Mindenki tippel – N. Pál József publicisztikája

Sporttudori „hírem” két hónap híján ötvenöt esztendővel ezelőtt keletkezett, s néhány nap alatt mindent megélhettem ezzel kapcsolatban. A dicsőséget, a csodálatot, az örömöt meg a kudarcot, illetve tudásom határának, viszonylagosságának tapasztalatát is. Az ötödik elemit jártuk 1969 márciusában, s egy napon az utolsó óra után fiatal osztályfőnökünk, Hóbár Teréz öt vagy hat jobb tanulónak ismert fiúra parancsolt: maradjunk, mert az iskola „Ki mit tud a sportmozgalomról?” címmel rendez vetélkedőt, s az osztály csapata mi leszünk. Mentünk volna hazafele focizni inkább, de nem volt apelláta, maradtunk. Öt gárda nézett „farkas- szemet”, a hetedik évfolyam A és B osztályt is adott, mi voltunk a legkisebbek.

Fészkelődve, heherészve indult a vetélkedő, a kérdéseket Bősze Elemér igazgató bácsi olvasta föl – az idegen neveket ugyanúgy fonetikusan ejtette, mint mi is akkoriban –, aztán hamarosan kisebb szenzáció kerekedett. A versenyt az ötödik osztály nyerte meg, illetve leginkább én, egyedül. Jó esztendeje kerültem az ezerlelkes, amolyan kistérségi központnak számító faluba, s pillanatok alatt sportrajongóvá lettem. Forrásom 1968 nyarától a rádió, majd a kocsma televíziója, a szomszédban olvasott Népszabadság utolsó oldala, s a padlásunkon talált három sporttémájú kicsi könyv volt, s mit ad Isten, a kérdések jó része a fél éve megszállottan figyelt mexikói olimpiára vonatkozott. Nagy fölényem ennek lett köszönhető.

S amiért e régi históriát előadtam. Tán két nap múlva három-négy tizennégy éves jött az osztálytermünkbe, az általam „lealázott” nyolcadikos gárda tagjai. Gilincsek Miki volt a szóvivő: „Majd a Kispál kitölti, ő ért a legjobban hozzá”, mondta, s a totószelvényüket tette elém. Semmi hatalmaskodó („No, most mutasd meg a tudományod!”) nagyfiúskodás nem volt bennük, esküszöm, hitték is, amit mondtak. Ha annyira tudom, mi történt fél éve, nyilván azt is tudom, mi lesz majd a hét végén! Lehet, én is hinni akartam, tizenegy évesen? A szelvényt kitöltöttem, s hét vagy nyolc meccset találtam el, de nem lett szemrehányás, sőt megdicsértek, mondván: ők csak öt-hat jó tippig érnek el általában. Mégiscsak én értettem a futballhoz (a sporthoz) jobban ezek szerint, legföljebb én sem eléggé jól?

Erős fél évszázad múltán – ugyanabban a faluban – meg azzal kellett szembesülnöm, hogy a hangoskodva vitázó tippmixelők kérnének tanácsot néha tőlem, s nem értik, miért állítom: nem biztos, hogy ötleteimmel jól járnának ők, s azt se nagyon, miért nem próbálom „mérhetetlen” tudásom pénzre váltani, ha e tárgykörben nemcsak cikkeket, könyveket is írok.

Tudom persze, sejtik talán, hogy a sport történetére vonatkozó (bármily gazdag) ismeretnek a tippelés pontosságához igen kevés köze van (a futballnál szinte semennyi), ám e nem létező összefüggés mint remény, a „tudni akarom, tudnom kell” vágya levakarhatatlan a sportért rajongó emberről, ha számtalanszor tévedett, lőtt mellé, csalódott, akkor is. Mintha nem is a nyeremény (nem mindenki notórius fogadó), hanem az önbecsülés épsége függne e versenysporttal nagyjából egyidős jelenségtől, ami a mediatizált kor sűrűsödésével egyre radikálisabban része az életünknek, ha versenyzők, ha vezetők, ha szurkolók vagyunk.

A legnagyobb – akár a sport nemesebb szándékait is fenyegető, ma már legyűrő – veszélynek ezt látom én. Mert a fogyasztás mindenekfölöttiségét valló parancs könyörtelensége mindig a közvetlen holnapot, esetleg holnaputánt, az arra való figyelem totalitását célozza meg, a sport­imádó lelket is ez tartja egyre inkább remegésben, egykor volt – alapvetően normális, lelket gazdagító –, az örömre váró áhítatát az új idő csapdájába csalva.

