Újracsomagolt póló – Csurka Gergely publicisztikája

Pólóválogatottunk legendás csapatdokijának, Pavlik Gábornak volt az egyik kedvenc illusztrációja, hogy valahányszor egy sportorvoskongresszus kávészünetében a többieknek elmondta, ő vízilabdázókkal foglalkozik, elég sokszor veregették hátba egy mosoly kíséretében: „Á, ők azok, aki havonta változtatják a szabályaikat.”

Ez persze barokkos túlzás, ám kétségtelen tény, nehéz olyan labdajátékot találni, amelyben annyi hír szólna újabb, jelentékeny módosításokról, mint a pólósoknál. Nyilván elég kevés sportág alapító atyái ismernének rá a jelenlegi változatra, ha lenne alkalmuk véleményt mondani róla – talán a futball emlékeztet leginkább önmaga ősére, miközben a vízilabda valóban megélt egy rakat reformot (újracsomagolást).

Ezek összességében egy kaptafára készültek: a gyorsítás a cél, mert a világ ezt várja, úgymond. Miközben persze tudható, a vízilabda sohasem fogja elérni azt a sebességet, amit a „szárazföldiek” produkálnak, éppen azért, amiért a 100 gyors világcsúcsa 47 másodpercen, a 100 síké meg már 9.6-on belül jár. Továbbá ott van az örök mizéria, hogy az akciózás jelentős része a víz alatt zajlik – de szerintem Kemény Dénes ezzel kapcsolatban nagyjából örök érvényű megállapítást tett: „Ez maradjon meg a póló misztériumának – a vízilabda ettől is az, ami.”

Igen, a (tévé)nézők néha (khm…) nem értik. Sőt, olykor azok sem, akik a kispadon ülnek, netán a vízben vannak. Szokás szerint kilyukadunk a vízilabda leginkább neuralgikus pontjához, a bíráskodáshoz. Talán már írtam ezeken a hasábokon, hogy a mai modern felfogás a játékvezetőkre tol egy sor felelősséget, miután – ellentétben a többi labdajátékkal – itt a kiállítás nem a támadásszövés mellékterméke, mint mondjuk futballban, kézilabdában vagy hokiban, ahol gólra törés közben néha beesnek olyan faultok, amelyeket büntetni szükséges. Vízilabdában a góllövés előfeltételének tekintik az emberelőny kiharcolását, támadásvariációk jelentős hányada célozza, miként lehet úgy megjátszani a centert, amiért kiállítást kell elvben ítélni – azt viszont csak a bíró fújhatja be. Ráadásul az egész fröccsparádéból jó esetben két fej látszik meg egy vagy két kar, és ez nem rögbi vagy amerikai futball, ahol megvetik a színészkedést, pólóban még sportot is űznek a játékvezető átveréséből vonaglással, a saját csukló szorongatásával.

Bónuszként másként viszonyulnak a keménységhez a különféle pólókultúrákban, sőt, ha csupán azt veszem, hogy a magyar bírói kar tagjainál sem lehet(ett) ugyanaddig elmenni „fejleszedésben”, elvégre a régi jó „húsevő” bekkek valahogy többet engedtek utódaiknak, mint akik mondjuk centerből érkeztek a partra.

Megint csak: valahol ez is a sportági csomag része. Viszont az is tény, amit az utóbbi hónapok ádáz szabályváltoztatási vitáit követően mondott mosolyogva az edzőlegenda Ratko Rudic: lehet, hogy állandóan megy a bírózás, de senki sem tud olyan világversenyt mondani az elmúlt évekből, sőt évtizedekből, amelynek végén azt emlegették volna, hogyha iksz meccsen nem úgy fújnak, más nyerte volna meg az olimpiai vagy világbajnoki aranyat. Az aktuális idegbajokon túl azért errefelé rendre a legjobbak érnek révbe, miközben pusztán a futball-világbajnokságokról az angolok a mai napig emlegetik Maradona kezezését a ’86-os negyeddöntőből, az argentinok a németeknek befújt tizenegyest az 1990-es döntőről, aztán ahogy Dél-Koreát arcátlanul az elődöntőig tolták 2002-ben, hogy a saját fájdalmunkat Puskás meg nem adott góljáról 1954-ből ne is említsem. Igaz, ettől még kiemelten fontos, hogy a pólóbíráskodás színvonala javuljon, hogy a kilengések csökkenjenek még az ellenőrök között is, mivel ott sincs mindig konszenzus sajnos.

Mindez azért is fontos, mert miközben akad egy, a játéknak igazi lendületet adó új elem – a kosárlabdából átvett rövidített támadóidő, ha ugyanazon a támadáson belül újból indul az óra (30 helyett csak 20 másodperc marad) –, egy másik rendelkezés közepesen képzetlen játékvezetők esetében viharos gyorsasággal taszajthat káoszba egy meccset a jövőben. Százhúsz év után ugyanis szakítottak az ősi alapvetéssel, hogy amíg a labda kézben van, büntetlenül gyötörhető a belé „kapaszkodó” pólós. Ennek az értelmezésnek hála született néhány heroikus gól, hogy bár ketten ültek a center nyakán és csak a keze volt kint a labdával, mégis belőtte – viszont adódott számos szituáció, amikor a közönség nem értette, miért lehet büntetlenül „agyonütni” a csatárt, hiszen minden más sportágban az a legsúlyosabb szabálytalanság, ha a labdát birtoklót elcsapják. Itt eddig nem volt az (illetve sokszor rosszul ítélték meg), mostantól viszont a támadót gyakorlatilag nem lehet majd szabályosan szerelni, legalábbis hátulról. Ugyanakkor az ördög abban a részletben lakozik, hogy illik majd kivárni, lesz-e gól az akcióból, és ha nem, akkor eldönteni, azért nem lőtte be a csatár, mert elbénázta (közben ugyanis elengedték), vagy mert a tagló meggátolta. Amíg ez beáll normálisan… Ha beáll egyáltalán. És az olimpiai kvalifikációs világligadöntőig, majd a vb-ig lesz erre csaknem öt hónap – már ahol, hiszen az országok egy része februártól átáll az új szabályokra, hogy segítsék válogatottjuk hangolódását, mások meg amondók, nem lehet egy bajnokságot egyféle szabályrendszerrel elkezdeni, és egy másikkal befejezni.

