Alkalmak alkalmatlanoknak – Ballai Attila publicisztikája

Az alábbi történet nem feltétlenül a képzelet szüleménye. Mivel azonban a Nemzeti Sport nem nyomozó hatóság vagy bíróság, alább nem jegyzőkönyv vagy vádirat következik, hanem egy ártatlan és ártalmatlan publicisztika. Mindenki annyit higgyen valósnak belőle, amennyit kedve tartja. Talán csak álmodtam az egészet. Talán mégsem. Ha valakik esetleg magukra ismernek, az nem biztos, hogy a véletlen műve. A cselekmény napjainkban játszódik, a helyszín Magyarország egyik települése, hívjuk mondjuk Labdaházának (nem tévesztendő össze a francia forradalom labdaházi esküjével), a sportág pedig legyen labdalopás. Ami a látványsportágak körébe tartozik, így különösen kedvező anyagi helyzetet élvez.

Kezdjük onnan, hogy a labdalopás Labdaházán mindig is népszerű volt. Akkor is, amikor szabad téren, salakon, betonon játszották. Méghozzá szép számmal, de kizárólag azok, akik önmagáért, önmagában szerették, mert anyagi lehetőség ekkor még nem látszott benne. Később aztán a társasági adókedvezmény, a tao és a sporttámogatások új rendszere ezt is megteremtette. Hirtelen meg is jelentek különféle figurák a sportág környékén. Volt, aki a helyi futballból „igazolt át”, mert azt addigra már sikerült lezülleszteni és kiüríteni, bár a labdaházi foci fő sírásója – akinek a közvélekedés szerint régen tömlöcben lenne a helye – szerencsére más sportágat szemelt ki magának. Olyan is akadt, aki a teljes ismeretlenségből jött.

Például – nevezzük így – Kujon József. Már felületes ránézésre az a típus, aki a Piedone-filmekben az első pofont kapja. Megérezte, hogy itt az alkalom az alkalmatlanoknak. Éppen az olyanoknak, mint ő. Addig ólálkodott a labdalopás közelében, amíg egy bizonyos szint alatt ható álmagabiztos fellépésével körön belülre nem került. Állítólagos magas rangú kapcsolataival kérkedett, hozzátéve, hogy mentorait természetesen nem nevezheti meg; kijelentette, hogy gyümölcsöző tárgyalásokat folytatott az országos szövetségben, ahol persze a puszta létezéséről sem tudtak; arról is mesélt, hogy együttműködést kezdeményezett az ország vezető labdalopó klubjával, ahol örömmel fogadták. Mint utóbb kiderült, ott valóban járt: civil szakmájában, az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy, szerelőként végzett el egy megrendelt munkát, és e minőségében a portással igenis egyeztetett.

A labdaházi egyesületbe azért szép lassan bedolgozta magát, a szülők némelyike bizonyos távolságból szemlélve elhitte, hogy tud és akar segíteni. Hiszen némi jóhiszeműséggel, naivitással a törtetés ambíciónak, a gátlástalanság lendületnek, határozottságnak tűnhet. Emberünk egy-két hasonló, minden más terepen csak szerencsétlenkedő szerencselovagot maga mellé állítva bekerült a klub vezetőségébe. A felnőttcsapatot szükséges – vagy talán inkább szükségtelen – rossznak tekintették, mert az nem taózható, tehát nem hozza a pénzt, csak viszi, az utánpótlásból viszont lehetett meríteni, két kézzel. A tavaly nyári tisztújításon már megpályázta az elnökhelyettesi posztot, ám vereséget szenvedett.

Eddig semmi rendkívüli nincs a történetben – az a rész innentől következik. Az elnöki tisztségért zajló versenyben egyik jelölt sem kapott többséget, a közgyűlés levezető elnöke pedig egyszer csak váratlan fordulattal megkérdezte: akkor ki szavaz arra, hogy Kujon József legyen a főnök? Ő e pozícióra nem is kandidált, a voksolásra jogosultak jelentős része ráadásul már szétszéledt, de jelenlét-ellenőrzés és további, kötelező formaságok nélkül, a még a teremben lézengők egy részének kézfeltartását elegendőnek ítélve Kujont elnökké „választották”. A közgyűlés határozatait senki sem támadta meg keresettel, így azok jogerőre emelkedtek.

