Magyarul és szépen – Csinta Samu publicisztikája

Egyrészt abban bízva, hogy még nem éltünk vissza túlzottan a kedves olvasó türelmével a világsikert arató atlétikai világbajnokság tengernyi tapasztalatának taglalásában, másrészt abban, hogy szinte kimeríthetetlen a tanulságok, „ígéretek” és reális perspektívák tárháza – beszéljünk egy keveset az atlétikáról. A magyarról. A végül 57 vb-résztvevőt felvonultatóról. Az egyetlen érmet szállítóról. Az öt országos csúcsot produkálóról. A nézők milliói által ezúttal felfedezettről, megszeretettről. A vb napjaiban kialakuló, oda-vissza hatóan lúdbőröztető néző-sportoló kapcsolatról. A megfelelő folytatás (nem remélt) elmaradása esetén gyorsan feledésre ítéltetettről. Azaz sok mindenről, ami közös kincsünkké vált.

Kezdjük azzal, hogy a legderűlátóbb várakozást is felülmúlta az a fogadtatás, amely a pályára lépő magyarokat övezte – és nemcsak az elsőket, illetve a világ élvonalához tartozókat. Az igazi szeretet és ragaszkodás persze feltételek nélküli, de ismerve a magyar közönség sok sportág általi elkényeztetettségét, a siker fokozatainak arany-, ezüst-, legfeljebb bronzéremben való mérésének automatizmusát, a szinte alanyi jogon „odaítélt” ünneplés egyszerre volt meglepő, illetve meghatározó. És ez a szeretetáradat az utolsó napig kitartott, nem tévesztve persze szem elől, hogy a világbajnokság utolsó előtti napján futó váltóink rádobtak még a tűzre néhány lapáttal, mintegy gondoskodva a parázs ébren tartásáról.

Jogosan vetődhet fel persze a kérdés, hogy milyen lényegi változások alakították ki ezt az ihletett állapotot. A minden korábbinál eredményesebb magyar szereplést hozó 1999-es sevillai vb-n – fókuszban a kalapácsvető  Németh Zsolt ezüstérmével, Gécsek Tibor és Divós Katalin kalapácsvető, illetve a rúdugró Szabó Zsuzsa negyedik helyével, no meg a 4x100-as férfiváltó döntőbe jutásával – jegyezhettünk utoljára 11 magyar atlétát a világ első 16 helyezettje között, valamint 17-et az első 24-ben. Budapest 12-re, illetve 22-re növelte ezt a mutatót, ami mindenképpen beszédes, de első blikkre talán kevésbé látható fejlődés. Ám ha nem vesszük ki az összképből – és persze hiba lenne kivenni – az utóbbi 24 esztendőben tapasztalt mélyrepülést, kétségtelenül az építkezés, a javulás biztató állomása volt a Nemzeti Atlétikai Központ.

Az új rajt pillanata valamikor 2012-ben keresendő, amikor a londoni olimpia magyar atlétikai mélyrepülése – Pars Krisztián kalapácsvető aranyérmének „esernyője” alá egyetlen, a legjobb 16 közé minősülő magyar sem került – nyomán a Magyar Atlétikai Szövetség új vezetői, élen az elnökkel, a többszörösen is „súlyos” örökséget hordozó Gyulai Miklóssal, a nemzetközi szövetség (IAAF) néhai főtitkára, Gyulai István fiával a motorok újraindításáról határoztak. Sportszakmai felelősnek pedig felkérték Spiriev Attilát. Utóbbit akkoriban még elsősorban atlétamenedzserként és versenyszervezőként, no meg édesapja, néhai Spiriev Bozsidár örökségének továbbvivőjeként ismertük. Mint talán ismeretes, Bozsi bácsi alkotta meg az IAAF által negyven éve használt pontszámítási táblázatot, Attilával együtt pedig létrehozta saját világranglista-rendszerét, amelyet 2001 óta a szervezet is hivatalosan használ. Nem beszélve az apa és fia által kifejlesztett, a sportág teljes adatbázisát magában foglaló all-athletics.com internetes oldalról.

A megbízott szakember kezdetben négy évet adott magának a sportág új alapokra helyezésére, ami első körben a sportág hazai helyzetét rögzítő, majd a változásokat pontosan követő statisztikai háttér megteremtésével kezdődött. Új versenyrendszert dolgoztak ki, amelyben újra tényleges becsülete lett az utánpótlás-nevelésnek, ezáltal megsokszorozódott az atlétika felé forduló fiatalok száma. Újrateremtették a csapatbajnokságok rendszerét, amelyben egy-egy szakosztály „periferikus” tagjai is értékessé váltak. Az infrastrukturális fejlesztés, az új bázisok felépítése ugyanakkor egyre vonzóbb keretet adott a sportág iránt érdeklődőknek.

