Nevelj saját igazgatót! – Bodnár Zalán publicisztikája

Néhány hete, amikor a Milan tizenegy év után újra megnyerte az olasz futballbajnokságot, arról írtam ezeken a hasábokon, mennyire megérintett, hogy épp az a játékos (Paolo Maldini) vezette vissza immár sportigazgatóként a csúcsra a vörös-feketéket, aki miatt gyerekkoromban Milan-szurkoló lettem. Amikor az a kérdés vetődik fel, hogy Rafael Leao, Olivier Giroud, Franck Kessié vagy éppen Stefano Pioli vezetőedző volt-e a legfőbb letéteményese a Milan idei sikerének, mindig azt felelem, hogy Paolo Maldini, aki nagyszerű szakmai döntésekkel épített újjá néhány év alatt egy feneketlen mélységben vergődő klubot.

Különös idei egybeesés, hogy a jégkorongban pedig Joe Sakic miatt lettem az észak-amerikai profi ligában (NHL) szereplő Colorado Avalanche szurkolója, és miután az ő főszereplésével lett bajnok a denveri csapat 1996-ban és 2001-ben, a napokban huszonegy év után úgy szerzett újra Stanley-kupát, hogy Joe Sakic a franchise general managere (általános igazgató vagy vezérigazgató, ahogy tetszik). Hogy a rájátszás legjobbjának járó Conn Smythe-trófeát elnyerő védő, Cale Makar, a sztárcsatár Nathan MacKinnon, az alapszakaszban a legtöbb pontot szerző Mikko Rantanen, a csapatkapitány Daniel Landeskog vagy éppen Jared Bednar vezetőedző volt-e a kétszeres címvédő Tampa Bay Lightning legyőzésével záródó idény legfontosabb denveri szereplője? Ezúttal is azt kell mondanom, hogy inkább a fő konstruktőr, Joe Sakic.

Neki ugyanis még mélyebb gödörből kellett kirángatnia az Avalanche-t, mint Paolo Maldininek a Milant. A teljes profi pályafutását (1987–2009) a Coloradóban, illetve a jogelődjében, a Québec Nordiques-ben töltő Triple Gold-klubtag (az NHL-t, az olimpiát és a világbajnokságot egyaránt megnyerő hokisok szűk elitje) 2009-ben hagyta abba a játékot, 2011-ben visszatért a franchise-hoz vezetőségi tagként és az ügyvezető tanácsadójaként, de rendkívül gyors előmenetellel – amiben nyilván elévülhetetlen szerepet játszott sikeres játékosmúltja, 2012-ben beválasztották az NHL Hírességek Csarnokába is – két év múlva már ő volt a general manager. Ekkor, 2013 nyarán volt a legmélyebben a csapat 1995 (illetve a Québec Nordiques révén 1972) óta íródó történelme során. Az alapszakaszban 48 mérkőzéséből (bérvita miatt október helyett csak januárban kezdődött el az idény) csupán 16-ot tudott megnyerni, és a Nyugati főcsoport utolsó helyén végzett. Az első draftját GM-ként így rögtön egy 1/1-es választási lehetőséggel kezdte Sakic, ami egyrészt áldás, másrészt átok, nagy felelősséggel, hiszen meg kellett találnia azt a fiatalt, akire a franchise jövője épülhet. Nem volt egyértelmű favoritja a draftnak, sokat emlegették Seth Jonest vagy Elias Lindholmot, Sakic végül épp az általa oly jól ismert québeci juniorligában szereplő Halifax Moose­heads csatárát, Nathan MacKinnont választotta ki az első helyen. Jobban aligha dönthetett volna, a kanadai hokis már első évében négy egyéni díjat szerzett, köztük a legjobb újoncnak járó Calder-trófeát, és azóta is a csapat arca, ötszörös All Star, rendre száz pont körüli alapszakasz-teljesítménnyel. Érdekesség, hogy arról a 2013-as draftról MacKinnon mellett további négy játékos (Valerij Nyicsuskin, Artturi Lehkonen, Joseph Taylor Compher és André Burakovsky) is most lett Stanley-kupa-győztes a Coloradóval, holott őket más csapat választotta ki.

A későbbiekben is az értő draftolások jellemezték Sakicet és munkatársait, 2015-ben például a tizedik helyen elcsípték a MacKinnonhoz hasonlóan tökéletesen beváló finn Mikko Rantanent, és még nála is nagyobb fogás volt a 2017-ben negyedik helyen választott védő, Cale Makar, aki az idén nem véletlenül lett a playoff legjobb játékosa: védőként 29 pontot tett be a közösbe (nyolc gól, 21 gólpassz), márpedig erre legutóbb a legendás Brian Leetch volt képes, az 1994-es bajnok New York Rangers hátvédje. Most az alapszakasz legjobb védőjének járó Norris-trófea is egyhangú szavazással Makaré lett, gyorsan magához is láncolta az Avalanche újabb hat évre, 23 esztendősen szokatlanul nagy pénzért, évi kilencmillió dolláros fizetéssel.

