Aladár öt, az örök vesztes – Kun Zoltán publicisztikája

Emlékszem, réges-régen, gyerekként a közelgő olimpia bűvöletében élve sehogy sem fért a fejembe: na de miért nincs a programban a sakk? Hiszen a sakk és az olimpia szavunk alapesetben is összetartozik (lásd még: sakkolimpia), milyen gonoszság már az, hogy Szöul után Barcelonában sem lesz sakkérmünk, pedig Polgár Judit remekül mutatott volna a férfidobogón.

Az újabb sokk akkor ért, amikor meghallottam, hogy a trambulin/trampolin is olimpiai sportág lett. Ez már 2000, Sydney. Talán éppen a birkózás szekerének rúdja állt kifelé akkoriban, próbáltam elképzelni, ahogy az aranyat ünneplő magyarok helyett a sztratoszféráig ugrálgató kínaiakat kell néznem. Jó, kevésbé elfogultan szemlélve a helyzetet, biztos szimpatikusabb néhány kecses szaltó, mint ahogy két izzadt férfitest nagyokat fújtatva egymásnak dörgölőzik, na de mégis. Végül a kisebbik rossz következett be: a birkózás maradt, ám a trambulint sem sikerült megúszni. Nyilván én vagyok a maradi, de valahogy nem tudom meglátni a szépséget vagy legalább a különlegességet ebben a sportban: ugyanazt teszik, amit a gyerek is tesz a játszótéren, sőt, az igazi izgalom és látvány inkább az ő gyakorlatában van, amikor szegény nagy ívben kizúg a tuják közé.

Na de nem a trambulint akarom én ebben az írásban bántani, hanem egyszerűen csak azon gondolkodtam, hol a határ, amikor valami szórakozás immár sportágnak, pláne olimpiai sportágnak tekintendő. Persze, kell hozzá néhány szent őrült (az ellenzők szerint szellemi fogyatékos), akik szövetséget alapítanak, kampányolnak, pénz után rohangálnak, megrendeznek néhány tornát – és mire a világ feleszmél, addigra már a NOB ajtaján kopogtatnak. Mi, magyarok is tudnánk találni több olyan hobbit, amelynél dőlnének az olimpiai érmek: a százméteres szabad stílusú búgócsigázást bármikor vállalnám, de szerintem a similabdacsapatunk is esélyesként várná a tornát. Az ultit felhozni pedig talán nem is illendő, mert igazán magas a labda: az elismert sportágként funkcionáló sakkhoz képest, amelyben tízszer meggondolva a lépést toljuk óvatosan a világos csikót Aladár ötre, az utolsó körben elképesztő erővel tudom odavágni a piros nyolcasomat a kolléga hetesére. Egyszer meg is kellene nézni, hány kalóriát égetünk el egy-egy kiélezett ultiparti közben, persze csak miután elfogyott a három tál kakaós csiga.

Mégis, mitől jó egy sportág? Hogy eladja magát a televíziónak?

Akkor máris szurkolok egy Las Vegas-i olimpiának, ott a póker felvétele tuti lenne. Nagy szerelem volt a miénk, bár mintha már fakulna, amióta kezdem összekeverni a szabályait a makaóéval, de az biztos, hogy a tévéadásokon remekül lehet szórakozni. Ott ül az asztalnál hat-hét játékos, előttük zsetonhalmokban a fél magyar államadósság, látjuk mindenki lapját, jókat röhögünk a gyáva dobásokon és a pimasz blöffökön. Amikor pedig egy all in során a szemünkbe vágja a számítógép, hogy kilencvennyolc százalék az esély a nyerésre, mégis a másiknak jön be az utolsó két lapja, akkor az ember valahogy úgy érzi magát, mint Iniesta Rómában egy átlagos BL-negyeddöntő után.

