A fürdőszolga – Malonyai Péter publicisztikája

A közösségi oldalak, ha kevésbé is, mint kellene, képesek jó ügyeket is szolgálni. Az általam kedvelt vízilabdás öregfiúké (+40) például remek kezdeményezéssel állt elő. Szekeres Tamás tudatta, hogy megtette az első lépéseket azért, hogy Marinovich Sándornak emléktáblája legyen a margitszigeti Hajósban. Örömhír, hogy az uszoda első embere, Dala Tamás teljes mellszélességgel kiáll a terv mellett.

Hogy ki volt Marinovich Sándor? Nevét ne keressék a bajnokok között, miközben mestere volt a szakmájának. Mit szakma, életforma! Nála mindenképpen az volt a kabinosi szerep. Aki úgy végzi a munkáját, hogy hivatásként tekintsen rá az utókor, különleges ember. Mint volt például a világhírű futballbíró Zsolt István, aki színházi ügyelőként emelte a legmagasabb rangra szakmáját.
A Marinovich-emléktábla szövegére is van már ötlet, rajta „mesterkabinos” lenne a titulus. Megérdemelten, ám nem árt tudni, hogy ő mindig fürdőszolgának tekintette magát, ezt a címet használta, ha kérdezték, mi is ő.

Ne gondoljuk persze, hogy amikor kisgyerekként megkérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, rávágta, hogy fürdőszolga, hogy az lett, ahhoz kellett a történelem. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is gondolkozott azon, hogy lennie kellene valaminek, aztán az apja kezébe nyomott nyolcvan pengőt, hogy iratkozzon be a jogi egyetemre. Az atyai tekintély kikezdhetetlen volt, megtette, és 1933-ban doktorrá avatták.

Az apa nem akárki, Marinovich Jenő 1921 és 1927 között Budapest rendőrfőkapitánya volt. Ez természetesen meghatározta fia sorsát a háború utáni kommunista rezsimben, függetlenül attól, hogy a diktatúra kemény volt vagy puha. Szerencsére – mondogatta Sanyi bá – 1942-ben elhunyt, így nem állhatott bosszút rajta rendszer. Ne feledjük, akkor volt főkapitány, amikor 1925-ben letartóztatták szinte az egész magyarországi kommunista pártot, az ilyesmi ezreléknyi töredékben sem maradt megtorlatlan.

És a politikai alapon történő megítéléséhez a gyerek maga is hozzájárult, hiszen építészjogászként a közmunkatanács szolgálatában állt, városrendezéssel, építkezésekkel, kisajátításokkal foglalkozott, az ő idejében szélesítették ki a Margit hidat, lett aluljáró a Lánchídnál. Még 1945 után is a hivatal alkalmazottja volt, legalábbis addig, amíg a Gazdasági Főtanács első embere, a Moszkvából érkezett Vass Zoltán egy telefonhívással meg nem szüntette az intézményt. Hogy értett a dolgához, megbecsülték, arra jellemző, hogy akkor keresett 2000 pengőt a fővárosnál, amikor a sláger szerint kétszázzal már viccelni lehetett, könnyen.

Örömei között tartotta nyilván, hogy 1951-ben nem telepítették ki. „A főkapitány fiának köztük kellett volna lennie” – magyarázta, majd a kiváló tenort, Udvardy Tibort idézte: „Az életben a szerencse kötelező!”.
Az operáról még lesz szó, most maradjunk a negyvenes évek végénél. Ettől kezdve számtalan állásban megfordult, volt favágó, rakodó, fűtő, dolgozott a bőrösöknél, otthon lett a cserzőanyagok között. Mindenütt segédmunkásként kezdte, ám aztán előrelépett. Betanított munkás volt a legmagasabb pozíció, amit elérhetett, nem ismétlem, miért. Éppen nem volt állása 1958 végén, amikor a Sportuszodában medencetakarítót kerestek, jelentkezett, felvették. Innen lépett elő kabinossá („Jó magaviseletem alapján előléptettek”), azaz bocsánat – fürdőszolgává.

Nem azért érdemel emlékművet az uszodában, mert ő nyitotta leggyorsabban a szekrényeket, kabinokat, mindig volt nála, fésű, olaj, krém, még kétféle (fekete, barna) cipőfűző is, hátha szüksége lesz valamelyikre a vendégnek. Tiszte szerint természetesen nem volt más dolga, mint hogy nyisson és zárjon, ám ő többet tett. Istápolta az edzésre érkező, edzésről távozó sportolókat – a legkisebbektől a sokszoros válogatottakig. Tehette, mert alig volt olyan úszóverseny, vízilabdameccs a szigeten, amelyiken ne állt volna ott a medence sarkánál, hogy figyelje, miként jutnak egyről a kettőre védencei.

