Leláncolva – Csinta Samu publicisztikája

Hogy a koronavírus-járvány következtében hány sportrendezvényt halasztottak el, tettek zárójelbe, toltak az ideiglenes felfüggesztés szürke zónájába, annak felsorolására sem terjedelem, sem idő nincs.

Nem is beszélve arról, hogy a mégolyan teljességre törekvés ellenére is hamvába holt próbálkozás lenne. A járvány mindent felülírt, amit felülírhatott, és miközben magunkra és magányunkra hagyatva emlékeink ezrei tolulnak fel a mélyrétegekből, az tetszik az egyetlen értelmes cselekedetnek, hogy megpróbáljuk megfelelően előrelátni és előkészíteni a remélhetőleg minél közelebbi közeljövőt.

Csakhogy emberből vagyunk, és ez elég sok mindent behatárol. Épp az emlékeink, biztosnak hitt tudásunk, megfellebbezhetetlennek vélt tapasztalataink szabnak korlátot annak az ideának a feldolgozásában, hogy a továbbiakban immár semmi sem lesz éppen olyan, mint eddig volt. Hogy megszokott életformánk bizonyos tekintetben megváltozik, a lehetőségeink valószínűleg beszűkülnek egy időre. És ez azért is ijesztő, mivel az idő gyakorlatilag már mindenkit eltüntetett a környezetünkből azok közül, akik vészhelyzetben megszerezték a nehéz idők értelmezésének és feldolgozásának közösségi tudását. Bennünk, a világbéke és biztonság örököseiben mindez ki sem alakulhatott, így hát, némi túlzással, ott állunk, hogy kénytelen-kelletlen újra fel kell találnunk a kereket.

Így, április végén, cirka másfél hónappal az önkéntes bezártság intézményesítése után legtöbben kis híján a fűtőtesthez kell láncolnunk magunkat, hogy képesek legyünk ellenállni a tavasz szirénénekének. Régóta túl vagyunk már a „jól jön ez a kis pihenő” állapotán, saját és családtagjaink idegeire megyünk, minden hatósági jelzésben a felszabadító zöld fényt véljük felfedezni. Közben meg szakmányban olvassuk a szakvéleményeket és prognózisokat, melyek szerint az sem lesz az igazi.

Mihez kezdjen ilyen a helyzetben a sportoló? Mindenekelőtt az, aki életét, gyerek-, talán már fiatalkora jelentős részét is arra áldozta, hogy valóra váltsa álmait, sikerei, győzelmei, közismertsége révén anyagi és társadalmi megbecsülést szerezzen. Nem utolsósorban képezze magát, és kialakítsa a kapcsolatitőke-szerzés azon pályáit, amelyek segítségével a sporteszköz szögre akasztása után sem téved el a civil élet útvesztőjében. Ott ül kedvező esetben tágas, kertes lakásában, ideális változatban társ, gyerek nyújtotta családi melegben, minden sarokban van egy szobabicikli, futópad, súlyzókészlet, a játékkonzol hanyagul ágyra dobva, mellette talán egy könyv is. Szinte hálásan nyúl a megcsörrenő telefon után, örül, ha továbbra is érdeklődnek iránta, felőle, rokonok, barátok, újságírók. Legalább addig sem gondol arra, hogy mi lesz, ha…

Mint például a kétszeres Grand Slam-torna-győztes román teniszező, Simona Halep, aki attól tart – immár nyilvánosan is –, hogy a koronavírus akkor is maradandó teljesítménycsökkenést okozhatna, ha tünetmentesen menne át rajta. „Aggódom, hiszen a meggyógyuló emberek tüdejében is súlyos károkat képes okozni a vírus, és egy károsodott tüdővel nyilván visszaesik a sportteljesítmény” – mondta el egy tévéműsorban, hozzátéve, ezért döntött a szigorú bezárkózás mellett. Halephez hasonlóan sokaknak elképzelhetetlen volt a világ ilyen mértékű leállása. Huszonnyolc éves, így esetében az emberi bezárkózás, az utazási korlátozások, a repülőutak nemléte még a kommunista Romániából felbukkanó emlékként sem kísérthet. Ez a sci-fi elem vált mostanában hús-vér valósággá, akut hiányérzetté azok számára, akik életüket sok éven át jószerint a reptér-fedélzet-szálloda-teniszpálya sokszögben élik – és most nagyon hiányolják.

