Várólistán – Csinta Samu publicisztikája

Eredetileg arról akartam írni, hogy nyakunkon az újabb csonka olimpia. A gondolatcsíra akkor kezdett mozgolódni bennem, amikor Kanada és Ausztrália olimpiai bizottsága külön nyilatkozatban – persze aligha minden előzetes egyeztetés nélkül – bejelentette, hogy a koronavírus-járvány nyomán támadó kockázati tényezők miatt nem küld sportolókat Japánba. Ugyanakkor mindkét ország felszólította a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, halassza jövőre a játékok megrendezését. Rögtön elő is bányásztam emlékezetem és a könyvespolc megfelelő részeiből a vonatkozó szakirodalmat, fejemben alakult már a bevezetés, kifejtés, befejezés szentháromsága, ahogyan azt régóta igyekeznek készség szintjére fejleszteni bennem oly sokan, a tanító nénitől a tanult szerkesztőkig.

Aztán megérkezett a NOB hivatalos közleménye, mely szerint a jelenlegi körülményeket és az Egészségügyi Világszervezet információit figyelembe véve az ötkarikás játékokat 2020 nyaráról áthelyezik egy későbbi időpontra, de nem későbbre, mint 2021 nyara.

Számítottunk rá, miközben tudtuk, hogy fájni fog. A hírrel való puszta szembesülés is, hát még annak megélése. Kezdetben bizonyára sokan az élet igazságtalanságaként kezeljük, balszerencsének, amely értelmetlenné, kilátástalanná teszi a közeljövő hónapjait. Holott némi immunitásra már korábban szert tehettünk, hiszen lassan összeszámolni is nehéz lesz, hány fontos sporteseményt, fesztivált, közösségi eseményt törölt a naptárunkból a járvány. Csupa olyan dátumot, időintervallumot, amely szerint „közlekedni” készültünk ebben a kezdetben oly ígéretes 2020-as esztendőben.

Hogy a sportolóknak mennyire fog fájni, azt nyilván csak az tudja igazán, aki a bőrén érezte egy-egy hasonló kényszerű távolmaradás minden kínját, sorsalakító következményeit. Ebben a pillanatban nyolcvanegy magyar olimpiai kvótabirtokos kénytelen jegelni ötkarikás álmait, és körülbelül még egyszer ennyien fordultak be előnyös pozícióban a kvótaszerzés járvány által eltorlaszolt célegyenesébe. Ennek a négy évvel ezelőtti létszámmal megegyező, cirka százhatvanas kontingensnek jósolt a Gracenote Sports nevű adatszolgáltató cég sportelemző szekciója 23 dobogós helyet hat arany-, hét ezüst- és tíz bronzérmes eloszlásban.

Ők, több mint másfél százan ülnek most talán összeroskadva, s gondolnak arra, hogy ki tudja, mi lesz jövőre. Mert annyi minden történhet, ugyebár – jó, rossz egyaránt. Még ha kicsit talán könnyebb is elfogadni, amit a gondviselés vesz el tőlünk, mintha álmaink politikai csatározások áldozataként porladnának szét. Ma már külön irodalma van annak az emléktengernek, amely a magyar sportolókat leginkább érintő 1984-es játékokról való távolmaradást övezte. A kiszolgáltatottság tehetetlen dühét, a világvége-hangulatot megörökíteni próbáló különböző médiakísérletek révén hallhatóbbá vált a nyilvánosság számára az összedőlő álmok robaja, bár az érzések elmagyarázása változatlanul hamvába holt próbálkozás. A maiak talán őket kérdezhetnék: hogyan kell ezt túlélni?

Csaknem negyvenöt év távlatából már egészen másképp tekintünk az akkor történtekre, mégis érdekes volna hallani az 1976-os „békés és teljes” montreali játékok áldozati nemzedékének hangját is. Például azon afrikai versenyzőkét, akiket a helyszínről hívtak vissza, miután a NOB indulni engedte Új-Zélandot, amelynek rögbicsapata egy évvel korábban megszegte az apartheid tiltást, és egy dél-afrikai tornán vett részt. Vagy azokét a tajvaniakét, akiknek vezetői nem fogadták el a NOB kompromisszumos javaslatát – mely szerint ne Kína, hanem Tajvan néven versenyezzenek –, és a teljes küldöttséget hazautaztatták.

