Hosszabbítás – Csinta Samu publicisztikája

Hosszú Katinka is aláírta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezését. No meg Kemény Dénes, a magyar jégkorong-válogatott négy, Székelyföldön született játékosa, Bartalis István, Becze Tihamér, Sofron István és Adorján Attila, Kovács „Kokó” István vagy a romániai magyarság közügyeire amúgy is érzékeny Bölöni László. Mellettük a magyar társadalom sok olyan tagja, akinek gesztusaira, véleményére odafigyel a közvélemény, akinek tevékenysége, sikerei, értékrendje sokaknak szolgál követendő mintaként. Mások meg nem írták alá, közöttük erdélyi, székelyföldi gyökerű emberek, akik a pillanatnak élve, passzivitásból, lelki szegénységből, az „engem nem érdekel a politika” típusú indoklás biztonságosnak hitt fedezékéből kandikálnak ki a világba. Mindent egybevetve hétfő délben, alig több mint három nappal a május 7-i „lapzárta” előtt még csak közelítettünk a 550 ezerhez azok, akik támogattuk az SZNT akcióját az erre a célra létrehozott hivatalos világhálós felületen (https://eci.ec.europa.eu/010/public/#/initiative). (https://eci.ec.europa.eu/010/public/#/initiative).

Reálisan tekintve a folyamatokra, ezzel együtt aligha képzelhető el az ügyet győzelemre vivő fergeteges hajrá. Nem annyira a milliós aláírási cél teljesítése tetszik kivitelezhetetlennek, hanem annak a paraméternek, hogy minimum hét uniós országban érje el a szignók mennyisége az adott tagállamra vonatkozó, lélekszám alapján meghatározott küszöbértéket. Ebben ugyanis reménytelenül rosszul áll a kezdeményezők szénája, eddig mindössze három ország pipálhatta ki ezt a feltételt, és a jelenlegi utazási, kapcsolatteremtési és -fenntartási korlátozások körülményei között esély sincs közvetlen mozgósításra a potenciálisan szövetséges országokban. A nemzeti összetartozás egyre erősödő érzését azonban jólesően táplálja a tudat, hogy három, egykoron együvé tartozó országrész, Magyarország, Erdély és Felvidék lakói – talán nem csak magyarjai – tartották fontosnak az egymásért való felsorakozást. Nincs kétségünk afelől sem, hogy lélekben Délvidék és Kárpátalja – lévén egyelőre unión kívüli államok tagjai – is az ügy mögött sorakozott fel.

A rövid technikai tájékoztatást már csak azért sem tartottam megspórolhatónak, mert a szervezők erőfeszítései ellenére még mindig sokakhoz nem jutott el a kezdeményezés lényege, illetve reménybeli haszna, de talán még a híre sem. Márpedig egy vesztésre álló meccs finisében a legtöbb ember túlélési technikák után keresgél, hogyan folytassa az életét megfelelő hittel és bizakodással, ha kedvencei sorsdöntő mérkőzést buknak el. Esetünkben azonban még nem kell azonnal a rozsdás bökő után kapkodni, mert fennáll az esélye annak, hogy ez a csata hosszabbításba torkollik. A vis maior helyzetre való hivatkozással az SZNT ugyanis kérelemmel fordult az Európai Bizottsághoz, hogy hosszabbítsa meg a polgári kezdeményezés aláírási periódusát. A testület április végi levelében ugyan semmit sem ígért, de elismerte felelősségét a kérdés kezelésében, és közölte, zajlik az arra adandó válaszlehetőségek felmérése, és mivel nemcsak az SZNT-akció szenvedi meg a koronavírus-járványt, más országok és szervezetek érdeke is az ez irányú lobbizás.

A kezdeményezésről fontos még tudni, hogy mindenekelőtt a nemzeti régiók lemaradásának megállítását szolgálja. Annak kikényszerítését, hogy az unió kulturális sokszínűségének megőrzése érdekében az EU biztosítsa e térségeknek a strukturális alapokhoz – illetve minden más közösségi forráshoz, programhoz – való hozzáférés esélyegyenlőségét, teremtse meg a sajátosságaik fenntartásához, a megfelelő gazdasági fejlődéshez szükséges garanciákat. Minderre bízvást építeni lehetne a külhoni magyarság megmaradását szolgáló keretek megteremtésében. Még több olyan létesítmény, szisztéma létrehozása válik elérhetővé, amelyek egyrészt a közösség céljait szolgálják, de a tehetségnek, a megszerzett tudásnak az anyaország érdekeit támogató hadrendbe állítását is. Nem máról holnapra testet öltő projektek ezek, de belátható távolságra közelítő a perspektíva. Nevezzük őket stadionnak, gazdasági egységnek, iskolának, egyetemnek, egészségügyi szolgáltatásnak. Vagy nevezzük egyenesen a régiók autonómiájához vezető út kikövezésének.

