Vész esetére végy egy vészkapust! – Ballai Attila publicisztikája

Két rangos nemzetközi vízilabdatorna is zajlik a héten, és a magyarok mindkettőn bejutottak a legjobb négy közé. Sőt, a berlini férfi világkupán a fináléba is, miközben a funchali, madeirai U19-es leány Európa-bajnokságon vasárnap a bronz a tét. Itt a negyeddöntő hozott képtelen végkifejletet, a mieink ekkor 20–0-ra intézték el a franciákat.

Ez az az eredmény, különösen komolynak hirdetett viadal egyenes kieséses szakaszában, amely igazán senkinek, semminek sem jó; a győztesnek, a vesztesnek, legfőképpen a sportágnak sem. Azt gondolhatjuk, hogy egy 20–0-ra eltángált csapatnak nem is érdemes melegített vízzel feltölteni a medencét – ennél azonban még jóval nagyobb áldozatokra is képesek a menthetetlen kétbalkezesekért a sportág, az egyetemes sport döntéshozói. Például arra, hogy a párhuzamosan futó felnőtt férfi vk-n tizenegyesre szűkítsék a mérkőzésekre nevezhető játékoskereteket.

A két torna, a két helyszín, Berlin és Funchal, a két ügy között nehezen fedezhető fel a közvetlen összefüggés, éppen ezért érdemes megfontolt lépésekkel körüljárni. Kezdve onnan, hogy bár a világkupára tizenhármas keretek utazhattak, az egyes összecsapásokon csak tizenegy pólós vethető be – és a helyzet a 2020-as tokiói olimpiára tovább romlik, hiszen az eddigi tizenhárommal szemben Japánba már eleve csak tizenegyen kelhetnek útra.

Először is szögezzük le: hetes kezdőcsapat esetén tizenegy játékossal végiggürcölni egy teljes világversenyt istenkísértés és szakmai nonszensz. Ha levesszük a két kapust, marad kilenc mezőnyember, azaz három csere. Az egyik megsérülhet vagy megbetegedhet, a másikat eltilthatják, a harmadik formán kívülre kerülhet, és az edzőnek már tépelődnie sem kell az összeállításon. Aki él és mozog, annak vízben a helye, végkimerülésig, az utolsó lélegzetvételig. A másik lehetőség, hogy egyetlen kapus kerül be a tizenegybe. Kemény Ferenc utánpótlás-kapitány egyszer vállalta ezt a kockázatot, az 1995-ös, franciaországi junior-vb-n, és amikor emiatt kérdőre vontam, a helyzetre és a rá jellemző stílusban felelte: pólókapus ritkán sérül meg, és Pelle Balázs annyival jobb mindenkinél, hogy ha csak el nem üti a komp, úgysem cserélné le, egyszer sem. Fecsó bácsinak ott és akkor szerencséje és igaza volt. Pellét nem ütötte el a komp, végig és jól védett, a magyar csapat vb-t nyert.

De ha Kemény Dénes felnőttkapitánynak kellett volna hasonló „öncsonkítást” végrehajtania, talán Sydneyben és Pekingben sem nyernek olimpiai aranyat a fiai, mert mindkétszer az elődöntő kritikus fázisában cserélt kapust, és bejött neki. Persze ő még 13 játékosra építhette a stratégiát és a taktikát – más kérdés, hogy az egyes mérkőzéseken nem feltétlenül küldte be mindegyiküket –, szemben az utódok „tizenegyesével”. A faramuci, szakmailag szinte megoldhatatlan szituációt éppen Kemény egyik javaslata jelzi leghívebben: Tokióban azzal lephetnénk meg a vetélytársakat, ha lenne olyan mezőnyjátékosunk, akinek van kapusmúltja, vagy fordítva, kapusunk, aki elfogadhatót nyújt a mezőnyben.

Vészkapus 2020-ban, és nem a Kis-Dunán, az egymás közti örömpólóban, hanem az olimpián? Na ne! Riasztóan hangzik, de Kemény Dénes természetesen tudja, mit beszél. Különleges és őrült problémához különleges és őrült megoldás passzol. Mindez azonban így, önmagában nem lenne publicisztikai téma e hasábokon, az extrém helyzetet kiváltó ok miatt válhat csak azzá.

Ez pedig a női vízilabda és sport számszerű egyenjogúsításának folyamatos és eltökélt, sokszor görcsös igénye. A férfipóló ősidők óta olimpiai sportág, a női szakág ellenben 2000-ben csatlakozott az ötkarikás programhoz, kezdetben hat, majd 2004-től nyolc csapattal. Ami a „píszí” sportdiplomácia szerint tarthatatlan, hiszen a férfiak mezőnye tizenkettes. Az olimpia versenyzői létszáma viszont elérte a felső határt, a vízilabda sem terjeszkedhet tovább, ezért a női csapatok száma kizárólag a férfiak rovására változhat. Vagy úgy, hogy a nevezhető kereteket megnyirbálják.