Kedvencei az akkori KSI pólósai voltak. Például Wiesner Tamás, akinek még a szüleit is felkereste, hogy gratuláljon a fiukhoz – a modora, a viselkedése miatt. Miközben Wiesner vagány volt a javából, ám az ilyesmi nem befolyásolja, hogy látszik-e valakin a gyerekszoba. Vagy Magas István, akit a KSI-ben edzőként dolgozó Gallov Rezső küldött hozzá, hogy, úgymond, nehezen kezelhető gyerek. Aztán több egyetem közgazdászprofesszora lett az Egyesült Államokban és itthon egyaránt. És a kedvencei közé tartozott Sudár Attila és Koller Ákos is, ami nem jelenti azt, hogy ne tartott volna számon mindenki mást is, aki – rászolgált.

Csak tanulni lehetett tőle, ezt tanúsíthatom. Engem az uszodában törzsvendég apám ajánlott be nála, s hogy én is mindennapos vendég lettem, megtisztelt figyelmével. Később, már felnőttként néhányszor hazakísértem a Gellért térre. Pontos, megmásíthatatlan menetrendje volt. Az uszodai buszmegállóval szemben egy kis vodka és pohár sör, aztán gyalog át a Margit hídon, s a Bem rakparton, a Matrózban ismétlés, csak utána szállt buszra a Bem téren.

A zene, az opera örök szerelme volt. Apjának főkapitányként páholya volt az Operaházban, rossz kisfiúként – mesélte – nem hagyhatta otthon, mindig magával vitte. Így aztán láthatta, hallhatta többek között Giacomo Lauri-Volpit, Beniamino Giglit, Aureliano Pertilét és Tito Schipát. Kiderült, hogy belső hallása van, tehát bármikor fel tudja magában idézni egy-egy operaénekes hangját. Ezen nem tudott változtatni semmilyen diktatúra, így szabad estéin haláláig vendége volt az Operaháznak. Igen, vendége, mert a Művész presszó törzs­asztalánál is otthon volt, szívesen látták a művészek, s persze gyakran meglepték tiszteletjeggyel. A már említett Udvardy Tibor mellett a szoprán Rigó Magda, aztán a színészek, Latabár Kálmán, Salamon Béla, később Verebes Károly és felesége, Schubert Éva és a tőzsdeguru André Kostolany, azaz Kosztolányi Endre.

„Senki sem veszi rossz néven, hogy hallgatom a nálamnál okosabbakat” – magyarázta a jelenlétét. Ritkán szólt, de akkor... Amikor például Kosztolányinak megjelent egy roppant vastag könyve a tőzsdéről, az asztaltársaság minden tagját megajándékozta vele. Sanyi bá lapozgatta a számokkal, adatokkal teli könyvet, majd amikor pillanatnyi csend támadt, a szerzőhöz fordult: „Te André, mondd, és a végén egymáséi lesznek...?”

De vissza az uszodába. Ahol szintén az értékekre esküdött: „Rajongója vagyok az akaraterő mintaképének, a puritán Balczónak, akinek szerénysége félszegséggel határos. Egyedülálló valaki. Sportolók között nem is láttam ilyet, pedig az uszodában több olyan embert volt szerencsém megismerni, akire csak felnézni tudok. Elég csak Székely Évát, az úszósport first ladyjét és a sporthivatal élén is bizonyító Gallov Rezsőt említeni. Volt, hogy a szimpátia első pillanatra megszületett. Becses emlékem a Faragó Tamástól kapott cigarettatárca. Csapó Gabi karácsonyra mindig küld egy üveg vodkát. Egyik remekebb ember, mint a másik.”

Nyugdíjba vonulása (1970) után tovább dolgozott a szigeten, legalábbis addig, amíg el nem zavarták (sic!), ám aztán a törzsvendégek elintézték, hogy a Komjádiban folytathassa. Végül 1991-ben, 81 esztendősen mondott búcsút a kabinsornak, a pólóválogatott tagjai ajándékkal köszöntek el tőle, gyűjtöttek is neki, s a pénzt bedobták a levélszekrényébe.

Kilencvenkét éves korában hunyt el 2002-ben, akiket megtisztelt figyelmével, mindannyian őrzik magukban egy-egy mondatát, gesztusát. Nekem hirtelen két megállapítása jut eszembe, az első történelmi tanulság: „Nem kell mindent rákenni a származásomra...” A másik, úgymond, szakmai: „Elegen szolgáltak ki életemben ahhoz, hogy tudjam, milyen a jó kiszolgálás.”

A bölcsesség nem beosztás kérdése.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!