Mire gondolok „első szinten”? Szeretek sportról beszélgetni, de mi tagadás, ha találok is partnert hozzá, sokszor elkedvetlenedek. Kizárólag két dologra kíváncsi szinte mindenki ugyanis. Mit szólok az éppen lezajlott eseményhez (főleg: ki hibázott, ki az oka az egésznek, mit kellett volna másképp tenni stb.), illetve: mit várok a következőtől, minek kéne történnie, hogy az eredmény jobb legyen. Csupa „egylépcsős” gondolatról hallok többnyire, a hosszabb távú történeti szemléletből induló analízisre, az érzelmi elemeket hátrébb rendelő okfejtésre – s az ebből következő, eleve esendőnek hangsúlyozott tippemre – szinte senki sem vevő. Mindig biztos, legalábbis határozott véleményt szeretnének hallani beszélgetőtársaim. Mintha a fejemben lévő, múltra vonatkozó adatoknak a következő történések magabiztos megsejtése előszobájának kellene lenniük az elképzelés szerint, avagy a sporthoz (inkább a csapatsportokhoz, kivált a futballhoz) való hozzáértés zálogának. Sőt, e fölfogásban a tippelés magabiztossága adja a hozzáértés illúzióját általában, amit az esetleges találat – főként magában a tippelőben! – igen-igen megerősít. A határozatlanság meg a melléfogás viszont a hozzáértés hiányának, az „amatőrségnek” a bizonyítéka lesz.

Nyilván a versenysportban eleve benne rejlő érzelmek (az azonosságtudat kifejlése, az örömre várás stb.) vannak e jelenség mélyén, amit az utóbbi évtizedek üzletcentrikus parancsai a végletekig srófoltak szinte. Még a világot immár behálózó fogadási csalások origója is errefelé búvik meg bizony, hisz bármely üdvösnek remélt folyam, ami embertől való, a maga „ördögi” változatát is kihordja menthetetlenül. Hova, melyik „oldal” mellé állunk, melyiket követjük, csak ez a kérdés.

Muszáj tippelni, jósolgatni hát, nincs kegyelem, minden sporttól megérintett lélek ezt teszi, erre figyel, legföljebb a pozíciója készteti erős meggondolásra őt. Az egyszerű szurkoló, aki számadással csak magának, legföljebb vállveregető vagy rajta gúnyolódó társainak tartozik, bármit mondhat, elvárhat és követelheti az elszámoltatást is aztán, nem így a nyilvánosság előtt valló „szakos” íróember, s főleg nem az edző, sportvezető. Mert hát az utóbbi nemcsak a hitelességével, az egzisztenciájával is játszik alkalmasint.

De nincs mese, ha jelentős verseny közeleg, kérdezni fogják, jóslásra kényszerítik őket is rendületlenül (az olvasók, a szurkolók igénylik, hallatszik az érv), noha – s ez, amit határozottan állítok – a végső válasz pontosságában (ez némileg sportágfüggő persze) éppoly bizonytalanok ők is, mint bármelyik józan, visszafogottan realista, az eseményeket valóban figyelemmel és nem vágyvezérelten követő átlagszurkoló.

Bármit írok, bevallom, én sem vagyok a deákné vásznánál különb, a lelkem mélyén én is mindig tippelek, s kíváncsian olvasom a mások jóslatait, legföljebb a „számonkérési” hajlandóságom az átlagénál vékonyabb. Toleráns vagyok a végtelenségig, csak az ellentmondást nem tűrő magabiztosságot viselem nehezen el, főleg ha sokadjára – számos tévedés után – adja elő valaki, az esetleges találat utáni öntelt harsogást („Én megmondtam!”) meg egyenesen megvetem, ha negatív volt már a jóslat is, különösen.

Most, hogy labdarúgó Eb és olimpia esztendejét éljük – vannak jelek már reá – virulens lesz e gond alighanem. Nem a tudálékosan agresszív fantáziálgatásokra, hanem a szívbéli remény arányérzékeire vágyakoznék én. Hol, milyen helyen végzünk az Eb-n, nem tudom. Lehet, a csoportkörön sem jutunk túl, lehet – ezt óhajtanám! –, a 2016-os Wales módján menetelünk legalább. Így vagy úgy lesz, nem mindegy persze, de azt szeretném, ha játékunk nyomán az a bizalom, remény és áhítat, amit a csapat eddig adott, a torna végeztével sem tűnne – rövid időre sem! – el. Mert ez az, ami a további útra nézvést mindennél fontosabb!

Az olimpia? „Tíz aranyat szeretnék”, mondta Gyulay Zsolt, a MOB elnöke, ami a vele készült interjú szövegkörnyezetéből kiragadottan fantáziálásnak tetszhet persze, ám nem kárhoztatom, hogy kimondta álmát. Én ennél is többet „szeretnék” ugyanis, bár tudom, nincs reális esély reá (tízre sem). Ám az olimpia több mint évszázados mitológiája, a várakozás szentsége e pőrén akarnok, sikerparancsos időben is velünk lehet, így az öröm átélésének – reménykedjünk, nem ritka – pillanatai a számonkérésre ácsingózó, majd azt követelő öntelt, a hozzáértésre nézvést viszont gyarló jóslatok mozzanatain fölülkerekedhetnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!