A jó draftválasztások mellett a hideg fejjel meghozott, már-már kíméletlen személyi döntések jellemzik leginkább igazgatóként Sakicet, az elhatározások rendre őt igazolják. Kiváló példa erre, hogy az egyik első vezetői intézkedéseként 2013 májusában vezetőedzőnek kinevezett korábbi csapattársát és jó barátját, a 2001-es bajnoki címben még talán nála is nagyobb szerepet vállaló kapusikont, Patrick Roy-át volt mersze három sikertelen idény (egyszer jutottak be a rájátszásba, ott is rögtön kiestek) után meneszteni. Még meglepőbb volt, hogy a helyére olyan edzőt szerződtetett, aki azelőtt sohasem dolgozott még az NHL-ben, csak alacsonyabb ligákban – igaz, feltűnően eredményesen. Sokáig vele sem jöttek az eredmények, és kevesebben hittek benne, de Jared Bednar most már elmondhatja magáról, hogy ő a világ egyetlen hokiedzője, aki megnyerte az ECHL-t, az AHL-t és az NHL-t, vagyis a Kelly-, a Calder- és a Stanley-kupát is.

Hasonlóan fájó, de szükséges lépés lehetett Matt Duchene feláldozása is 2017-ben. Az akkor már olimpiai bajnok és kétszeres világbajnok kanadai csatárt épp akkor, 2009-ben draftolta a Co­lorado, amikor Sakic játékosként letette az ütőt, és nem titkoltan az ő utódjának hozták az első kör harmadik választási jogával. Nem is játszott rosszul Duchene, a statisztikái is viszonylag rendben voltak, de Sakicék úgy érezték, nem rá kell építeni. Akkor már látszott, hogy MacKinnon az igazi vezére a csapatnak, így két dudás volt a csárdában. Talán méltatlan volt, hogy a csapatban nyolc és fél idény alatt lejátszott 589 mérkőzése és 428 pontja után úgy cserélték el Ottawába, hogy a 2017. november 5-én a New York Islanders ellen játszott mérkőzés szünetében közölték vele, öltözzön át, és azonnal induljon a repülőtérre, mert néhány nap múlva már a Senators mezében kell jégre lépnie. Sakicéket igazolta, hogy azóta sem az Ottawában, sem a Columbus Blue Jacketsben, sem a Nashville Predatorsban nem váltotta meg a világot Duchene.

Hasonlóan bátor, már-már vakmerő döntés volt két évvel korábban, hogy a 2009-es, első nagy újjáépítés során draftolt másik sztárcsatárról, Ryan O'Reillyról is lemondtak 2015-ben. Magyarázkodásra is szorult a vezetőség négy évvel később, mert 2019-ben O'Reilly bajnok lett a St. Louis Blues játékosaként, ráadásul övé lett a rájátszás legjobbjának járó Conn Smythe-trófea is. Az idén azonban alighanem elégtételt jelentett Sakicéknek, hogy a playoffmenetelés során előbb Duchene csapatát, a Nashville-t söpörték ki (4–0), majd az O'Reilly-féle Bluest (4–2). Az pedig már MacKinnonnak lehetett melengető érzés, hogy a Nyugati főcsoportdöntőben a vele szemben a liga legjobbjának tartott Connor McDavid vezette Edmonton Oilerst nullázták le (4–0), a nagydöntőben pedig a Tampa Bay Lightningot, amely dinasztiaalapításra készült kétszeres címvédőként (4–2). Az elmúlt években fantasztikus csapatot építő tampai general manager, Julien BriseBois is megérdemelné persze, de ezek után vélhetően Joe Sakic kapja majd meg a Jim Gregory-trófeát ebben az idényben, amire már csak azért is rászolgál, mert együttese olyan lehengerlő támadójátékot játszik, amilyet már régen láttunk a ligában.

Paolo Maldini vagy Joe Sakic diadala persze nem csupán Milan- vagy Colorado-szurkolóként örömteli hír, azt bizonyítja, nemcsak játékost, hanem igazgatót is érdemes nevelni, sokkal édesebb a siker íze, ha egy klubikon, a teljes pályafutását ott töltő sportoló támaszt fel egy csapatot, amiben bizonyosan óriási szerepe van az érzelmi kapocsnak, az elkötelezettségnek is. Denverben egyébként a közelmúltban is akadt példa hasonló sikertörténetre, 2016 februárjában John Elway volt az NFL-bajnok Denver Broncos general managere, aki a pályán irányítóként nyerte meg a Vadlovaknak 1998-ban és 1999-ben a Super Bowlt. Így miként Sakic, Elway is a franchise eddigi mindhárom bajnoki címében főszerepet vállalt, kétszer játékosként, egyszer GM-ként.

Az Avalanche szurkolóinak csupán az a rossz hír, hogy az ősi rivális Detroit Red Wings is hasonlóval, klubikonból lett general managerrel próbálkozik, 2019 óta Steve Yzerman a főnök, aki 2002-ben Sakic oldalán lett olimpiai bajnok Salt Lake Cityben, és aki 1983 és 2006 között tartó teljes pályafutását a michigani városban töltötte, három Stanley-kupát (1997, 1998, 2002) nyerve. Én drukkolok neki is, hogy feltámassza a Detroitot.

Szeretem az ilyen családi történeteket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!