Az őrült tízes – Csinta Samu publicisztikája

Csak a labdarúgó Bajnokok Ligája legutóbbi fordulójában hatvankét gól született, köztük néhány míves találat, nálam azonban mostanában mégis egy gólpassz viszi a pálmát. Tudják, az, amikor a Real Madrid–Internazionale meccs 35. percében Brozovic átadását Barella olyan 23 méterről, kissé jobbról, félig háttal sarokkal tálalta Lautaro Martínez elé, aki már csak elhibázhatta volna a lehetőséget. Nem hibázta el, és a Real BL-arénává felkent „vidéki” pályáján, az Alfredo di Stéfano Stadionban egy csapásra visszajött a 0–2-es állásnál süllyedni látszó milánói együttes. A vége 3–2 lett, de ezt az adalékot már csak történelmi hűséghez és a szakmai szempontokhoz – a végeredményt sohase felejtsd el feltüntetni! – való ragaszkodás illeszti a történethez.

Kíváncsi lettem erre a Nicolo Barellára. Persze ha valaki kezdő ember az Interben egy Real elleni BL-találkozón, az önmagában is minősíti az illetőt, ezzel együtt talán nem túlzás azt állítani, a világ csúcsfutballjára figyelők még mindig csak ismerkednek a fekete-kékek 23-as számú mezét viselő 23 éves játékossal. A Cagliari nevelése végigjárta ugyan a ranglétra valamennyi fokát, a különböző olasz korosztályos válogatottak stabil tagja volt, legutóbb az U21-esé, amely azonban a csoportban ragadt a 2019-es hazai rendezésű Európa-bajnokságon. A nagyválogatottban 2018-ban mutatkozott be, azóta a keret stabil tagja, 16 meccsen négy gólt is szerzett.

Szóval Barella lassan az olasz futball egyik meghatározó középpályásává izmosodik, és posztjából fakadóan meglehetősen sűrűn várnak tőle gólt érő átadásokat. Vélhetően nem is alaptalanul, mint ahogy a futballista sem tetszik összeroppanni a teher alatt. Önbizalomhiányban szenvedő játékos amúgy sem vállalkozik olyan megoldásra, mint amilyenhez Nicolo folyamodott a Real ellen. Egyelőre 0.38-as a középpályás gólpasszmutatója, közérthetőbben: 13 tétmeccsen öt, közvetlenül gólt eredményező átadást jegyzett, ami nem túl sok, viszont nem is elhanyagolható. Az azonban vitathatatlan, hogy egyre inkább rajta a világ szeme.

Amúgy meglehetősen sokértelmű azon futballisták megítélése, akiken nagyban múlik csapatuk eredményessége, még ha esetenként nem is közvetlen értelemben. Mert bár a statisztikák jelentősen növelik a hasonló főszereplők „társadalmi megbecsültségét”, változatlanul a gólszerzőkre emlékezünk inkább, még akkor is, ha utóbbiaknak legfeljebb annyi „bűnük” van, hogy nem volt idejük félreugrani a kihagyhatatlanul eléjük tálalt labda elől.

Ha az előkészítés és gólszerzés magas fokú tudománya egyetlen emberben összpontosul, akkor nincs vita, hiszen egyik dimenzió tágítja a másikat, de ezt meglehetősen kevés futballista mondhatja el magáról. Mint például Lionel Messi, aki egy 2000-től 2020. júniusáig tartó felmérés szerint 886 meccsen 319 gólpasszt jegyzett. Plusz az a 644 gólocska... Jóval meglepőbb a 638 gólig jutó Cristiano Ronaldo második helyezése, akiről többnyire az önző futballista képe égett belénk, miközben a portugál 1008 találkozón 258 gólt értő átadást „adott fel” társai címére. De még az isteni Zlatan Ibrahimovic is a legjobb huszonöt között van, ő 196 gólpasszt szolgáltatott 861 mérkőzés alatt – és 449 gólt szerzett. A gólpasszok tekintetében a legjobb ár-érték arány azonban vitathatatlanul a belga Kevin De Bruyne nevéhez fűződik. A Manchester City 29 éves játékmestere a már említett statisztikában 520 összecsapáson adott 200 gólpasszal szerepel, és közben 105 gólra is futotta tőle.