A korábban megcsontosodott viszonyok, a közegellenállás miatt kezdetben ugyan kissé döcögős volt mindennek a beindítása, de a szövetség jelentette hátország, illetve Spiriev és segítőinek szakmai hozzáértése lassan közössé kovácsolta az erőfeszítéseket, az ifjúsági szinten jelentkező eredmények pedig egyre ígéretesebb jövőt festettek. Spiriev hat év utáni hátrább lépését követően azonban a sportág fájdalmas visszaesést produkált, a tokiói olimpia statisztikájában például hiába keresgélnénk magyar döntős után. És miután vészesen közelgett a budapesti világbajnokság időpontja, Spirievet újra megtalálta a feladat. Az eredmény ismert, a visszhang nagyszerűen szól, újra napsütésessé vált a horizont.

A meglehetősen vázlatosan ábrázolt útvonal persze rengeteg részletelemet is tartalmaz, de ezek kibontása másik fórumot, illetve jóval nagyobb terjedelmet igényelne. Annyit mindenképpen rögzítenünk kell, hogy a magyar atlétika újra különleges státust harcolt ki magának, így aztán ismét van veszítenivalója. Hogy ne legyen, az elsősorban a jelentős atlétikai bázissá izmosodó Bonyhádon élő Scheidler Géza sportszakmai igazgató felelőssége. Az eddigi folyamatok életben tartásának, erősítésének feladata adja magát, kérdés azonban, hogy milyen elemek révén erősödhetne tovább a sportág, teljesedhetnének ki a Budapesten felvillant ígéretek, kerülhetnének egyre közelebb a felnőtt nemzetközi mezőnyhöz a korosztályos világversenyeken az idén páratlanul jól szereplő fiataljaink.

A szakembergárda megerősítésének szükségessége villog egyik legelső prioritásként. A minta adva van, kiragadott példaként hadd említsük mindenek­előtt a holland atlétika legutóbbi évtizedének pazar pályaívét, amely mögött elsősorban brit és amerikai edzők szakértelme keresendő. De az indiai versenyzők esetét is nyugodtan emlegethetjük, hiszen nemcsak a gerelyhajító-zseni, Neeraj Chopra révén kerültek rivaldafénybe, de az említett dobószámban másik kiváló versenyzőt is képesek voltak felvonultatni, no meg távolugródöntőben és a 4x400-as férfiváltóval is eljutni a fináléig. Esetükben orosz trénerek garantálták a szükséges hozzáadott értéket. Ám a nagy közönségsikert kiváltó, „évszázados” csúcsokat döntő magyar váltók felkészültsége is az amerikai Loren Seagrave – csaknem ötven olimpiai és vb-érem kovácsa, többek között Benita Fitzgerald, Dwight Phillips, LaShawn Merritt, Donovan Bailey vagy Justin Gatlin mestere – szakmai tudását dicséri, aki korábban nyolc éven át volt az olasz szövetség tanácsadója, érdemes utánanézni az olasz váltók teljesítményének. És akiben esetleg – joggal! – felvetődik a kérdés, hogy miért nem az otthoni edzők csúcsképzése az elsődleges szempont, azoknak jó tudniuk, hogy a hazai szakembergárda jelentős része magyaron kívül semmilyen nyelven sem beszél. Atlétikai berkekben még dívik az a bizonyára régebbről származó mondás, miszerint a magyar atlétaedző két nyelven beszél: magyarul és csúnyán. A kivételek természetesen nem tartoznak közéjük.

A Nemzeti Atlétikai Központban varázslatos kilenc napot élhettünk át, és ez a kivételesen jó érzés a többnyire ígéretes teljesítményeket nyújtó, szélesen mosolygó, a vb-t életük nagy élményeként megélő, szép, őszintének és hitelesnek ható mondatokat megfogalmazó magyar atlétáknak is köszönhető. Akik eredményeikkel, odaadásukkal, emberi habitusukkal nagy várakozásokat tápláltak-táplálnak a szurkolókban. Utóbbiak vélhetően nem fognak a világbajnoksághoz hasonlatosan tömegekben kivándorolni a következő csapatbajnoki fordulóra, de amolyan készenléti seregként szinte bármikor készek meg- és újraélni a budapesti szép napokat. Ezzel a felelősséggel kéretik hát élni és dolgozni, kedves magyar atlétika!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!