Kujon innentől nem tétlenkedett. Úgy látta, elérkezett a szüret ideje. Első intézkedéseként követelte az egyesület bankszámlája feletti rendelkezési jog átadását, valamint fix és busás havi javadalmazást és költségtérítést. Javasolta, hogy a további két elnökségi taggal ezt szavazzák meg egymásnak, így boldogan élhetnek, amíg meg nem hal a klub. Mert ezzel kiszivattyúzták volna a teljes éves költségvetés csaknem egyharmadát. Kujon agyában a gyerek nem azért van, hogy játsszon, hanem azért, hogy pénzt, taót termeljen, és végképp nem értette, vezetőtársai hogyan mondhattak nemet e magától értetődő igényére. Miért nem gondolnak saját magukra, de legalább őrá? Miért olyan élhetetlenek, hogy „nulla forintért” akarják végezni a munkájukat?

Ezzel előállt a hadiállapot. Kujon érzékelte, hogy a cél itt nem a közös „lenyúlás”, hanem az egyesület normális működtetése, fejlesztése, több mint száz fiatal sportolási, versenyzési lehetőségének folyamatos biztosítása. Ezért aztán szervezkedni kezdett, az ő egyszerű, otromba, arcátlan módján. Facebook-oldalán egymaga, az elnökség kizárásával újabb „közgyűlést” hívott össze, soha jóvá nem hagyott napirendi pontokkal és nyilvántartásban nem szereplő tagokkal. Mintha vasárnap délelőtt lement volna a térre híveket gyűjteni. Maga mellé tudott állítani egy, a kötelező oktatást elbliccelő, licenchiánya miatt partvonalra került edzőt, néhány sértett és megvezetett szülőt, az ő gyermekeiket. Akik nagyjából teljhatalommal ruházták fel.

Ez már a vicc kategóriája, és úgy tetszett, az is marad. Az idén januárban a klub közgyűlésén Kujont leváltották, majd a tagok közül is kizárták. Helyreállt a rend. Ő eltűnt, az egyesületből végre nem vitték a forintokat, hanem hozták, a környéken híre járta, hogy érdemes segíteni a labdaháziakat, mert nem feneketlen kútba dobják a pénzt. Lett szakmai és anyagi alapú koncepció, kezdett kirajzolódni a minden korábbinál biztatóbb jövő.

Ami a múlt héten elemeire esett. Az illetékes hivatal ugyanis úgy határozott, hogy ama bizonyos tavalyi fantomközgyűlést, és csak azt relevánsnak ítélve, Kujont minden tisztségébe visszahelyezi és megerősíti, és az egyesület egyedüli törvényes képviselőjének tekinti. Ellenlábasai mehetnek a négy égtáj felé. Hogy kinek hova ért el a keze, megtippelni is riasztó. Az érintettek elsőre fel sem fogták, mi történt, hogy történhetett, ám felocsúdva a sokkból, az edzők, szülők, gyerekek döntő többsége kijelentette, ők így nem folytatják, követik az eddigi vezetőiket.

Kérdés, hova. Milyen klubba, milyen versenyrendszerbe. Mert szezon közepén roppant nehéz váltani, és ha bajnokság, mérkőzés, játéklehetőség nélkül maradnak, a környékről szétkapkodják a teljes labdaházi utánpótlást. Hetek alatt úgy romba dől minden, hogy a nulláról kezdve esztendőkbe telhet, mire újraépül. Ha lesz egyáltalán, aki még egyszer belevág. Aki vállalja a kockázatot, hogy a bolondját járassák vele. Kujont mindez nyilván kevéssé zavarja, ő a saját fejéből és zsebéből nem lát, nem is néz messzire.

Másoknak azonban ezt kell tenniük. A városi sportpotentátoknak, az önkormányzatnak, a sportágnak, talán még annál is szélesebb körnek. Mert bár üdvös, hogy a kiemelt sportágak az utóbbi években virágzásnak indultak, de a vadhajtásokat folyamatosan nyesegetni kell. Hiszen, ha egyszer, ki tudja, mikor, valakik megkérdezik, kedves sporttársak, aztán mire jutottatok azzal a temérdek pénzzel, amit kaptatok, nagyon rosszul hangzana az a válasz, hogy sokan jobban éltek belőle. Az általános helyzet szerencsére nem ez; egzisztenciák helyett inkább klubok, szakosztályok, csapatok és létesítmények épülnek.

De kis és nagy „kujonok” mindig mindenütt lesznek, és nem árt az eszünkbe vésni: egy társaság, intézmény, csoport presztízse sohasem függetleníthető annak legalacsonyabb presztízsű tagjától, képviselőjétől.