Sportcsalások – Csinta Samu publicisztikája

Nagy tétben fogadnék, hogy senki sem találja el hiánytalanul, mi is kell a lovagláshoz. Ló, persze, meg lovas, nyereg, meg zabla és kengyel, no de még mi? Lovarda is, nyilván, az edző sem mellékes „kellék”. De tegye a kezét a szívére, aki a lovasszerelés mellé olyan nyilatkozatot is becsomagolna, amelyben az szerepel, hogy mezőgazdasági munkálatra indul. És ehhez lova is van, amit ugyebár adásvételi szerződéssel, vagy „lóútlevéllel” is bizonyítani kell, benne a tulajdonos nevével.

Bizony, a furcsa élethelyzeteket előidéző vírushetek hasonló eseteket is produkáltak. Még a teljes bezártság idején, amikor nemcsak a lakás falain kívüli mozgás indokoltságát ellenőrző szervezetektől kellett tartani, hanem a felelősségteljes magatartás és a sportolás iránti természetes igény, illetve a ló megmozgatásának kötelessége közötti lelkiismereti harcot is meg kellett vívni. Akit valaha is tartósan lóközelbe sodort az élet, érti, miről beszélek.

Mivel a lovaglás többnyire Isten szabad ege alatt zajló – tavasztól késő őszig végképp –, aránylag kevés közvetlen emberi kontaktust feltételező sport, a fertőzésveszély pedig ily módon nagyságrendekkel alacsonyabb, ama meccs sorsa aránylag hamar eldőlt. A korlátozó rendelkezések azonban nem vettek figyelembe hasonló árnyalatokat, így aztán elméletileg a lovardák is zárva voltak.

A hátasokat az arra a célra alkalmazottaknak kellene ilyenkor kondícióban tartaniuk, hiszen karámba zárva – még ha szabadtéri is – az igáslovak is „berozsdáznak”, nemhogy a sportcélra tenyésztett, párosított, keresztezett fajállatok. Erre viszont csak a legritkább esetekben van kapacitás, nem beszélve a bértartásban lévő lovakról, azok ilyenkor többnyire értetlenül lógatják a fejüket, vajon miért nem néz feléjük immár hetek óta a gazda.

Esetenként önmagunknak is nehezen magyarázható óvatossággal, de egyre több tevékenységi területen térünk vissza a normalitás közeli állapotokhoz, közben meg egyre csak esnek le bennünk a tantuszok, mi mindenben veszítettük el józan értékítéletünket a szokatlan helyzetben. Szemernyi őszinteség kell hozzá csupán, hogy azonosítsuk, miként kezdett el működni bennünk az öncenzúra, amitől aztán azt is károsnak ítéltük meg, ami amúgy legfeljebb átlagos óvatosságot igényelt volna.

Például amikor összeszorult szívvel, a forgalmi szabályok előírásait kínosan betartva hajtottunk a lovarda felé, minden útszélre húzott autóban „szervet” véltünk felfedezni, tagjainak lehetőleg majd összehangolt történetet kellett előadni a mezőgazdasági munkák halaszthatatlanságáról, no meg a ló is kólikás tüneteket produkál, szóval mindenképpen gondoskodásra szorul. Hasonló a konspiráció a lovardában is.

Csak az alkalmazottaknak lenne ott keresnivalójuk, ám a bokszokban itt is, ott is szöszmötölés, fojtott hangú becézések, hálás lóprüszkölések, patakapálások. Kint, a pályán, mintha csak véletlenül tévedtek volna arra, lépésben, ügetésben, körben, keresztben mozgó párosok, kerülve egymás pillantását, a mégis találkozó tekintetek pedig szinte bocsánatkérők, senki sem tudná megmondani, miért.

Azóta újrakezdődtek az edzések, különböző, szabadtéren tartandó bajnokságok, rendezvények. Egyes országokban korlátozott nézőszám mellett, máshol zárt kapuk mögött, ahová csak indokolt esetben és számban lehet bejutni. Újabb kihívás a rendelkezések kijátszására, már-már nemzeti sport, amit még az elmúlt rendszerekből – és talán akaratlanul – örökítettek át gyerekeikbe a szülői gének. Meg kell találni a módját, „el kell intézni”, csupa utálatos megfogalmazás, amihez mindig valami hazugság, szenny tapad. Mégis csinálni kell, mert ott kell lenni, részt kell venni benne, úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Újságírói minőségemben ülök egy futballmeccsen. Maszk alatt fulladozom, szemüvegem mindegyre bepárásodik, indulatszavaim tompa, érthetetlen mormogásba kásásodnak, magam sem tudom, mit is akarok kifejezni.