A játékmester a futballpiac talán legkeresettebb „árucikke”, egy csapat kapustól góllövő csatárig húzódó gerincének egyik legfontosabb csigolyája. Minden menedzser és edző álmai fazonszabász „tízesét” keresi, aki mindent tud a labdával, a tarkóján is szeme van, no meg szíve és hideg feje is, hogy a pillanat töredéke alatt megtalálja a legjobb helyzetben lévő társat. Még inkább egy húzással előre gondolkodva ösztönösen ráérez a szemperiférián még alig megjelenő csapattársra, aki néhány másodpercen belül a legígéretesebb helyzetben bukkan fel. Olyan tehetség, olyan erény ez, amelyre valóban születni kell, fejlesztése csak kis mértékben lehetséges.

Ha nincs ilyen labdarúgód, csapatodnak végeérhetetlen brusztolásra kell beállnia, várva az ellenfél hibáira és bízni a lehetőség kihasználásában. A kreativitást megtestesítő focista hiányát csak kis mértékben képes ellensúlyozni az úgynevezett csapatjáték, amelyben meglehetősen testidegen elem a rögtönzés. Egészen addig, amíg megjelenik a zseniális „tízes”, akiért a legelvetemültebb szakvezető is kész újragondolni együttese működését. Talán jóval inkább, mint a semmiből is gólt lőni képes csatárért, hiszen őhozzá valahogyan el kell juttatni a labdát, ami bonyolult játékmechanizmusokat vagy zseniális rögtönzést igényel. Azt az embert, aki őrült zseni módjára végrehajtott sarkazással aláz meg marcona védőket. Ha meg nem sikerül, a világ legfelelőtlenebbje, aki kész feláldozni a csapatérdeket az önmagáért való szépség oltárán.

Remélem, emlékeznek a spanyol másodosztályban szereplő Almería vezetőedzőjére. Persze José María Gutiérrez Hernández nem ebben a minőségében érdemelte ki az utókor hálás emlékezetét, Guti a Real Madrid középpályásaként hajtott végre felejthetetlen bűvészmutatványokat. Olyan gólpasszokat jegyzett, amelyekről ma is megunhatatlan video-összeállítások keringenek a világhálón. Fő helyen azzal a Deportivo elleni sarkazással, amely után érdemes lenne hosszasan elgondolkodnunk a futballista gyűjtőfogalom használatának alapos újraértelmezéséről. Amint ajtó-ablak helyzetben rávezeti a labdát a kimozduló kapusra, miközben balról kamikaze módjára érkezik a bevetődni készülő védő. Mire Guti lazán hátrasarkallja a labdát a mögötte loholó Benzemának, akinek már csak az üres kapuba kell passzolnia a szanaszét hulló Depor-védők között. Az eset pontos ábrázolására és minősítésére azóta sem találták meg a megfelelő terminológiát. Ezért aztán a többit, ajánlom, nézzék meg valamelyik videomegosztón.

A különböző futballmegvalósítások térben-időben való összehasonlítására sincs megfelelően objektív rendszerünk. Mégsem használhatjuk a viszonylagos jelzőt, ha ez előbbihez hasonló bravúrokhoz próbálunk felsőfokokat találni. Mert persze az nem lehet vita tárgya, hogy nem Xavi szintje a katari liga, ettől azonban még kalap le a 40 éves katalán legenda teljesítménye előtt, aki az al-Szaddban játszott száz meccsén 65 gólpasszt osztott ki, 22 gólt szerzett, így aztán közvetve-közvetlenül csapata 87 góljából vette ki a részét. Az iráni Eszteglal ellen játszott ázsiai Bajnokok Ligája-meccsen pedig úgy nyertek 3–1-re, hogy Xavi a kezdőkörből sarkazott Bagdad Bunedzsah elé, amiből aztán az algériai csatár megszerezte a vezetést.

Ennyi önfeledt lelkesedés után vegyük kissé szolidabbra a figurát. A szikár, tankönyvszerű értelmezés szerint a labdarúgásban az számít gólpassznak, amikor egy játékos olyan átadással segíti társát, amelyből gól születik. Az erre vonatkozó statisztikák aránylag új keletűek, a gólpasszok nyilvántartása eredetileg nem is szerepelt a sportág szabályai között, ma is sokféleképpen igyekeznek megállapítani, mi is számít annak. A produkció a 20. század vége felé kezdte elfoglalni régen megérdemelt helyét, a kilencvenes évektől rögzítik néhány bajnokságban a gólpasszokat, és ma már díjakat is osztanak ebben a kategóriában.

Dibusz Dénesnek a Juventus elleni BL-meccsen adott gólpasszát egyelőre nehéz lenne bárhová is besorolni. A kapusok külön tragédiái lassacskán azonban amúgy is felülírják a drámai műfajban alkotott remekműveket.