Kapaszkodónak ott vannak azok a hangulati elemek, amelyeket különböző sportágak magyar képviselőinek immár rendszeresnek mondható erdélyi megjelenései alakítanak ki sportolóban és szurkolóban egyaránt. Az FTC női kézilabdacsapatának székelyföldi nyári edzőtáborozásai nemcsak arra voltak jók, hogy a szurkolók megölelgethessék kedvenceiket, hanem arra is, hogy sok játékos felfedezze magának ezt a Budapesttől hétszáz kilométerre fekvő kis Magyarországot. A Sepsi OSK bravúros felbukkanása és a román élvonalban maradása egyfajta, Háromszéket célba vevő futballturizmust is gerjesztett, még akkor is, ha jóval nagyobb nekibuzdulást igényel, mint mondjuk egy dunaszerdahelyi kiruccanás. Az egyre fokozódó odafigyelés olyan dokumentumértékű anyagokat is szül, amelyek tudatosítják, hogy a román férfikézilabda aranykorát Kicsid Gábor vagy Orbán István is írta, vagy hogy a hatvanas években a baróti születésű Derzsi Ede volt a kontinens egyik legelismertebb röplabdázója. Ugyanaz az erdővidéki bányászvároska adta Kratochvill Lajost is, aki aztán nevében szülővárosát megörökítve Baróti Lajosként 117 alkalommal volt a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya.

Mindezek a közös eredettel átszőtt emlékek motivációs beszédként is szólhatnak az aláíráskampány reménybeli hosszabbítása előtt. Mert egyáltalán nem pótcselekvés a hosszabbításra készülődés. Mindenekelőtt az utóbbi hetek növekvő lelkesedésére alapozó tájékoztatásban kell turbó üzemmódba kapcsolni. Nem mellékesen azoknak a „megvilágosítására”, akiket úgymond nem érdekel a politika. És nem azzal, hogy ez nem politika, mert kőkeményen az. Legfeljebb nem ebben a pillanatban és nem a megszokott értelemben. Ám ha összegyűlik az elegendő számú támogatói aláírás, már beszélhetünk foglalkoztatás-, oktatás- és népességpolitikáról. De beszélhetünk a nemzetiségpolitikában nyíló új perspektívákról is, azokról az anyagi eszközökről, amelyeket a régióknak immár alanyi jogon járó uniós finanszírozás mellett más prioritásokkal, hangsúlyokkal vethet be a magyar állam az elcsatolt területeken.

Templomba járó emberek ismerik az érzést, amikor a padsorokban ülő kevesek előtt ostorozza a lelkipásztor a távol maradó többség gyarlóságát. Miért nekünk kell ezt hallgatnunk, szokták ilyenkor mondogatni az istentiszteletről, miséről kijövők. Mi tagadás, kicsit így vagyunk ezzel az aláíráskampánnyal is. Mert míg Magyarország egymagában több mint négyszázezer embert volt képes mozgósítani, addig az 1.2 milliós erdélyi magyarság egyelőre alig kilencvenezer támogatót tudott produkálni. Olyan ügyben, amelyben alapvetően az ő bőrére megy a játék.

Egy hosszabbítás felé tartó meccsben mindig rejlenek tartalékok. Ebben is. Annak tudatában érdemes készülni a reménybeli folytatásra, hogy egy vereség több évre, akár több osztállyal visszavetheti a jelentős ellenszélben is felfelé törekvő együttes életét, esélyeit. A csíkszeredai hokipálya közönségétől a sepsiszentgyörgyi futballstadion lelátóin drukkolókig mindenkinek szerepe és felelőssége van abban, hogy a ráadás meghozza a remélt eredményt.

Annál is inkább, mivel Hosszú Katinka, Kemény Dénes, Bartalis István, Becze Tihamér, Sofron István és Adorján Attila, Kovács „Kokó” István és Bölöni László, no meg sokan hozzájuk hasonlók már aláírták az SZNT kezdeményezését. Akik még nem, azoknak is közöttünk a helyük.