Anélkül, hogy teljesen kibontanám a vizes sportokat tömörítő nemzetközi szövetség (FINA) által hétfőn elfogadott csomagot, jegyezzük meg, a szabaddobások finomhangolása javít az összképen: az eddigi kivégzésszerű, öt méterről megsuvasztott labda, illetve ugyanennél a mozdulatsor miatt érthetetlenül annullált gólok helyett most már bármi belefér hat méteren túlról (az az egy méter sokat számít és lóbálni is lehet), és végre az örökös labda-visszarendelés idiotizmusa is megszűnik. Az is üdvözlendő, hogy a brutalitásokat videózás alapján utólag, a meccs lefújása után is büntethetik, mert tényleg röhejes volt, hogy a barcelonai Eb-n a közönség versenyt hörgött, amikor negyedszer játszották vissza a kivetítőn, amint a horvát Fatovic látványosan pofán veri a szerb Filipovicsot az elődöntőben, noha tény, ez legelsőre, élőben is elég feltűnő volt – más kérdés, hogy a brutalitást látni hivatott Koryzna sporttárs fogalmatlanul sétálgatott a parton. (Az korántsem röhejes, hogy ezt a lengyelt valamiért folyamatosan nyomják, mondván, semleges: amúgy az, viszont vak is, mert ugye a lengyel pólóbajnokságban ugyan milyen tapasztalattal vérteződne fel hónapszám; nagyobb probléma, hogy a mellőzése fel sem vetődött, és az a baj, hogy nincs az a hiba, ami ebben a közegben egy futtatott bírókedvenc pályafutását egy pillanatra is megbillentené – amíg ez nem változik, a szabályváltoztatás üzenete sem rezonálhat elég pozitívan.)

Hanem egy igazán drámai helyzettel nem foglalkoztak Hangcsou városában a FINA kongresszusán: az olimpián a még inkább felpörgetett játékot tizenegy pólóssal kell végignyomniuk a csapatoknak. Ez ellen ugyan folyvást tiltakozik mindenki, aki műveli a sportágat, ám a vállvonogatáson túl sokkal több reakció nem születik a döntéshozók részéről. A világszövetség vezetői annyit löknek oda, rinyáltatok, hogy mindössze nyolc női csapat van, két, a krémbe tartozó válogatott rendre kénytelen otthonról nézni a játékokat (ez történetesen mindkétszer a holland és a görög válogatott volt Londonban és Rióban), Tokióban már lesz tíz, de a NOB nem engedi elszaladni a sportolói létszámot, úgyhogy belementünk a két játékossal kevesebb keretekbe, oldjátok meg, menni fog.

No, pontosan így fest, amikor egy sportvezető rendre hangsúlyozza, nekünk a versenyzők az elsők – ám a tettek azt tanúsítják, hogy egy frászt azok. A korábban nem túl sérülésveszélyesnek tartott pólóban ma már bántóan gyakran esnek ki játékosok, mert roppant kemény gladiátorharc zajlik a vízben; éppen ezért sorjáznak a kiállítások is, és már a berlini világkupán is szépen fogyatkoztak a csapatok a kipontozódások miatt. Lehet, hogy olimpiai arany nem múlt bírói tévedésen, viszont 2020-ban múlhat azon, hogy egy meccs közbeni sérülés meg esetleg néhány háromfaultos ember miatt az egyik csapat az utolsó három percben öt pólóssal a mezőnyben kénytelen küzdeni, ami a biztos halál; ez azért a tizenhármas kereteknél szinte sohasem fordul elő (vagy nem neveznek cserekapust, hogy legyen plusz egy játékosopció, ez megint nem a sport szellemének tiszteletben tartása).

Mindettől függetlenül a vízilabda továbbra is baromi jó játék, és igen, a mi kis nemzeti kedvencünk, lehet, hogy nem űzik tudom is én hány országban – az angoloknál rendre címlapos és híradófőcímes krikettet sem! –, mégis nyertünk benne kilenc olimpiát, és legendás sportemberek tucatjaival, feledhetetlen élmények sorával ajándékozott meg eddig is bennünket. Egyébként is: a magyar az egyetlen náció, amely bármilyen szabályrendszerben, bőrlabdával, gólonkénti ráúszással, négyessel vagy ötössel, 45-ös vagy 30-as támadóidővel, zászlós és zászlótlan bírókkal, nem rálőhető, majd hét, aztán öt méterről rátörölhető szabaddobások mellett is rendre a csúcsra tudott érni. Lásd még Faragó Tamás bon mot-ját: lehet akárhol, akármilyen közegben, az oroszlán előbb-utóbb mindig megmutatja a karmait.