Azt talán a kommunista táborba való bezártságunkkal magyarázhatjuk, hogy a nagyhatalmi, amerikai–szovjet „összefejelés” következtében a négy évvel későbbi szocialista olimpiáról távol maradókról sem jutottak el többségünkhöz különösebb szenvedéstörténetek. Pedig már három sportóriás, az Egyesült Államok, az NSZK és Japán is hiányzott Moszkvából, ami néhány sportágban alaposan átfazonírozta az erőviszonyokat. Talán a britek, illetve az európai országok túlnyomó többségének jelenléte tompította a hiányérzetet, még ha a 81 jelenlévő, illetve 65 távol maradó ország aránypára önmagában cseppet sem tekinthető elhanyagolandónak. De mivel nem nekünk fájt közvetlenül, elvoltunk a sikerek és azok kommunikációjának észrevétlenül ható érzéstelenítőjével.

Pedig az olimpiai mozgalom környékén egyre jegesebb szelek fújtak. Az amerikaiak moszkvai hiányzása után abszolút benne volt a pakliban, hogy a szovjetek a Los Angelestől való távolmaradással vesznek revansot. Hosszas tárgyalások és végeláthatatlan demagóg szólamok után a papírformának megfelelő „eredmény” született: arra való hivatkozással, hogy az amerikaiak nem képesek garantálni a küldöttségek biztonságát, a kommunista blokk országai a bojkott mellett sorakoztak fel. A szovjetek 1984. május 8-án hozták nyilvánosságra döntésüket, amelyhez a következő napokban a világ egyre több, a Szovjetunió befolyása alatt lévő országa csatlakozott. Magyarország az utolsók között, május 16-án, éppen azon a napon, amelyen a női kosárlabda-válogatott kivívta az olimpiai szereplés jogát a kubai selejtezőn.

Mindössze két ideológiai „dezertőr” akadt: Jugoszlávia és Románia. A különutasságról szóló döntés meghozatalában a román kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu kitűnő alkalmat látott a Szovjetuniótól való függetlenségének bizonyítására, valamint az Egyesült Államokkal folytatott, a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény ügyében zajló tárgyalási pozícióinak erősítésére. A Ronald Reagan amerikai elnök által megnyitott XXIII. nyári olimpiai játékokon még így is 140 ország 6829 sportolója jelentkezett be a 221 olimpiai bajnoki címért. A szervezők természetesen alaposan rájátszottak a legnyitottabb kelet-európai ország jelenlétére, a megnyitóünnepségen felvonuló román csapatot állva tapsolta a csaknem 90 ezres közönség. A tornaversenyeket leszámítva – amelyeken Szabó Kati révén azért négy „magyar” olimpiai arany is született – később is, a románok pedig azóta is párás szemmel emlegetik az azóta is megközelíthetetlen teljesítményt, az 53 érmet, közte húsz aranyat termő kaliforniai nyarat.

Az eredeti forgatókönyv szerint itt jött volna a fordulat, mely szerint nyakunkon az újabb csonka olimpia. De miután immár hivatalos az olimpiai játékok egy évvel való elhalasztása, valami nagy hiányérzet telepedik ránk. Egy ügyben azonban konszenzusnak kell lennie: a sportolók egészsége a legfontosabb. Mentális értelemben is. Sokan vannak, akik úgy gondolták, hogy ezért az évért, az olimpia évéért még egyszer képesek felszívni magukat, megvívni a csatát a könyörtelenül múló idővel, a biológiai korlátokkal. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben, látatlanban is aggódom értük, hát még azok, akik élettársi, szülői, baráti minőségben közvetlen tanúi a bennük dúló, talán embert, Istent, sorsot is káromló háborúnak. Ám akinek sikerül feldolgoznia az idegtépő stresszt, megerősödve kerülhet ki a malomkövek közül, amiből jövőre talán épp a verseny legkiélezettebb pillanatában fakadnak döntő pluszok.

Naiv megközelítés, egy kívülálló gyermeteg agymenése? Meglehet. Most viszont egyetlen reális cél marad: minél kevesebb veszteséggel túl lenni ezen a rémisztő, rég nem látott, nem tapasztalt világjárványon. A néhány napja már Japánban lobogó és a NOB-döntés értelmében ott is maradó olimpiai láng világítsa utunkat.