Cipők az örökkévalóságnak – Csinta Samu publicisztikája

ELŐREBOCSÁTOM, az elfogultság minősített esete következik, amelynek felszínre bukkanását egy közösségi médiában megjelenő hirdetés váltotta ki. Eladó a sólyomkővári Bazalt panzió, olvastam, s mi tagadás, baljós sejtelmeim támadtak. A hely sokak számára ikonikus, nem a szállás, hanem tulajdonosa, Angyal János miatt. A salgótarjáni ugrógála megálmodója, megteremtője, sokáig fenntartója, majd elengedője a magyar atlétika különös alakja. Maga is volt atléta, élvonalbeli hármasugró, akinek 1974-ben elért 15.32 méteres legjobbját ma már a női szakág legjobbja, a venezuelai Yulimar Rojas jobb napjaiban lazán túlugorja, de ezen maga Angyal János is csak nevet. Mint a bölcs ember, aki pontosan tudja, hogy az idő múlását csak a sorssal kibékülve érdemes kezelni. No meg annak tudatában, hogy azzal az eredménnyel ma is bérelt helye lenne a magyar bajnokság döntőjében.

Ezzel együtt nem sportolói, majd szakedzői pályafutása tette őt világhírűvé, bár sok szakember szeretne legalább egy olimpiai résztvevőt feltüntetni a portfóliójában. A volt salgótarjáni tréner a távolugró Ajkler Zita sydney-i fellépése óta ezt is elmondhatja magáról. De mint írtam, elsősorban nem későbbi sztárok avatott szemű felfedezőjeként robbant be a magyar sportköztudatba, hanem a világhírűvé váló ugrógála atyjaként. A rendezvény születésnapja 1986-ra tehető, abban a korban, amikor az atlétika a Budapest Nagydíj alkalmával évi egyszer már Magyarországon is tízezreket vonzott a Népstadionba, miközben a kisebb városokban változatlanul teljes névtelenség közepette zajlottak a sportág versenyei.

A korszakalkotó ötlet Salgótarjánban öltött először testet, ahol bevitték az atlétikát a városközpontba. Angyal János és munkatársai a városka főterén gumiszőnyegekből összeállított nekifutóból, szivacsokból szabályos ugrószektort alakítottak ki, és a legjobb hazai versenyzők részvételével elrajtolt az ugrógála. A gyakorlatilag egyutcás településen nagy tömeg gyűlt össze a látványosságra, közöttük biztosan akadt olyan is, aki csak ingázó autóbuszára várt, tény azonban, hogy sokan ott ragadtak, és testközelből élvezték az atléták mutatványait. Használható filmfelvétel is készült az eseményről, az abból összevágott kétperces összefoglalót pedig az atlétikai pályán szövődött barátság ernyője alatt Angyal elvitte a Telesport szerkesztőségébe, az azóta sajnos már elhunyt Gyulai Istvánhoz. Az anyag adásba került, Gyulai pedig folytatásra biztatta a kezdeményezőt.

Az első igazán nagy durranás 1990-re tehető, amikor a magasugrás friss spliti Európa-bajnokát, a jugoszláv Dragutin Topicsot sikerült Salgótarjánba csábítani. Onnantól kezdve érdemes nagyobb lépésekkel haladni a történelemben, az időközben a nemzetközi szövetség főtitkárává avanzsáló Gyulai erőteljes közreműködésével egyre nőtt a Karancsaljára érkező ugrósztárok száma. A nyári csúcsszezon zárásának számító szeptemberi ugrógálának 1999-ig adott otthont a városközpont, amelyet aztán Angyal János – némileg kényszerből – felköltöztetett a Somoskői vár tövébe, ahol megépült az ország egyik legkorszerűbb ugrópályája. A rendezvényen 2010-ig tartó története során öt földrész 36 ország atlétája vett részt, köztük 15 olimpiai és világbajnok, többüknek pedig nemcsak a történelmi környezet miatt maradnak emlékezetesek a „várjátékok”: 2001-ben ott búcsúzott az aktív versenyzéstől a magasugrás világcsúcsát (245 cm) ma is őrző kubai Javier Sotomayor, 2006-ban pedig itt érte el 203 centis eredményét Blanka Vlasic, amellyel a horvát atlétanő sokáig harmadik volt a versenyszám örök világranglistáján.

