Bostoni birodalom – Moncz Attila publicisztikája

Nem, hiába a sikersorozat és a tömegpszichózis, nem a New England Patriots miatt követem megkülönböztetett figyelemmel Boston városának sportéletét. Hanem a Red Sox miatt. Két évtizeddel ezelőtt, még „betárcsázós” neten lettem figyelmes a Yahoo nevű oldalon egy baseball fantasy játékra. Az angoltudásom ugyan akkoriban körülbelül a béka feneke alatt volt, de autodidakta módon elkezdtem tanulni, és amikor rábukkantam a Bambino átkával kapcsolatos történetre (a lényeg, hogy a tízes években Babe Ruthot a Red Sox akkori kapzsi tulaja átpasszolta a New York Yankeesnek, és sokak szerint ezzel a sikersorozatot is eladta – a liga korabeli legjobbja 1918-at követően legközelebb 2004-ben tudott World Seriest nyerni), úgy éreztem, nem drukkolhatok más csapatnak.

Mindez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy a Twitteren az elmúlt napokban két, a bostoni sportélettel kapcsolatos pozitív bejegyzésre is felkaptam a fejem. Az egyik szerint a Boston Bruins 1929-ben március legvégén nyerte meg története első bajnoki címét az NHL-ben a New York Rangers legyőzésével. A másik szerint pedig az elmúlt 50 évben az Egyesült Államok legdominánsabb sportvárosa Boston a maga 19 bajnoki címével, illetve 36 nagydöntős szereplésével. A négy bostoni franchise (Boston Red Sox – MLB, baseball; Boston Celtics – NBA, kosárlabda; New England Patriots – NFL, amerikai futball; Boston Bruins – NHL, jégkorong) pedig kivétel nélkül ott van a top15-ben az elmúlt fél évszázad nagydöntős szerepléseit illetően. Nem saját sportágában, hanem a négy major sportban szereplő 123 csapat abszolút rangsorában… A Los Angeles Lakers NBA-együttese 19 döntővel az első, de utána már a Patriots jön 11-gyel (ebből hat bajnoki cím), a Bruins a negyedik tízzel (három Stanley-kupa lett belőle), a Celtics az ötödik kilenccel (hat aranygyűrű), a Red Sox pedig a 15. hattal (és négy World Series-sikerrel).

Még szembetűnőbb a dominancia, ha csak a 2000-es években nyert címeket nézzük, hiszen ebből 12 jutott Bostonnak (Patriots 6, Red Sox 4, Celtics, Bruins 1-1), aminek egyetlen nagy város sem ér a nyomába. Sőt, Bostonon kívül nincs is olyan település, amely ebben az időszakban mind a négy nagy ligában bajnoki címet tudott volna ünnepelni. Erre a csodás szériára talán Clevelandben irigykednek a leginkább, ahol ugyan három nagy ligában is lenne kinek szurkolni (Indians – MLB; Cavaliers – NBA; Browns – NFL), de 1964 és 2016 között egyetlen nagybajnoki címet sem sikerült szerezniük a csapatoknak. (Négy évvel ezelőtt LeBron James és társulata nyert végre a kosarasoknál.) Boston ugyan az abszolút elsőséget nem tudta átvenni New Yorktól, ott a „Nagy Alma” még 56–39-re vezet Bostonnal szemben, csak éppen New York ma is minden csapatsportban legalább két franchise-t tud versenybe küldeni, szemben a nagy rivális egy-egy csapatával. De ha minden sportágból csak a legeredményesebb együttest veszem figyelembe, már Bostonnál (38–37) az előny. (Az NFL-nél a Super Bowl-éra a mérvadó.)

A bostoni uralom különösen a 2018–2019-es idényben volt nagyon durva, jelenleg unatkozó amerikai statisztikusok kiszámolták, hogy még egy város sem tudott olyan gazdag eredménysort felmutatni, mint a Boston akkor. Oké, két bajnoki címet többek között San Franciscóban és Los Angelesben is ünnepeltek már, na de e mellé egy döntőt és egy – a mi fogalmaink szerint – negyeddöntőt senki sem tudott odatenni. Márpedig a Red Sox (2018 őszén) és a Patriots nyert, a Bruins hétmeccses finálét bukott el a St. Louis Blues ellen, a Boston Celtics pedig a főcsoport-elődöntőig jutott. 2004–2005 lehetett volna még hasonló (a két bajnoki cím megvolt akkor is), de a Bruins az NHL-lockout miatt nem tudott „teljesíteni”.

