Érzékenyítés – Csinta Samu publicisztikája

A finnugor nyelvi rokonságot cseppet sem túllihegve – amúgy is egyre több vita van belőle – vallom, hogy valami mégiscsak van a dologban. Állításomat abszolút saját tapasztalatra alapozom. Helsinki egyik kiskocsmájában üldögélve igyekeztünk túltenni magunkat annak a sokkszerű megtapasztalásán, milyen is egy péntek késő esti villamosozás a finn fővárosban. Ha nem is úgy általában, de olyankor mindenképp, amikor sportvilágversenyt, jelesül épp atlétikai világbajnokságot rendeznek 2005-ben Helsinkiben.

Bár tapasztaltabb Finnország-járók szerint alig van különbség egy ilyen kiemelt, illetve egy szokványos péntek esti fogyasztás között. Az általunk megélt napon mindenesetre a népség jelentős részével az Olimpiai Stadionból igyekeztünk a szállásunk felé, amikor egy heringüzemmódban közlekedő szerelvény kellős közepén találtuk magunkat. Bár kapaszkodóhoz nem jutottunk, az eldőlés veszélye sem fenyegetett, a megtámogatottságnak azonban ára volt: a villamos minden nagyobb rándulásakor sör zuhogott a nyakunkba, miután szinte valamennyi utas mindkét kezében műanyag söröspohár volt egyre fogyatkozó tartalommal.

A művelt, de dekadens nyugattal – esetünkben inkább északkal... – való találkozás kulturális sokkját igyekeztünk oldani abban a bizonyos ivóban, természetesen sörrel. Közben beszélgettünk, felidéztük a nap történéseit, Zsivoczky Attila tízpróbás esélyeit latolgattuk, amikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy körülöttünk mindenki magyarul beszél. Te is hallod? – tekingettünk a másikra, mintegy igazolni próbálva, hogy nem a túlságosan is előrehaladott italos állapot űz velünk gonosz játékot. Aztán ráeszméltünk, hogy a környező hangzavar egyetlen szavát sem tudjuk ugyan kivenni, a beszéd ritmusa, a szavak dallama mégis azt a benyomást keltette, mintha valamelyik budapesti kocsmában zsongana körülöttünk az élet. Azon az estén fedeztük fel, hogy az észtekkel is valamiféle nyelvrokonságban lehetünk, hiszen a szomszéd asztaltársaság hangos ünneplése is engedelmesen olvadt bele a magyarul hangzó bábeli karattyolásba.

Amúgy feltűntek ők már a stadionban is. A Gerd Kanter szurkolói klub tagjaiként igyekeztek a világbajnoki aranyéremig hajszolni diszkoszvető kedvencüket. Még csak az ezüst jött össze, a két olimpiai bajnoki és egy világbajnoki címmel érkező litván Virgilijus Alekna akkor még nem engedte ki a kezéből a koronát. Bezuhant viszont váratlan kárpótlásként a gerelyhajító Andrus Värnik bravúrja, aki az olimpiai bajnok norvég Andreas Thorkildsent és a világbajnoki címvédő orosz Szergej Makarovot megelőzve repítette a mennybe az észt szurkolókat. Majd a kocsmába.

Jelenlétük annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztuk: a világbajnokságot követő hétfőn egy fél nap erejéig megnézzük magunknak azt az országot, ahonnan százas nagyságrendű szurkolói tábor kerekedik fel egy diszkoszvető kedvéért. Csak kilométerekben mérve van némi igaza annak, aki most mindentudóan bólogat, hogy persze, persze, az körülbelül annyi, mint Budapestről kimenni Bécsbe. Csakhogy külföldi atlétikai világversenyen legfeljebb a 2002-es müncheni Európa-bajnokságon találkoztam mérhető „mennyiségű” magyar szurkolótáborral, amúgy akkoriban többnyire csak a szűk rokonság volt kíváncsi a magyar atléták fellépéseire.

A Tallinnba tartó kompon minden szükséges felvilágosítást megkaptunk, amire néhány kellemes és tanulságos órát az észt fővárosban tölteni kívánó turistának szüksége lehet. Bónuszként meg az észt atlétika rövid történeti összefoglalóját. A furcsa hangzású nevek közül néhánnyal ugyan már találkoztunk, de valamiért még tizenöt évvel a rendszerváltás után is a szovjet sikerekkel kötöttük össze őket. Mert ha Szabó Kati „románként” is magyar volt, akárcsak a „jugoszláv” Szeles Mónika, kisebbségi érzékenységünkből már nem futotta odáig, hogy a férfi magasugrás utolsó hasmánt technikás olimpiai bajnokáról (1972), Jurij Tarmakról az észtek jussanak eszünkbe. Jaak Uudmäe moszkvai hármasugró-győzelme már inkább „gyanús” volt, de összességében azért meglehetősen szegényesnek éreztük a kisebbségi ügyek tudatosításában szerzett bizonyítványunkat.

