A királynő ünnepe – N. Pál József publicisztikája

1998 augusztusában, negyedszázaddal ezelőtt atlétikai Európa-bajnokságot rendezett Budapest. Szepesi Ádám, a müncheni olimpia ötödik helyezett ­magasugrójának köszönhetően egy kivételével (ez Gécsek Tibor győzelmének napja volt) valamennyi versenyre lett jegyem, így a részben felújított Népstadionban töltöttem az időt, a délelőtt szellős, délután már tömött lelátón. Jó versenyeknek voltam tanúja, világklasszisokat nézhettem. Jonathan Edwardsot, a (máig) világrekorder hármasugrót, Steve Backley-t, a gerelyhajító-fenomént, vagy a kenyaiból dánná lett (furcsa volt ez akkor még!) nyolcszázas világcsúcstartó Wilson ­Kipketert, aki váratlanul kikapott, ám a legemlékezetesebb pillanat mégis egyik délelőtt esett meg velem.

Fölcaplatva a karéj tetejére egy magas, már asszonyosan telt, jó tartású hölgybe botlottam szinte, aki mintha nem egészen lett volna „jelen”. Nézett-nézett előre mozdulatlanul, végig a stadionon, a Keleti pályaudvar felőli kapun is túlra tán, mint akit egy emlék tart bűvöletben. Irena Szewinska állt úgy másfél méternyire tőlem, a háromszoros olimpiai, ötszörös Európa-bajnok, száztól négyszázig (ifjan ­távolugrásban is) világklasszis lengyel atléta. Semmi kétség: 1966 nyarán járt képzeletben, a harminckét évvel azelőtti budapesti Európa-bajnokság idején, midőn három aranyat és egy ezüstöt gyűjtött be ezen a pályán húszévesen, de két éve olimpiai bajnokként (1964, Tokió, 4x100) immár.

Hát igen, az emlékek. A '66-os Eb-t nem láttam, nem is tudtam róla, még az atlétika szót sem hallottam addig alighanem. Két esztendő múltán – a mexikói olimpia idején – ellenben már bolondultam a sportágért. Németh Angéla, Zsivótzky Gyula aranyától, a magyar sikerektől (hét érem!) egészen odavoltam, lelkendeztem a világcsúcsokért, bármely nemzet versenyzője érte el. Mexikóban tizennyolc született (aligha volt világverseny, ahol több ennél!), közte az akkor még Kirszensteinnek hívott Irena Szewinskáé 200 síkon (22.5), akinek a lelátón a „közelébe férkőzhettem” – három évtized után.

A sportág szeretete megmaradt bennem a következő években, évtizedekben is, ám a honi sikerekben való bizalom alkalmai megritkultak közben. Nehéz elképzelni ma, de a mexikói csapat zászlóshajója a maga 43 pontjával az atlétika volt, hogy aztán soha többé ne kerüljön a teljesítményünk 10 (!) fölé. E sodor számszaki mutatóit igyekeztem vázlatosan számba venni a vegyes emlékezetű dohai világbajnokság előtt (Hova lett...?, Nemzeti Sport, 2019. szeptember 28.), s megemlítettem az általam vélt – nem szigorúan szakmai – okokat is. Azt, hogy a hatvanas évektől meglódult technikai, mediális, orvosi szerep radikalizálódásától kísért sporttörténeti robbanást (aminek atlétikában a látványos áttörése Mexikó volt talán) képtelenek lettünk „lekövetni” mi, magyarok, s az NDK-s, szovjet, bolgár típusú állami „tervezés” híján a „csináld magad” mozgalom, az egyéni ötletelés maradt csupán nekünk. Néha egy-egy villanás, egy-egy gyorsan kihunyó remény, egy-egy kiemelkedő (általában dobó-) eredmény Németh Miklóstól Kiss Balázson, Gécsek Tiboron át Pars Krisztiánig, Márton Anitáig, ám a sportág egésze fonnyadtnak, „műkedvelői” állapotúnak tetszett nekem. Egy-egy országos bajnokság eredményeire hitetlenkedve néztem: Istenem, ez a futó-, ugróeredmény nem lett volna elég a dobogóra harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt! A nyarankénti hazai atlétikai nagydíj klasszisparádéinak (Carl Lewist, Edwin Mosest, Al Oertert, Merlene Ottey-t is láttuk!) örvendtem persze, magyar fedett pályás sikereknek is olykor (előbb Major István, aztán Szalma László, Pálóczi Gyula, Mátay Andrea és a többiek), de reménykedések ide vagy oda, szürkének tűnt a teljes magyar atlétika továbbra is.

Megvallom, a '98-as budapesti Eb-től többet reméltem. Nem a pályán születő eredményekben (a kalapácsvetés „rendben volt”, leginkább a tán éremre is jónak gondolt férfi 4x100-as váltó előfutambeli bakija szomorított), hanem a történet következményeiben. Mert remek volt a hangulat emlékeim szerint, úgy látszhatott, tízezrek imádják az atlétikát, s hinni akartam, hogy az alkalom s a szeretet a sportág honi állapotán is lendít egy jó nagyot. Nos, nem lendített jókorát (Sydney-ből nulla ponttal jöttünk haza!), vagy én nem vettem észre valamit, s mi tagadás, az athéni katasztrófa – amiben az orvosi fölkészítés fogyatékossága is ludas volt alighanem – sem szolgálta a lendületet. Az ünnepelnivalót szívvel ünnepeltem persze (London bajnokától, Pars Krisztiántól az első magyar szabadtéri vb-aranyat is vártam, de nem jött össze), ám lehangoltan szemléltem az eredményeket inkább, újra meg újra.

