapi problémával, hogy foglalt a mosdó.
Árpád: Ez mondjuk még nem jelenti azt, hogy mi sokkal rugalmasabbak vagyunk.

– Vagyis harmadik gyerekre várva jött kettő.
Árpád: Másfél…

– És aztán következett az egy iskola, egy pad.
Iván: Általánosban igaz volt az egy osztály, de az egy pad nem. Felejtsük már el ezeket a filmes kliséket!
Árpád: Gimnáziumban külön osztályba jártunk, ott már szétszedtek minket, de ennek semmilyen kárát nem láttuk.

– Ki volt a jobb úszó?
Árpád: Én.
Iván: Árpi. Szorgalmasabb volt.

– Melyikőjük volt a zsiványabb?
Árpád: Életvidám gyerekek voltunk mindketten.

– Ki tervelte ki a csínyeket?
Iván: Változó. Dinamikus egyensúly – ez jellemező a kapcsolatunkra. Ez is olyan volt.
Árpád: És nemigen változott azóta sem.

– Melyikőjük érzékenyül el hamarabb?
Iván: Mindketten ugyanolyan szentimentálisak vagyunk. Én például minden koldusnak adok pénzt. Ha látok egy sérült vagy szegény embert, persze hogy eszembe jut, de jó, hogy nem vagyok a helyében. Tudjuk, hogy alapvetően nem a saját kezünkben van a sorsunk.
Árpád: Az idősekkel szemben kiváltképpen érzékenyek vagyunk. Figyelünk rájuk. Hogy az újságírókról már ne is beszéljünk…

– De jó!
Árpád: Az idősek és a betegek kapcsán tényleg érzékenyek vagyunk. A Himnusz alatt is. Akkor is, ha Dunaszerdahelyre megyünk focimeccsre, és szól a „Nélküled”.

– Melyik az a három jelző, amely elsőként jut eszébe a testvéréről?
Iván: Nagyon jóképű. Szereti a jó életet. Néha túlságosan direkt.
Árpád: Hoppá! Ez most egy volt vagy kettő?

– Három.
Árpád: A jóképűség veleszületett tulajdonság…
Iván: Valóban. De az volt a kérés, hogy az első három, ami eszembe jut rólad – nincs is három tulajdonságod… Szereti a macskákat.
Árpád: Önzetlen. Szorgalmas. Harmadikként pedig az életegyensúly – arra figyelnie kell.
Iván: Igen, néha túl dinamikusan élek.

„MINTHA MAGAMMAL VITATKOZNÉK”

– És mi az, ami a legjobban idegesíti a másikban?
Árpád: A hasonlóságunk!
Iván: Pontosan.
Árpád: Olyan, mintha saját magammal vitatkoznék. Az érvrendszerünk, a makacsságunk, az állhatatosságunk – ugyanaz. Tényleg nem tudnánk együtt dolgozni.

– Vagyis nincs is ilyen jövőbeli tervük, céljuk, álmuk?
Árpád: Közös klubról lehet szó, csak dolgozzunk külön városban. Akkor talán nem ölnénk meg egymást.
Iván: Mondjuk te Alaszkában, én meg Dél-Afrikában. Csak így működhetne. Másként nem. Mert amit mi hozunk, amit mi adunk, egyáltalán, amik mi vagyunk, csak akkor működik, ha nincs körülöttünk olyan ember, mint mi.

– Törekednek arra, hogy ha ketten vannak, az kettejükről is szóljon, és ne mondjuk az úszásról?
Árpád: Persze, ritkán beszélünk úszásról.
Iván: Gyakorlati témák előjönnek, de ezeket hamar lerendezzük.

– Szakmai tanácsot sem kérnek egymástól?
Iván: Csak néha.

– És magánéletit?
Árpád: Inkább nevetünk.
Iván: Pragmatikus témákról gyorsan és csak keveset beszélünk.
Árpád: Könyvekről, zenéről, filmről, színházról annál többet. És a politikáról – nem a pártpolitikáról, inkább világnézeti kérdésekről.

– Van olyan nap, amikor nem beszélnek telefonon?
Árpád: Ritkán.
Iván: Ha csak egy poénról van szó, azt is meg kell osztani a másikkal.

