A kín sem ellenfél – Moncz Attila publicisztikája

Legutóbb augusztus közepén, talán egy fogkőleszedéses hisztivel kapcsolatos egzecíroztatásért cserében kaptam meg, hogy ne szövegeljek, mert én lábteniszezés közben is képes vagyok csak azért elszakítani a szalagot a térdemben, hogy ne kapjak ki. Mindössze azért, mert még 2009-ben a milánói boksz-vb szünnapján tengózás közben – vesztésre állva – rosszul fogtam talajt, és kevéssel a hazaérkezés után keresztszalag- és porcproblémák miatt már a műtőasztalon feküdtem. Nekem a két esemény között eszembe sem jutott visszamenni a pályára, fordítás helyett legfeljebb ordítás volt, na meg annak számolgatása, hogy ezzel éppen mennyit kell kihagynom. Akkorra három kéz-, illetve ujjtörés, valamint egy-egy keresztszalag-szakadás és bokarepedés után már volt rutinom az efféle matekban…

Néhány héttel az eset 555. felemlegetése után újfent kiderült, minket, egyszerű földi halandókat az okvetlenül megkülönböztet az eltökélt élsportolóktól, hogy amíg mi a fájdalmakon és a rehabilitáción gondolkozunk, ők a fájdalmak leküzdésén és az aznapi visszatérésen. Az NFL 2018-as idényének nyitó hétvégéjén játszották a Green Bay Packers–Chicago Bears mérkőzést, amelyen a nagyszünet előtt, 0–10-nél Aaron Rodgerst, a hazaiak quarterbackjét kiskocsin vitték le a pályáról. A Packers-szurkolók ekkor nem csupán a meccset, de a szezont is eltemették (az amerikai futball mint sportág felépítése miatt az ő kiválása nagyobb veszteség, mintha a Barcelonából hosszú időre kidőlne Lionel Messi). Rodgers a szünet végén még mindig nem tudott futni, sántikálva jött kifelé a folyosón. „Aztán meghallottam az ovációt, és arra gondoltam, ugyan már, nyerjük meg ezt a meccset” – mondta később.

Az adrenalin „megmozdította”, és bár a bal lábára nem tudott súlyt helyezni (próbált már valaki 40-50-60 yardra így labdát eldobni?), húszpontos hátrányból is győzelemre vezette csapatát.

Pályafutása holtversenyben legnagyobb fordítása volt.

Az igazi amerikai tündérmese persze nem Rodgersé, hanem talán Kerri Strugé. „Sérülten lehet élni, de úgy nem, ha az ember feladja az álmait” – mondta egyszer arról, miért vállalta be az 1996-os olimpián, hogy a sikerért feláldozza a karrierjét, illetve az egészségét. A csapatverseny legvégén az első ugrását elrontotta, rosszul fogott talajt, és elszakadt két szalag a bokájában. De az Egyesült Államoknak kellettek a pontok, hogy története során először megnyerje a csapataranyat tornában. Károlyi Béla vezetőedzőtől elhangzott a később Bill Clinton elnök által a politikába is beemelt „Meg tudod csinálni!” mondat, Strug pedig bekötözött bokával nekifutott, beleállt, a póz már csak egy lábon ment – de az amerikaiak győztek. A dobogóra már Károlyi emelte fel a 18 éves sportolót, aki soha többé nem tudott tornázni, annyira súlyosnak bizonyultak a sérülései. „A világvége jött volna el, ha akkor nem ugrok és nem nyerünk” – említette később.

Tizenhat évvel Atlanta után jött London, és jött Joó Abigél szívbe markoló küzdelme. Ha nem sérül meg, talán ő Magyarország első női olimpiai bajnoka cselgáncsban. A negyeddöntőben vazarival vezetett a későbbi győztes amerikai Kayla Harrison ellen, ám egy összekapaszkodásból rosszul jött ki, porcsérülést szenvedett. „Oda Joó olimpiája” – írta élő tudósítása címében az egyik vezető magyar hírportál. Pánczél Gábor vezetőedző előbb kérdésesnek minősítette a folytatást, majd tanítványára bízta a döntést. Abigél pedig vállalta, gyakorlatilag egy lábon odaállt a lengyel Daria Pogorzelec elleni meccsre, kétjukós hátrányba került – majd ipponnal nyert. Lábhasználatra épülő sportágban, egy egészséges lábbal, tele könnyel. „Amikor kérdezték az ismerősök, vegyenek-e jegyet a délutáni programra, már mondtam nekik, hogy persze, küzdeni fogok – pedig akkor még lábra sem tudtam állni” – árulta el. A bronz már nem jött össze, a csak lábra támadó francia Audrey Tcheuméo és a sérülés egyszerre túl sok volt. Olimpiai érmes nem lett, de legenda igen.