A tündérmese megszakadása természetesen sokaknak örök szívfájdalom, a 76 éves Angyal János azonban úgy érezte, a sok tekintetben megváltozó körülmények közepette már nem képes megteremteni a hasonló versenyek rendezéséhez elengedhetetlen anyagi hátteret. Emlékeit azonban átmenekítette az általa működtetett Bazalt panzióban létesített sportereklye-múzeumba, az ugrógála cipőmúzeumába. A tárolókban az évtizedek során a versenyen megforduló atléták által „ott felejtett” eszközök találhatók, olyanok, amelyek segítségével összesen 77 világrekordot értek el, 54 világbajnoki címet és 18 olimpiai bajnokságot szereztek. A számsornál is erőteljesebb viszont azok szimbolikus jelentősége, hiszen a sport szerelmesei számára szinte kultikus élmény kézbe venni Sotomayor, Austin, Bubka, Iszinbajeva vagy Kosztadinova csukáit, amelyek mellett „betolakodók” is helyet kaptak. Például a vágtázófenomén Usain Bolt cipője. E sorok írója is körültapogatta és tanúsíthatja: ha elsőre nincs is benne semmi különös, az érzés sokáig megmarad az ujjakban. No meg az ember lelkében.

De kanyarodjunk vissza a bevezetőben említett hirdetéshez, amely szerint eladó a Bazalt panzió. Az első gondolatom az aggódásé volt, csak nem történik valami Angyal Jánossal... Hál' istennek semmi súlyos, egyszerűen csak közeledni érzi a pillanatot, amikor az ember legféltetettebb kincse is más értelmet nyer, amikor a legédesebb teher is egyre nehezebben hordozható. Ilyen egyszerű: a panzióból remélt bevétel más családi célokat szolgálna, efölött az méltatlankodjon elsőként, aki adott pillanatban másként cselekedne. A panzióból, a teraszról kínálkozó kilátást a csak egyszer is arra járó is nehezen felejthetné, hát még az éveken át ott élő, a helyhez, a környékhez ezer szállal kötődő ember. Nekem történelemleckével is szolgált, ott hallottam első ízben, hogy a szemben lévő kőbányából, a Macskalyukból származik a régi budapesti utcák dalokban annyiszor megénekelt macskaköves borítása.

No de mi lesz a cipőmúzeummal? A gondolat biztosan nem csak engem foglalkoztat – Angyal Jánost leszámítva, természetesen –, hiszen a majdani tulajdonostól aligha elvárható, hogy megőrizze, a jelenlegihez hasonló empátiával, szeretettel, ragaszkodással kezelje a kollekciót. De talán fel sem vetődik ennek a gondolata, hiszen a gyűjteménynek sokkal több emberhez kellene közel kerülnie. A nyári atlétikai világbajnokság idején három alkalommal is megfordultam a sportág, a vb-k történetét felrajzoló kiállításon, ahol a multimédiás eszközök kínálta látványosságokkal kiegészített mementó valóban varázslatos élményt nyújtott. Nemcsak ezért, de erre is hivatkozva bocsátom közvitára: miért ne kaphatna helyet a cipőmúzeum a világbajnokságra épült, de hosszú távon annál sokkal többre hivatott Nemzeti Atlétikai Központban? A közvitát persze csak divatos fordulatnak szántam, meggyőződésem, hogy aligha vitatott egy ilyen ereklyekollekció jobb sorsra érdemesültsége. Hiszen közkincsről van szó, a magyar sport és kreavitivitás megbecsültségének bizonyítékáról.

Ferencz Marcel építész, a NAK tervezője szerint a régi várak és a stadionok nagyjából hasonló sűrűségben fordulnak elő Magyarország különböző régióiban. Ez azért van, tartja a művész, mert a mozgósítható férfierő száma nagyjából azonos léptékű a potenciálisan „hadra fogható” szurkolókéval. Ha egy lelátón egy szektorban ezer ember ül, az egy falu népességének megfelelő szám, egy ötvenezres nézősereg pedig egy vármegye mozgósított erejét jelenti. Ez a párhuzam erősítette meg abban a meggyőződésében, hogy a sportcélú beruházások jelentősége jóval nagyobb annál, hogy pusztán egy sporteseményt rendezzenek benne, vagy csak sportfunkciót lássanak el. „Kötelességem hát olyan épületet tervezni, amely funkciójában is szolgálja a közösséget, de a felső szellemi hatalmat is” – mondta egy beszélgetésünk során.

A NAK „békeidőben” is egyfajta várfunkciót lát el. A világ első, mindenki előtt nyitott stadionja pedig, ahol köztes időben a felső karéjon futni, sétálni, erőt fejleszteni, napozni lehet, szinte kínálja magát a somoskői múzeum utódjaként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!