A póker persze sosem lesz olimpiai sportág, de még olimpián kívüli sportág sem, megmarad a vagyon újrafelosztása egyik közkedvelt módszerének. A Formula–1 versenyeit viszont az egész világ imádja, még biztos megérjük, hogy valamelyik dubai hotel tizenkilencedik emeletén rendezik az aktuális futamot. Milliárdokat ölnek bele, sportlapként mi is kiemelten foglalkozunk vele, még sincs esélye (vélhetően kedve sem) az olimpia műsorába kerülnie. Persze, értem én, technikai sportág, azaz az ember hozzáadott értéke csak másodlagos, egy jó motor nélkül hiába rugdaljuk a gázpedált, nincs esély. Ugyanakkor sportos jellege nem olyan elenyésző, mint sokan gondolják – a másfél órás futam alatt talán jobban meg lehet izzadni, mint a kisöbű sportpuska fekvő versenyszámában, már nem lebecsülve a töltögetés precíz műveletét. A sportlövészet mégis stabil versenyszám, pedig nézhetősége a sakkéhoz közelít, leszámítva, amikor a legendás Matthew Emmons egyetlen lövésre az olimpiai aranytól éppen a szomszéd tábláját találja telibe.

Ha mégsem a tv dönt, akkor nyilván a tradíció a lényeg. Csakhogy nem találom a 2020-as tokiói programban a kötélhúzást, amely már az újkori olimpiák hőskorában meghódította a közönséget. Kíváncsiságból meg is néztem, miként kezdődött a karrierje: nos, az 1900-as olimpián a bronzérmet éppen nem sikerült kiosztani, mert csak két együttes indult, szegény franciák így nagy küzdelemben megszerezték az ezüstöt, miután a félig svéd, félig dán nemzetközi csapat jól lenyomta őket. Igaz, a három-három északival csak öt francia állt szemben, tényleg nem tudom, hogy mindenki beszállhatott az aranycsörtébe, aki éppen arra járt, vagy valamelyik dánt két nyögős húzás közben suttyomban kicserélték egy svédre. De akkor kötélhúzás sztornó, miközben a lovaspóló és a baszk pelóta sem sokaknak hiányzik.

A legjobban szegény küzdősportosokat sajnálom. A birkózókat egy ideig térdelő helyzetbe küldte a NOB, de már két lábbal állnak a szőnyegen, az ökölvívás szerencsére biztos sportág, még ha követhetetlen is a pontozása, a cselgáncsot meg mindig is imádtam, bár sokszor maguk a versenyzők sem ismerik az éppen aktuális szabályokat. Na de mivel több a tekvandó a kungfunál, az aikidónál, a kempónál, a nabudónál? Gyanítom, leginkább azzal, hogy éppen a szöuli olimpián lett bemutató, majd később persze hivatalos sportág, amihez a koreai eredetnek alighanem van némi köze. Így Tokió előtt joggal várhatnánk a szumó mellett a surikendobálást vagy nuncsakuvívást is, a derék japánok azonban önmérsékletet tanúsítottak: a karatét vetették fel a műsorba, ami szerencsére nekünk is éremesélyt kínálhat – szintúgy új sportágnak számít majd a hullámlovaglás, a sportmászás, a gördeszkázás és visszatér a baseball/softball is, hurrá.

Alapvetően persze nincs is azzal baj, ha újabb és újabb sportágak tűnnek fel a palettán, ha egyre csak bővül az olimpiai program. A sok feltalált sportág világszerte több sportolót és nagyobb egészséget jelent, azaz a közjóléti programrész kipipálva, miközben a nézettség sem szenved csorbát, hiszen a játékokon azért mindig találni olyan eseményt, amelybe a nem annyira érdekelt szurkoló is belepillanthat. Vagy kevésbé diplomatikusan fogalmazva, négyévente az ember azokra a sportágakra is odakapcsol, amelyeknek egy átlag háztartásban még a világbajnoki döntője is könnyedén háttérbe szorul az akváriumközvetítéses vagy kemencetűz-ropogós műsorokkal szemben.