A talán legemlékezetesebb magyar visszatérés viszont Mészöly Kálmán nevéhez fűződik. Az 1966-os labdarúgó-világbajnokságon a címvédő Brazília ellen. A magyar csapat 3:1-re vezetett (ennyi is lett a végeredmény), a selecao félig már a hazafelé tartó gépen ült (rajta is ragadt), amikor a középhátvéd egy fejelést követően a földön maradt. A folytatás pedig következzen Sinkovics Gábor és Mészöly Kálmán közös alkotásából, a Szőke Szikla életregényéből: „Hallottam a reccsenést, éreztem a fájdalmat, s tudtam, hogy nagy baj van. Aztán a következő pillanatban azt láttam, hogy Baróti Lajos (szövetségi kapitány – M. A.) riadtan, hangosan kiabálva, a fejét fogva fut le a pályáról, engem pedig nem Botár doktor, a válogatott orvosa, hanem angol orvosok vesznek körül immár az oldalvonalon kívül, s mindent elkövetnek, hogy játékra alkalmassá tegyenek. Merthogy én mindenáron vissza akartam menni. Rögzítőkötést kaptam, futni tudtam, s végig a pályán maradtam… Aztán bent az öltözőben egy kétméteres liverpooli felcser egy óvatlan pillanatban visszarántotta a helyére a kiugrott vállamat, én meg akkorát üvöltöttem, hogy talán még Londonban is hallották.” A kitartás jutalma negyeddöntős szereplés és a Beatles négy zseniális zenészével (John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr) való kézfogás volt.

Mészölynek nem akartak sérülést okozni, nem mondható viszont el ugyanez Paul Kariya és Scott Stevens randevújáról. A 2003-as NHL-nagydöntő (New Jersey Devils–Anaheim Mighty Ducks) hatodik meccsén Stevens a könyökét is használva amortizálta Kariyát. A jégkorongozók tizennégy évig(!) nem beszéltek az eset után, csak akkor békéltek meg, amikor Kariyát beiktatták a Hírességek Csarnokába. A Mighty Ducks sztárja kis ideig feküdt a jégen, agyrázkódást szenvedett, majd segítséggel valahogyan bejutott az öltözőbe. Négy és fél perc tiszta játékidőt követően visszatért a jégre, és bevágta a végül 5–2-re nyerő csapata negyedik gólját. (Az már másik történet, hogy a hetedik meccsen a Devils 3–0-ra nyert, és elhódította a Stanley-kupát.) Az alattomosságra is hajlamos Stevens tette megkapta a „The Hit” (az ütés) becenevet, ugyanakkor Kariya csak „egy kicsit késői ütésről” beszélt, az edzők sem akarták senkinek a fejét venni – hiába, ők még nem a minden közepes testi kontakt miatt sírdogáló Sidney Crosby (Pittsburgh Penguins) mutatványain nőttek fel.

Sírásban egyébként az NBA, illetve Paul Pierce viszi el a pálmát. A 2008-as Boston Celtics–Los Angeles Lakers nagydöntő első meccsén Pierce félig-meddig kamuból, illetve az ellenfél bosszantása céljából tolókocsin vitette magát az öltözőbe, a nagyszünet után visszarohant a pályára, és a harmadik negyedben 15 pontot szórva győzelemhez segítette a később bajnokká koronázott Bostont. Már csak a mellékzöngék miatt sem szeretném őt példának állítani a kosárlabdát szeretők elé. Sokkal inkább megérdemli ezt Willis Reed. A New York Knicks játékosa az 1970-es nagydöntőben comb- és porcsérülés miatt kihagyta a Lakers elleni hatodik meccset, és úgy tetszett, a hetediken sem léphet pályára. Aztán nála is jött a fentebb már említett „Rodgers-effektus”, meghallotta az őt éltető szurkolókat, és vállalta a játékot. A Knicks első két mezőnykosara az övé lett, ahogyan később a bajnoki cím és az MVP-titulus is. Howard Cosell, a kor egyik legjobb amerikai sportújságírója élő egyenes adásban csak ennyit mondott neki: „Ön testesíti meg a legjobban mindazt, amit az emberi szellem nyújthat.”

És valahol ebben is rejlik az élsport lényege.