Amerikában már ennél kisebb sikersorozatok is kutatásért „kiáltanak”, a UMass Egyetemen belül található Isenberg School of Management neki is durálta magát, és próbált annál megalapozottabb megállapításokra jutni, mint néhány éve Julian Edelman, a Patriots wide receivere (elkapója), aki csak annyit mondott: „Boston a legjobb sportváros, és kész!” Az intézet neve önmagában nem rossz ajánlólevél, hiszen innen kapott diplomát többek között Ben Cherington, a Red Sox egykori World Series-nyertes általános igazgatója (GM), Neal Huntington, a Pittsburgh Pirates hajdani GM-je, Koby Altman, a Cleveland Cavaliers GM-je vagy éppen Jay Monahan a golfozók, a PGA Tour főnöke.

Ezek fényében azon sem lepődtem meg, hogy kihozták, a tudásalapú gondolkozás egyike azon meglepő ismérveknek, amelyeknek köszönhetően az Egyesült Államok egyik legrégibb városa szállítja a sportsikereket. Példaként felhozták a Red Sox 2004-es World Series-győzelmét, amihez a Pénzcsináló című filmből ismert Moneyball-stratégia (nem sztárok kellenek, hanem az adott poszton leghasznosabb emberek) nagyon kellett (az akkor még csak GM-fenegyereknek számító Theo Epstein úgy elcserélte a szupersztár Nomar Garciaparrát két, a védekezésben sokkal jobb játékosért, mint a pinty), vagy Bill Belichick néhány húzását. A Patriots edzőfejedelme még 2002-ben elismerte, hogy David Romernek, a Berkeley Egyetem közgazdászának elemzése hatására mert agresszívebben nekimenni a negyedik kísérleteknek, de azt sem tagadta, hogy a kétpontos próbálkozások választásánál meg a Rutgers Egyetem egyik statisztikaprofesszorának munkáját hívta segítségül.

Az innováció szintén nagy szerepet játszott a felemelkedésben. A Celticsnek van olyan szponzora, amely „járulékos haszonként” az adatelemzésben is segítséget nyújt, illetve ez a gárda volt az első, amely az NBA-csapatok közül a Facebookon is megjelent. A Patriots speciel a weben való megjelenés tekintetében volt az első az összes profi sportvállalkozás közül, de hogy gazdasági vonatkozást is nézzünk, a Fenway Park (a Red Sox hazai pályája) egyszerű baseballstadionból képes volt egész évben eseményeknek otthont adó létesítményközponttá alakulni, Bruce Springsteen-koncertekkel, az NHL Winter Classicsával vagy éppen egyetemi amerikaifutball-mérkőzésekkel.

S miközben haladnak a korral, a tradíciókra is nagyon figyelnek. Van mire, elvégre az 1901-ben alapított Red Sox, valamint a Bruins (1924), a Celtics (1946) és a Patriots (1960) már saját bajnoksága hőskorában is tüsténkedett. Itt már nyugodtan beszélhetünk generációk felett átívelő hagyományokról, hiszen nem csupán apa és fia drukkolhat-drukkolhatott ugyanannak a csapatnak, de a nagyapa és a dédapa is.

„A szurkolói szórakozás több generációt, családot, baráti társaságot köt össze. Még ha ki is kap a csapatod, akkor is többgenerációs közösség része vagy, ha bostoni gárdának szurkolsz” – fogalmazott Will Norton, az Isenberg (szintén a UMasson belüli intézmény) kutatási igazgatója. Az ilyen hosszú távú kötődések tették lehetővé, hogy a Fenway Parkban major sportokban abszolút rekordot jelentő módon, egymást követő 820 mérkőzésen legyen telt ház, vagy hogy a Patriotsnál több mint 50 ezres várólistát kell „kiállnia” annak, aki bérlethez akar jutni.

Persze az sem meglepetés, hogy az eufóriában a győzelmek is sokat segítenek, illetve az is, hogy nagy embereket és nagy pillanatokat bármikor elő tud húzni bármelyik bostoni csapat. Tom Brady, Bill Belichick, a kosárpápa Red Auerbach, a hokis Bobby Orr vagy a baseballozó David Ortíz nem helyi, hanem világmárka, de ha azt mondja valaki egy bostoninak, hogy ugyan már idézze fel Orr gólörömét az 1970-es Stanley-kupa-döntőről vagy Malcolm Butler labdaszerzését az XLIX. Super Bowlról, egy másodpercen belül jönne a válasz.

A jelen eredményeit nem feledve vigyáznak a múlt értékeire, és ez még akkor is igaz, ha két ikon a napokban elhagyta a várost. De Tom Brady és a baseballozó Mookie Betts távozását is kiheveri a város. Ha nem holnapra, hát majd holnaputánra.