Az „összeesküvő” csoport további kivételezett tagjai figyelmeztetnek, ha túlságosan is lehúzom államról a védőt, nem azért, teszik hozzá szinte elnézést kérően, de a tv-közvetítés bármikor kiszűrheti a fegyelmezetleneket, akkor meg jön a bírságolás, ami mindig fáj, pláne most, amikor bevétel sincs a meccsekből. Mindezt nyomatékosítva időről időre nyakba akasztott azonosítóval hivatalosított férfi sétál el előttünk, és szúrós szemmel figyelmeztet, ha a maszk éppen nem szabályszerűen akadályozza az embert a lélegzetvételben. Ha arrébb megy, újra lejjebb húzzuk.

A kerítésen kívül szurkolói csoportok lengetik hatalmas zászlóikat, zengik az esetenként a helyzethez igazított rigmusaikat. Egy ideig talán még élvezik is a különös helyzetet, jobb buli, mint otthon ülni a televízió előtt. A furcsa, szűrt csendben jól hallani az edző vulkanikus kitöréseit, a kapus fel-felcsattanó utasításait, amint hátvédjeit igazgatja, akár egy magaslatról mindent áttekintő hadvezér. Látni persze legfeljebb tízméternyi pászmát lehet, bizonyos mértékig a sorok hullámzásából követhető, merre is vezet épp a labda útja.

A fontosabb történésekre való hangulati reagálás a magasból jön, a tízemeletes tömbház felsőbb emeleteinek teraszain tekintélyes létszámú szurkolói társaságok, a toronyház tervezője a szívéhez kapna az előre nem látott terhelés láttán. Sörrel a kézben, a csapat mezébe öltözve néznek, akár a páholyból, felzúgnak, drukkolnak, szidják a bírót, időnként mintegy vezényszóra megfordulnak megnézni egy-egy izgalmasabb helyzet ismétlését a tévében.

A lazítások ellenére elveszettnek, sőt, elárultnak érezzük magunkat. Részben azért, mert hajlamosak vagyunk felejteni. A 2001-es amerikai terrortámadások, a hírhedt szeptember 11. utáni első atlétikai világversenyre készülődve még azt vizionáltuk a kollégákkal, hogy örökre vége a remek hangulatú sportünnepeknek, rendőrökkel és biztonsági ellenőrzésekkel terhes müncheni napokra készültünk.

A 2002-es Európa-bajnokságról mégsem ez maradt meg, hanem Annus Adrián kalapács-, meg Fazekas Róbert diszkoszvetőaranya, és persze Németh Rolandnak a szokványtól messze eltérő vágtázóbronza, illetve Vaszi Tünde távolugrásban szerzett harmadik helye. Az Olimpiai Stadion előtti hatalmas sátor külön kategória, ahol remek volt a sör, a sült csülök és a szurkolói hangulat, és asztali fociban sem hoztunk szégyent a magyar színekre. Talán a három évvel későbbi helsinki vb-n végigállt hosszú ellenőrzési sorok vésődtek leginkább az emlékezetembe, mint a végzet figyelmeztető ujja, hogy mégsem kizárólag felhőtlen nyári vakációzás az életünk.

A koronavírus-járvány és indokolt vagy éppen „túltolt” következményei is hasonló tudati feldolgozásra várnak. Egyelőre nagyon nem könnyű, és amikor türelmetlenkedő, a sors igazságtalanságát emlegető gyermekeinknek igyekszünk nagyszüleink megpróbáltatásait felhozni történelmi ellenpontként, egy pillanatra talán saját őszinteségünkben is kételkedünk. De el fog múlni, remélhetőleg hamarosan sztorikká szelídül a karanténidőszak több sportvonatkozása: az elnéptelenedő stadionok emléke, a kettes-hármas csoportokban tartott csapatedzések abszurditása, az egyértelmű csalási céllal gyártott kijárási nyilatkozatok, az elhanyagolt lovak szemrehányó tekintete.

Amúgy meg van egy külön fogadási ajánlatom: a Ferencváros futballcsapata 31. aranyának idénye vírusbajnokságként fog bevonulni a közös emlékezetbe. Mint anno a háborús bajnokság. Nos, ki mennyivel száll be?