A döntéshozók ez utóbbi mellett határoztak. 2016-ban Rióban 12 férfi- és 8 női válogatott szerepelt egyaránt 13 játékossal, ez 260 játékos. Tokióban a hölgyek már 10 csapatot indíthatnak, ez összesen 22 együttes, de csak 11-11 pólóssal, ami 242 pólós, és ha majd mindkét nem beáll 12-re, az 24-szer 11, 264, még mindig tűréshatáron belüli. A lényeg, hogy korunk követelményeinek a parton megfelel a sportág, az edzők feje és a játékosok tüdeje meg hadd pukkadjon szét.

Ellenérv lehetne, hogy hajdani olimpiai diadalaink alkalmával rendre tizenegy bajnokot avattak, de a mostani 32 perccel szemben akkoriban még csak 20 perc volt a tiszta játékidő, ráadásul 1970 előtt a támadásokat sem szorították időkorlátok közé, úgyhogy ez inkább a passzív romantika kategóriája, hagyhatjuk.

Azt bezzeg kötelező mérlegre tenni, mit nyer a póló sportszakmai szempontból e reformmal. Itt jön a képbe a bevezetőben említett funchali U19-es Eb-negyeddöntő, amelyben lányaink 20–0-ra taroltak. Témánk szempontjából azonban ezúttal az releváns, hogy a húszgólos verést kapó franciák is befértek a legjobb nyolc közé. Nem erőltetett asszociáció, hogy miattuk kell Berlinben a magyar és a többi férfigárdának tizenegy játékossal küszködnie. Ha a júliusi barcelonai felnőtt Eb-t idézzük, hasonló a kép. A női csoportmeccsek során a horvátok 21–1-es, a törökök 32–5-ös, a németek 27–2-es, az izraeliek 21–2-es pofonokba néztek bele, és vigyázat, ez a tizenkettes elit. Sőt, a nyolc között is 22–2-vel zárult a holland–német parti.

Tisztán kivehető, hogy Európában hat országban pólóznak komolyan a nők (a magyar mellett a holland, az orosz, az olasz, a spanyol és a görög válogatott értékelhető), a tengerentúlról csatlakoznak az amerikaiak, a kanadaiak, az ausztrálok. Ennyi, kilenc csapat. Több nem volt, egy ideig bizonnyal nem is lesz. A tokiói tízes mezőnybe bejönnek még a házigazda japánok, a kilenc nagy ki sem tud maradni, ha csak Afrika nem tart igényt a maga kvótájára, de nem szokott. Aztán következhet majd a tizenkettes bővítés, nem is vitás.

Ez persze nem vízilabdás sajátosság. Annak idején a női kardcsapatok versenyének beiktatásakor, 2008-ban Pekingben a „százszor” magasabb színvonalú női párbajtőr és férfi tőr lett a kárvallott, de Tokióra legalább megszűnik a rotáció. Kajak-kenuban 2020-ban a női kenusok 200 egyesben és 500 kettesben lapátolhatnak majd, a férfi 200 kenu egyes és 500 kajak kettes kiesésével sikerül a versenyzői létszámot mindkét nemben 123-ra bűvészkedni. Az érintett sportágak egy-egy egyenes beszédű szakértőjét azért érdemes megkérdezni róla, a többi műfajjal összevetve mi a véleményük a női kardról és kenuról. A női ökölvívás is megindult a maga hódító útján, Tokióra két új súlycsoportja üdvére törölnek két férfit, de a 286 induló aránya még így is 206:80 lesz, ami némelyek szemében bizonyára vérlázító.

Kevesebben nehezményezik – konkrétan senki –, hogy ritmikus gimnasztikában és szinkronúszásban kizárólag hölgyek versenyezhetnek, összesen éppen kétszázan. Nem is értem, legalább a tréfa kedvéért miért nem veti fel valaki a férfi műúszó- vagy kéziszercsapatok részvételének lehetőségét.

Jobb, ha megállunk itt, a poénkodás szintjén, én is ezt tettem egy európai kézilabdás fórumon. Megróttak azért, mert a magyar szövetség kilenctagú elnökségében mindössze két hölgy ül, mire azt találtam felelni, mi is éreztük, hogy Pálinger Katalin és Radulovics Bojana kevés lesz, de fájdalom, más nem jelölte magát, ezért az utcáról megpróbáltunk két további járókelőt becipelni, ám sajnos nem sikerült. Nem arattam osztatlan sikert.

Tudom, ezzel az írással sem fogok, azonban ha csak egy férfi műúszó- vagy kéziszercsapat összeáll, már megérte.