Örültem, hogy a 2023-as világbajnokság rendezését Budapest nyerte el, de nem a „nemzeti büszkeség” okán (a büszke szót – számtalanszor leírtam – ki nem állhatom, ha jó szándékkal mondják, akkor sem), hanem mert a sportág egészére nézvést reméltem injekciót tőle megint. Jó, a magyar sport teljességére nézvést is persze, ám hogy a rendezés minden igényt kielégít, hogy tökéletesek lesznek az emberen múló körülmények, abban nem kételkedtem pillanatra sem, hisz Magyarország e téren már számtalanszor bizonyított.

Hogy méltán lesz világsiker a világbajnokság, egyértelműnek gondoltam tehát, kérdésem, hogy az a fűtöttség, ami a verseny kilenc napját kísérte, hasznunkra – nem országimázs értelemben, mert úgy igen! –, a magyar atlétika hasznára fordítható-e majd? Az a szeretet, ami versenyzőink mindegyikét átölelte, s amelyet oly örömmel fogadtak ők, meddig marad meg „fűtőanyagnak” továbbra is? Azért kérdezem, mert úgy láttam, a magyar atlétikában az elmúlt egy-két esztendőben valóban mozdulni tetszik valami.

Soha ennyi versenyzőnk nem vett részt világbajnokságon, s ez akkor is igaz, ha a hatvanháromból a „szabadkártyával” indult harmincegyet nem számolom. Az utóbbiak közül néhány indulást meg lehetett volna spórolni tán (rossz látni, hogy a 18.87-et tudó súlylökőnk a nemzetközi szinthez gyarló legjobbjától is másfél méterrel elmarad, vagy hogy szurkolni kell, hármasugróink a homokban landoljanak legalább). Szerettem volna, ha egyéni csúcsát több indulónk javítja meg, mégis mondom: sokkal több örömet adó pillanat, mint csalódás maradt bennem.

Minek örültem? Halász Bence érmének, de még inkább annak, hogy stabil nyolcvan feletti dobóként nézhetek rá ezután. Az elvett 81.02-n ne rágódjunk, úgy láttam, cipője orra valóban túlsiklott a peremen, ellenben a győztes kanadai – nem számoltam vele – csak 21 éves, igen hosszú kezű, remek alakú gyerek, s tökéletes technikával dob. Nincs mit tenni, itt az új kihívás, ha Bence (mi mást tenne?) valóban a legmagasabbra tör. S ott van a 400-as Molnár Attila csúcsa (44.84), torokszorító mondatai, akinek kívánom, ne a húszévesen Eb-ezüstig érő nagyreményű előd, Deák-Nagy Marcell sorsa legyen az övé. S jó volt látni a 400-as Rapai Fanni és a 400 gátas Bánóczy Árpád (egyéni csúcsukon javítottak jócskán) örömét, a rúdugró Klekner Hanga boldogságát, hogy Kéri Bianka mily bátran futott 800-on, a vágtázó Takács Boglárka csillogó szemét, önismeretről tanúskodó vallomását az elődöntő után (nem akármilyen eredmény ez, a fináléval nem számolhattunk!). Mint ahogy nem számíthatott – józanul – döntőre 100 gáton Kozák Luca sem, de megnyugtató, mennyire „egyben” van, önmagával azonos ő. S ami váratlan bravúr volt nekem: Krizsán Xénia (a negyedik hely élete legnagyobb sikere eddig!) és Nemes Rita nagyszerű eredménye hétpróbában.

S mi volt még? Öt magyar rekord, igaz, négy váltóban, amiből a két 4x400-asnak örültem módfelett, ha nem értek továbbjutó helyet, akkor is. Erre mondanám, hogy végre mozdult valami (a női csúcs negyvenhárom év után!), bár Wahl Zoltán 42.69-es rész­idejének nézzenek utána, mert alaposan elmérhették (Molnár Attila 43.78-át inkább elhiszem).

Lett világcsúcs is (a 4x400-as amerikai „vegyes váltó” futotta), igaz, másik(ak)ra vártunk inkább, volt, aki jó nagyot mondott (a most három aranyat nyerő Noah Lyles 100-on 9.65-ös, 200-on 19.10-es időt jósolt magának) a versenyek előtt, s voltak, akik a sport csodájáról tettek tanúbizonyságot (az első nap a cél előtt vezető helyen bukott, a legutolsó számban viszont hatalmas hátrányt ledolgozva győzött holland Femke Bol például).

Lesznek-e (magyar) klasszisok, akik Irena ­Szewinskához hasonlóan nézhetnek némán a messzeségbe egy emberöltő múlva? Lelket emelő emlék és csodás pálya van hozzá már!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!