– Vagyis jó testvérek.
Árpád: Tudatosan legalábbis sohasem tennénk rosszat a másiknak. Legfeljebb kis rosszat…

– De ez is inkább zrikálás, nem?
Árpád: Például versenyt űzünk abból, hogy ki ne fizessen az étteremben. És ebben állandóan én veszítek. Ivánnak ezernyi trükkje van: nincs nála pénz, elfelejtette a bankkártyája PIN-kódját, de olyan is volt már, hogy egyszer csak eltűnt az étteremből…

– De ha tudja, hogy erre számíthat, miért nem készül fel?
Árpád: Kicsit naivabb vagyok talán. Mindig azt hiszem, hogy most, majd, talán.
Iván: Svájcban nevelkedett a fiú. Azt azért Árpival kapcsolatban ne felejtsük el, hogy betonbiztos egzisztenciát hagyott ott, plusz eleve száz évig élt volna, ha marad, mert arrafelé az embernek negyven fölé nem megy a pulzusa. Magyarország sokkal intenzívebb ország. Ezért is szeretjük. Én például ezért sem mennék el innen sehová. Ez életszagú hely. Ha egy végtelenül korrekt országban kellene élnem, eret is vágnék magamon.

– Mit szólt ahhoz, hogy Árpád hazajön Svájcból?
Iván: Sokat beszélgettünk a lehetőségeiről, mert volt több is. Szerintem jól választott. Persze az ember félti a testvérét a közegtől, amelyet távol lévén, ő még nem ismer. Mert Svájchoz képest ez itt jó értelemben vett vadnyugat. Árpi esetében két változat élt: idejön az aranyéletű svájci hülye gyerek, és beleül a tutiba, hiszen Hosszú Katinka úgyis megnyer mindent. És a másik: mivel Katinka már megnyert mindent, legfeljebb csak ismételhet.
Árpád: De ezek csak a külvilág értelmezései. Örök kérdés persze, hogy mi a könnyebb, feljutni a csúcsra, vagy ott is maradni, aztán ezt mindenki úgy forgatja, úgy hangsúlyozza, ahogyan éppen neki jobb, ám ennek nem szabad befolyásolnia a napi munkát. És az értékítéletedet sem.

„AZ ÉREMNEK LEGALÁBB EZER OLDALA VAN”

– Édesapjuk Petrov Anatolij, a sikeres pécsi úszóedző. Egyértelmű volt, hogy mindketten az úszásban kötnek ki?
Árpád: Én például környezetmérnökként kezdtem el dolgozni, de rájöttem, hogy marha unalmas. Edzőként olyan sok mindenen tudsz változtatni: a hazádtól a mikrokörnyezetedig sok mindenkire lehetsz pozitív hatással, ez klasszikus céges környezetben lehetetlen. Egy szóval, egy tanáccsal, egy szezonnal sokakat tudsz jó irányba befolyásolni, és ez nagyon izgalmas! A sport jó eszköz arra, hogy rendet tegyünk a saját környezetünkben – folyamatos a visszajelzés, hogy ezért érdemes csinálni.

– Iván a juniorok szövetségi kapitánya, ebbéli minőségében is nyilatkozta nemrégiben, hogy az úszás mellett feltétlenül kell a másik, a hétköznapi élet.
Árpád: Persze hogy szükség van a több dimenzionális személyiségfejlődésre. Ha valaki csak a sportra fókuszál, az egyfelől veszélyes, hiszen sokszor másodperceken múlik a siker, de a folytatás is. Másfelől véges az évek száma, amelyet az élsportban tölthetsz, s ha nem figyelsz másra, nem lesz választásod. Minél több sínt állítasz fel a sport mellé, annál jobb.

– A bátyjának ez a mániája: a sínek, meg a váltó. Alig néhány hónapja dolgozott még csak együtt Hosszú Katinkával, de a kialakult összhang kapcsán azt mondta, ugyan a váltókon akár naponta is állítani kell, de a vonat siklik.
Iván: Odavan József Attiláért.

– Egy éve, hogy immár három Petrov dolgozik a magyar úszósportban: az édesapjuk és önök. Hogyan vélekednek arról a kollégák, hogy mindkét testvér itthon van?
Iván: Vannak, akikkel sokat beszélek, vannak, akiknek adok a véleményére. Pontosan tudom, legalábbis azt hiszem, pontosan tudom, ki az, aki őszintén jót akar nekem, és ki az, aki semlegesen áll hozzám, hozzánk.

– Roppant diplomatikus.
Iván: Nem törekszem arra, hogy mindenki barátja legyek.
Árpád: Az én munkámat kevesen látják, csak a jéghegy csúcsa van a felszín fölött. Hogy valaki hogyan állapítja meg, jó-e, amit csinálok, leginkább hozzáállás kérdése.
Iván: Az éremnek nem is két, hanem legalább száz oldala van… Ám ha valaki eljut egy bizonyos szintre, ha eltölt bizonyos időt ebben a sportágban, mint például az édesapánk, annak már objektíven meg lehet ítélni az eredményeit.