Az „érzékenyítés” arra is jó volt, hogy végre megértsem: miért egy 70 éves ember vitte az észt zászlót az 1992-es olimpia megnyitóján Barcelonában? Heino Lipp hiába emelkedett a negyvenes években a tíz­próba történetének legnagyobbjai közé, mivel az észt függetlenség eszméje egyik legkövetkezetesebb képviselőjének számító családból származott, mindig is „megbízhatatlannak” tartották a Szovjetunióban. Tíz esztendőn át odahaza verhetetlennek bizonyult tízpróbában, súlylökésben Európában hat éven át senki sem küldte annyira messze a szert, mint ő, mégsem utazhatott külföldre. Még a baráti Budapesten rendezett 1949-es világdiákjátékokra sem, holott előző évben jobb eredményt ért el, mint az amerikai Bob Mathias olimpiai aranyat érő 7139 pontja, míg élete legjobbja a sokáig csak kevesek által megközelíthető 7780 pont volt.

A cári Oroszország, a hitleri Németország, majd a sztálini Szovjetunió ide-oda hullámzó haderői és megtorló intézményei közepette Észtország csak percekre érezhette és nyilváníthatta magát függetlennek. Sportolói így többnyire más országoknak szereztek dicsőséget, de az önállóság 1920 és 1940 között húzódó két boldog évtizedébe azért még belefért az első nyári olimpiai bajnoki cím megszerzése. Voldemar Väli birkózta ki Amszterdamban 1928-ban, azóta is ez a legeredményesebb észt sportág, immár 11 éremmel.
Órákon át sétáltunk Tallinn óvárosának kapaszkodó utcáin, majd egy teraszon üldögélve ettünk helyi kolbászt és ittunk rá sört, közben meg igyekeztünk kispekulálni, hogyan képes kitermelni világklasszis atlétákat egy nem egészen másfél milliós nemzet. Miközben az egykori Hanza-város tengerre nyíló kilátásában gyönyörködtünk, afelől is magvas gondolatokat fogalmaztunk meg, miért éppen tízpróbában. A sor elején ott van Aleksander Klumberg, aki 1920-ban Antwerpenben nyolcadik lett ötpróbában, ám az ő nevéhez fűződik az első hivatalosan is regisztrált tízpróbázó-világrekord 1922-ből, amelynek aztán két évvel később a párizsi játékokon adott plusznyomatékot egy olimpiai bronzéremmel. Bár mi, magyarok persze inkább Somfay Elemér ötpróbázó ezüstérmére figyeltünk. Noha tallinni kirándulásunk évében éppen egyetlen észt tízpróbás sem volt a világ táncparkettjének közepén, az olimpiai aranyérmes Erki Nool klasszisa, a cseh Roman Sebrlével és az amerikai Chris Huffinsszal a sydneyi játékokon vívott eszméletlen nagy csatájának emléke még elevenen élt. Azon is elvitatkozgattunk, mikor csatolódhat a következő szem a Klumberg–Lipp–Nool-láncolathoz, mert valamiképp törvényszerűnek tetszett, hogy a hagyománynak folytatódnia kell. A 2019-es világbajnokság tízpróbázó ezüstérmese, Maicel Uibo akkoriban még tizenhárom éves sem volt, de az ugyanakkor ezüstérmet szerző gerelyhajító, Magnus Kirt is alig töltötte be a tizenötöt.

A lassan végéhez közeledő 2020-as esztendőben rengeteg világtörténelmi esemény centenáriumára emlékezhettünk, hiszen 1920 az első világháborút hivatalosan is lezáró békeszerződések és egyéb diktátumok éve volt. Miközben mi Magyarország széttépésének éveként tartjuk nyilván, sok európai ország születése, öntudatra ébredése, függetlenségének megteremtése esztendejeként ünnepli. Mint például Észtország, amit persze sokkal nagyobb megértéssel vagyunk képesek kezelni, mint a közvetlen környezetünkben, a mi kárunkra végbemenő, rajtunk sebeket ejtő változásokat.

Miközben egy kis ország sportsikerei amúgy is sokkal több rokonszenvet ébresztenek, mint a hatalmas sportnemzetek futószalagon „gyártott” aranyérmei. Ha meg a kocsmai hangzavarban nyelvük szinte magyarul hangzik, akkor végképp nyert ügyük van.