Hosszú Katinka másfél hónap alatt képes a visszatérésre

–Sok mindenen keresztülment, majd amikor azt hitte, már szinte mindent látott, újabb és újabb, korábban ismeretlen szituációk adódnak. Ez a mostani is ilyen. És biztosan napról napra változik a véleménye annak kapcsán is, hogy elhalasztották a tokiói olimpiát.
–Valóban! Hanéhány héttel ezelőtt beszélgetünk erről, mást mondtam volna, mint most – válaszolta Hosszú Katinka. – Amikor januárban elkezdtek jönni a hírek Kínából, olyan messzinek tűnt minden, pedig én még versenyeztem is ott az év elején. Aztán egyre közelebb jött hozzánk a járvány, és egyre többen beszéltek arról, hogy nem lesz olimpia a nyáron. Még mindig nem hittem el, hogy ez megtörténhet – amíg nem vagy személyesen érintett egy történetben, addig érezheted azt, hogy ez nem a te problémád.

–Amikor egyértelművé vált, hogy nem tartják meg március végén az országos bajnokságot, még akkor sem gondolt arra, hogy nem lesz olimpia?
–Az volt az a pont, amikor elkezdett realizálódni bennem is, hogy nem lesz olimpia. Az ob környékén több versenyem is lett volna, Marseille-ben, Bergenben, Stockholmban, amikor azokat törölték, tudatosult bennem, hogy nyáron nem utazunk Tokióba.

–Akkor annyira talán nem is vágta fejbe a döntés, de hogyan viselte a tétlenséget Hosszú Katinka, aki az elmúlt években szinte le sem állt?
–Azon a döntésen, hogy elhalasztották az olimpiát, nem tudunk változtatni, így nem is éltem meg annyira rosszul. Sőt, az elején a pihenés is jól jött, bár kétségtelen, furcsa volt, hogy az életemből hiányoznak a megszokott események, az edzések, a versenyek. Kipihentem magam. És közben arra is rájöttem, talán máskor túl sokat vállalok…

–A lelassult világ megmutatta önnek is, min kellene változtatnia?
–Mintha kicsit helyrerázott volna engem is ez az új helyzet.

–Ezt készséggel elhiszem, de azt már nem, hogy ezt túl sokáig tudná csinálni – biztosan ott mocorog már önben jó ideje, hogy „Menjünk, csináljuk!”
–Így van, már unom a banánt… Azt elfogadtam, hogy nincs olimpia, de az tényleg fura, hogy nincs más sem.

–Hétfőtől legalább vizes edzések vannak a Duna Arénában.
–És ez nagyon jó! Csak éppen azt nem tudom, mire is készülök… Én mindig előrenézek, tudom, mit és miért csinálok, ezúttal viszont egyelőre hiányoznak ezek a konkrétumok. Na, ez az igazi kihívás!

–Önmagával küzd?
–Pontosan! Tudom, hogy képes lennék lehajtani a fejem, és csinálni mechanikusan a dolgomat, csak nem tudom, mennyire lenne okos hozzáállás már áprilisban keményen beleállni az edzésekbe, tudva, hogy mostanában nem lesznek versenyek. Ha tudnám, hogy augusztusban lesz Budapesten Európa-bajnokság, felépíteném magam addig – akár versenyek nélkül is.

–És ha nem lesz Eb?
–Közel sem biztos, hogy lesz, ezért is nehezebb most nekivágni a felkészülésnek. Megyek, de nem tudom, hogy hová. Ezért is állok úgy hozzá, hogy szinten kell tartanom magam, nehogy százhúsz kilós legyek néhány hónap múlva…

–Ez nyilván csak vicc, de vannak azért önben negatív gondolatok is a helyzet kapcsán?
–Valahogy muszáj átvészelni ezt az időszakot – minden a járványról szól most, és ki tudja, mikor áll vissza minden a normális kerékvágásba? Én mindenesetre próbálok fegyelmezett lenni. És felkészülni arra az eshetőségre is akár, hogy az idén már egyáltalán nem lesznek versenyek. Mert ha újra is indul az élet, ki tudja, hogy a sportélet mikor éled újra…?

–Beszélget erről a társaival, az itthoni és a külföldi úszókkal?
–Szinte csak erről beszélünk. Az úszótársam Franciaországban van karanténban egy hónapja, amelyet most hosszabbítottak meg május tizenkettedikéig. Ott sokkal szigorúbbak a korlátozások, de az olasz Federica Pellegrini vagy éppen a spanyol Mireia Belmonte sem tud edzeni. Svédországban megint más a helyzet: Sarah Sjöströmék nemrég háziversenyt rendeztek.

–Milyen nehéz visszajönni ilyen hosszú leállás után: egy úszó mennyi idő alatt szokik el a víztől?
–Ez mindenkinél más, a hosszabb távokat úszóknál hosszabb ez az idő. Egyébként én pontosan ezért nem álltam le az elmúlt években, mert úgy éreztem, egyszerűbb szinten tartani magam, mint újrakezdeni az egészet. Két évvel ezelőtt azért volt egy hosszabb kihagyásom, olyankor az ember el sem tudja képzelni, hogy fog még valaha úgy úszni, mint korábban: nem érzed a vizet, szétesik a technikád, és persze eltűnik a formád is. A visszatéréskor leúszol három-négy kilométert, és azt érzed, már ezer éve úszol…

–Vagyis mit jósol a visszatérés időtartamát illetően?
–Szerintem én másfél hónap alatt képes vagyok rá. De ez kellemetlen másfél hónap lesz, amelyen átmenni mentálisan sem egyszerű. Ez a másfél hónap akkor „könnyebb”, ha van előtted egy verseny, amelyre készülsz, akkor folyamatosan feszegeted a határaidat – jelenleg ilyenről nem tudunk, vagyis lesz bőven időm a visszatérésre.

–Tokiót illetően vajon átrendezheti az erőviszonyokat a jelenlegi helyzet, a kihagyás, és az egyéves halasztás?
–Szerintem nem. Mondom ezt úgy, hogy tényleg nincs túl sok tapasztalatom a kihagyás terén. De úgy vélem, nem kell ahhoz egy egész éves felkészülés, hogy csúcsformába kerülj, arra elég lehet négy hónap – már persze attól függően honnan indulsz el. Sokat számít, ki mennyit mozgott a leállás alatt. Ha valaki átmozgatta magát minden nap, nem ette halálra magát, nincs olyan nagyon formán kívül.

–Nehéz elképzelni, hogy Hosszú Katinka csak eszik…
–Pedig néha becsúszott egy-egy ilyen nap is az elmúlt hetekben.

–Az önt féltők, vagy éppen a károgók azt mondhatják, harminc fölött már minden év számít, ezt hallva és olvasva még inkább azt mondják majd, Hosszú Katinka egyértelműen a vesztese lehet az olimpia elhalasztásának.
–Meglátjuk, hogy így lesz-e.

–Ismerve önt, ez csak dacot szül – kérjük meg őket, hogy mondják ezt minél hangosabban?
–Most még ne! Most még nincs verseny, nem tudom megmutatni, hogy nem kell félteni engem, később már felerősödhetnek ezek a hangok, segíteni fogják a felkészülésemet.

–Mire tanította meg ez a járvány?
–Türelemre biztosan. Arra, hogy lenyugodjak kicsit, ne rohangáljak állandóan föl és alá. És arra, amit édesanyám állandóan hajtogat: az egészség a legfontosabb. Ha az nincs, semmi sincs.