Sosem hittem volna, de február óta már büszkén mondhatom, egy női curlingmeccsen szerencsésen túl vagyok. A hátralévő két év során pedig talán megjön a kedv a trampolinhoz is, bár sokat dobhatna a látványossági faktoron, ha legalább az olimpián igazodnánk a sportág kerti jellegéhez, és a bírói pontszámokba beleszámítanának a gyakorlat során szedett szilvák is.

Az újabb sokk akkor ért, amikor meghallottam, hogy a trambulin/trampolin is olimpiai sportág lett. Ez már 2000, Sydney. Talán éppen a birkózás szekerének rúdja állt kifelé akkoriban, próbáltam elképzelni, ahogy az aranyat ünneplő magyarok helyett a sztratoszféráig ugrálgató kínaiakat kell néznem. Jó, kevésbé elfogultan szemlélve a helyzetet, biztos szimpatikusabb néhány kecses szaltó, mint ahogy két izzadt férfitest nagyokat fújtatva egymásnak dörgölőzik, na de mégis. Végül a kisebbik rossz következett be: a birkózás maradt, ám a trambulint sem sikerült megúszni. Nyilván én vagyok a maradi, de valahogy nem tudom meglátni a szépséget vagy legalább a különlegességet ebben a sportban: ugyanazt teszik, amit a gyerek is tesz a játszótéren, sőt, az igazi izgalom és látvány inkább az ő gyakorlatában van, amikor szegény nagy ívben kizúg a tuják közé.

Na de nem a trambulint akarom én ebben az írásban bántani, hanem egyszerűen csak azon gondolkodtam, hol a határ, amikor valami szórakozás immár sportágnak, pláne olimpiai sportágnak tekintendő. Persze, kell hozzá néhány szent őrült (az ellenzők szerint szellemi fogyatékos), akik szövetséget alapítanak, kampányolnak, pénz után rohangálnak, megrendeznek néhány tornát – és mire a világ feleszmél, addigra már a NOB ajtaján kopogtatnak. Mi, magyarok is tudnánk találni több olyan hobbit, amelynél dőlnének az olimpiai érmek: a százméteres szabad stílusú búgócsigázást bármikor vállalnám, de szerintem a similabdacsapatunk is esélyesként várná a tornát. Az ultit felhozni pedig talán nem is illendő, mert igazán magas a labda: az elismert sportágként funkcionáló sakkhoz képest, amelyben tízszer meggondolva a lépést toljuk óvatosan a világos csikót Aladár ötre, az utolsó körben elképesztő erővel tudom odavágni a piros nyolcasomat a kolléga hetesére. Egyszer meg is kellene nézni, hány kalóriát égetünk el egy-egy kiélezett ultiparti közben, persze csak miután elfogyott a három tál kakaós csiga.

Mégis, mitől jó egy sportág? Hogy eladja magát a televíziónak?

Akkor máris szurkolok egy Las Vegas-i olimpiának, ott a póker felvétele tuti lenne. Nagy szerelem volt a miénk, bár mintha már fakulna, amióta kezdem összekeverni a szabályait a makaóéval, de az biztos, hogy a tévéadásokon remekül lehet szórakozni. Ott ül az asztalnál hat-hét játékos, előttük zsetonhalmokban a fél magyar államadósság, látjuk mindenki lapját, jókat röhögünk a gyáva dobásokon és a pimasz blöffökön. Amikor pedig egy all in során a szemünkbe vágja a számítógép, hogy kilencvennyolc százalék az esély a nyerésre, mégis a másiknak jön be az utolsó két lapja, akkor az ember valahogy úgy érzi magát, mint Iniesta Rómában egy átlagos BL-negyeddöntő után.