– Az édesapjuk az etalon? A minta? Ő mutatja az utat?
Árpád: Egy-egy tőle származó frappáns mondat, kifejezés sokáig kíséri az embert.
Iván: Az ember mindig elfogult a szüleivel szemben, én is azt mondom, nem is lehetnék szerencsésebb, hogy ilyen ember az apám és az anyám. Édesapánk annyira ikonikus alakja a honi úszósportnak, hogy szerintem még negyven, de minimum harminc évet kell dolgoznunk ahhoz, hogy egy lapon emlegessenek vele.

– Van egyfajta megfelelési vágyuk vele szemben?
Árpád: Nem, nincsen, de nem is hiszem, hogy lehetne.
Iván: Édesapánk másik generációhoz tartozik. Ahogyan Árpi is hozzám képest. A prototípus. Rajtam már javítottak.
Árpád: Ócska kópia vagy!

– Újra itt tartunk.
Árpád: Persze. Mindig. Folyamatosan. Addig, amíg egészséges mérvű, rivalizálunk.
Iván: Ugyan már, miben?
Árpád: Például a zeneválasztásban.
Iván: Természetszerűleg bármit is választ Árpi, ha a legnagyobb kedvencemet, akkor is leszólom, és ez fordítva is igaz.
Árpád: Vagyis csak olyan szintű a rivalizálás, amely a másikat nem dönti romba. Én legalábbis próbálok nagyon vigyázni Ivánra…

„NEM VÁGYÓDOM EL SEHOVÁ”

– Akkor tessék: milyen zenét szeret Iván?
Árpád: Ugyanazt, amit én. Ha most kellene választania egy számot, biztos, hogy kubai zene szólna.

– Elég életszerű, hogy bár nem hatnak egymásra, nem rivalizálnak, de éveken keresztül élnek külön országban, és hirtelenjében mindketten elkezdik szeretni a kubai zenét.
Árpád: A példát én mutattam.

– Mindenben ő mutatja a példát, Iván?
Iván: Hála istennek, nem. Különben olyan szerencsétlenség lennék, mint ő…

– A színház szeretete is közös önökben.
Árpád: Szerencsére olyan iskolába jártunk Pécsen, amelyben mindezt nem kötelező jelleggel oltották belénk. A családon belül is voltak irodalomhoz, színházhoz közeli emberek, ők is jó alapot adtak nekünk. Ízlésben, értelmezésben egyaránt. Svájcban sajnos mindezt nem tudtam megélni, de itt, Budapesten igen – imádom!
Iván: Irigykedem is emiatt rá kicsit. A budapesti színházi élet verhetetlen. Szerencsére Győrben él Gáti Oszkár, a Nemzeti Színház előadásai mellett az övéire veszek mindig jegyet. A színház, a kultúra, egy jó szimfonikus zenekar, mint például a győri, másfél-két órára elvisz egy másik világba. Inspiráló az összhang, a harmónia egy-egy előadáson.
Árpád: Minden szakmánál kell a másik dimenzió. Az edzők különösen intenzív életet élnek, kell egy másik vágány.
Iván: Meg a harmadik, a negyedik.
Árpád: Egy-egy jó színdarab, vagy könyv évek, hosszú élettapasztalatok után felötlő kérdésekre adhat választ. Arra is felvértez, hogyan viselkedj bizonyos helyzetekben, arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen rákényszerít arra, hogy tudást raktározz el. Erre a televízió, a telefon nem képes.

– Hogy, hol látják magukat tíz év múlva?
Árpád: Körülbelül ott, ahol most vagyok. Annyit azért szeretnék, ha változna kicsit a helyzetem: jelenleg úgy kilencven százalékban operatív irányítást végzek, és csak tíz százalékban stratégiait, jó lenne, ha ez kiegyenlítődne. A medencétől kicsit távolabb képzelem el magam, miközben embereket, intézményeket koordinálok – de gyakorló edzőként.
Iván: Én ugyanott leszek, mint ahol most vagyok. Győrben, a Győri Úszó SE-ben, kicsit kevesebb utazással és edzőtáborral. És saját gyerekekkel. Nekem nincs jobb hely Magyarországnál és Győrnél. Nem vágyódom el sehová – a világ egyetlen pontján sem érzem azt, hogy nekem ott jobb lenne, mint itthon.
Árpád, Iván: De a tollat ne hagyja itt, különben hogy ír jó interjút…?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)