Halep álláspontját akár mintaszerűnek is nevezhetnénk, ő már-már a „Maradj otthon!” mozgalom reklámemberének tekinthető. Csakhogy lassan közeleg a pillanat, amikor módosítani kell a szlogenen, hiszen egyértelmű, hogy a jelenlegi dermedtség garantáltan fagyhalálba torkollik, ha nem indul be mihamarabb a gazdasági élet. A fokozatosság elvének általános érvényű alkalmazása ellenére a vírus széles, tüdőroncsoló vadászmezőkhöz juthat, míg el nem készül az ellenoltás. A román klasszis egyik korábbi vetélytársa, az ugyancsak kétszeres Grand Slam-bajnok francia Amélie Mauresmo szerint addig nem lehet tenisz, míg nincs oltás a koronavírus ellen. A szerb világelső, Novak Djokovics viszont egyelőre hallani sem akar a vakcina beadatásáról. Egy hozzá hasonló matador esetében nehéz elképzelni, hogy attól a kis szuritól tartana, nem tudjuk hát mire vélni az ellenkezést, hacsak hitbéli tiltószavakról nincs szó. Ő amúgy sem optimista az idény folytatásával kapcsolatban, sporttársai meg abban a tekintetben megosztottak, hogy van-e egyáltalán értelme a nézők nélküli játéknak. Meg is kapta a magáét, hogy nem állt be a polkorrekt kórusba, ha így folytatja, bármikor a nyakába varrhatják, hogy az ilyenek miatt tart még mindig a járvány elleni állóháború. Márpedig teniszezők nélkül aligha lesznek teniszversenyek, és mivel itt többnyire egyszemélyes döntésekről van szó, a különböző szervezetek vezetői-nek, illetve a szervezőknek foglalkozniuk kell az elit véleményével.

Az ugyancsak hatalmas összegeket forgató labdarúgás is kénytelen figyelni a nem feltétlenül és azonnali nyereségközpontú szempontokra. A futballisták többségének esetében egyre inkább megélhetési szempontként válik sürgetővé az újrakezdés. Lévén csapatjáték, amelyben huszonöt-harminc alkalmazott van érdekelve ugyanabban a vállalkozásban, a közösségi érdekekre hivatkozás is hatékonyabb eszköz, a különutasok pedig egykettőre kereten kívül találhatják magukat. Így képzelhető el, hogy a román első liga hátralévő részének törökországi „karanténba” költöztetésének elképzelése is csak szórványos ellenvéleményekkel találta szembe magát. Holott a Földközi-tenger üdülőövezetei júniusban harmincfokos átlaghőmérséklettel „biztatnak”, a nem elhanyagolható vírusbázisnak tekinthető ország vezetői pedig saját futballjuk Kazahsztánba költöztetését fontolgatják. Az európai futballtársadalom legalább olyan feszülten várta a Bundesliga urainak döntését, mint zenész a karmester intését, és amikor elhangzott, hogy május 9-től újraindulhat a zárt kapus vurstli, Európa jelentős részében is hasonló húrokat kezdtek pengetni. Ez a Nyugat iránti megfelelési kényszert az élet minden területén modus vivendiként alkalmazó Romániában is hozhat változásokat. Bár ott most már egyre inkább a lét a tét. A romániai első osztályú klubok túlnyomó többségének fennmaradása ugyanis sok országéhoz hasonlóan a televíziós pénzek érkezésétől függ, ami a továbbiakban csak abban az esetben valószínűsíthető, ha a másik fél is teljesít. Azaz futballozik, amit közvetíteni lehet, és amire a hirdetők is fizetnek.

Közben az emberi lét eddig térben és pénzben mért távlatai és mélységei vannak éppen változóban, és a világ megfelelő tudás hiányában régi rutinokra támaszkodva keresgél a kilábalás eszközei után. Elegáns és imponáló fordulat lenne, ha nemcsak azt tudnánk javasolni, hogy ugyanazokat a mélységeket próbáljuk befelé, magunkban megkeresni, hátha akkor nem egyértelmű vesztesként jönnénk ki az egészből. Momentán azonban nem tudok jobbat, mint figyelmükbe ajánlani Fodor Ákos, a magyar haiku egyik leghíresebb mesterének szavait: „Minden veszteség fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés”.