A póker persze sosem lesz olimpiai sportág, de még olimpián kívüli sportág sem, megmarad a vagyon újrafelosztása egyik közkedvelt módszerének. A Formula–1 versenyeit viszont az egész világ imádja, még biztos megérjük, hogy valamelyik dubai hotel tizenkilencedik emeletén rendezik az aktuális futamot. Milliárdokat ölnek bele, sportlapként mi is kiemelten foglalkozunk vele, még sincs esélye (vélhetően kedve sem) az olimpia műsorába kerülnie. Persze, értem én, technikai sportág, azaz az ember hozzáadott értéke csak másodlagos, egy jó motor nélkül hiába rugdaljuk a gázpedált, nincs esély. Ugyanakkor sportos jellege nem olyan elenyésző, mint sokan gondolják – a másfél órás futam alatt talán jobban meg lehet izzadni, mint a kisöbű sportpuska fekvő versenyszámában, már nem lebecsülve a töltögetés precíz műveletét. A sportlövészet mégis stabil versenyszám, pedig nézhetősége a sakkéhoz közelít, leszámítva, amikor a legendás Matthew Emmons egyetlen lövésre az olimpiai aranytól éppen a szomszéd tábláját találja telibe.

Ha mégsem a tv dönt, akkor nyilván a tradíció a lényeg. Csakhogy nem találom a 2020-as tokiói programban a kötélhúzást, amely már az újkori olimpiák hőskorában meghódította a közönséget. Kíváncsiságból meg is néztem, miként kezdődött a karrierje: nos, az 1900-as olimpián a bronzérmet éppen nem sikerült kiosztani, mert csak két együttes indult, szegény franciák így nagy küzdelemben megszerezték az ezüstöt, miután a félig svéd, félig dán nemzetközi csapat jól lenyomta őket. Igaz, a három-három északival csak öt francia állt szemben, tényleg nem tudom, hogy mindenki beszállhatott az aranycsörtébe, aki éppen arra járt, vagy valamelyik dánt két nyögős húzás közben suttyomban kicserélték egy svédre. De akkor kötélhúzás sztornó, miközben a lovaspóló és a baszk pelóta sem sokaknak hiányzik.

A legjobban szegény küzdősportosokat sajnálom. A birkózókat egy ideig térdelő helyzetbe küldte a NOB, de már két lábbal állnak a szőnyegen, az ökölvívás szerencsére biztos sportág, még ha követhetetlen is a pontozása, a cselgáncsot meg mindig is imádtam, bár sokszor maguk a versenyzők sem ismerik az éppen aktuális szabályokat. Na de mivel több a tekvandó a kungfunál, az aikidónál, a kempónál, a nabudónál? Gyanítom, leginkább azzal, hogy éppen a szöuli olimpián lett bemutató, majd később persze hivatalos sportág, amihez a koreai eredetnek alighanem van némi köze. Így Tokió előtt joggal várhatnánk a szumó mellett a surikendobálást vagy nuncsakuvívást is, a derék japánok azonban önmérsékletet tanúsítottak: a karatét vetették fel a műsorba, ami szerencsére nekünk is éremesélyt kínálhat – szintúgy új sportágnak számít majd a hullámlovaglás, a sportmászás, a gördeszkázás és visszatér a baseball/softball is, hurrá.

Alapvetően persze nincs is azzal baj, ha újabb és újabb sportágak tűnnek fel a palettán, ha egyre csak bővül az olimpiai program. A sok feltalált sportág világszerte több sportolót és nagyobb egészséget jelent, azaz a közjóléti programrész kipipálva, miközben a nézettség sem szenved csorbát, hiszen a játékokon azért mindig találni olyan eseményt, amelybe a nem annyira érdekelt szurkoló is belepillanthat. Vagy kevésbé diplomatikusan fogalmazva, négyévente az ember azokra a sportágakra is odakapcsol, amelyeknek egy átlag háztartásban még a világbajnoki döntője is könnyedén háttérbe szorul az akváriumközvetítéses vagy kemencetűz-ropogós műsorokkal szemben.

Sosem hittem volna, de február óta már büszkén mondhatom, egy női curlingmeccsen szerencsésen túl vagyok. A hátralévő két év során pedig talán megjön a kedv a trampolinhoz is, bár sokat dobhatna a látványossági faktoron, ha legalább az olimpián igazodnánk a sportág kerti jellegéhez, és a bírói pontszámokba beleszámítanának a gyakorlat során szedett szilvák is.