A titkos külső tudósító – Szakály Sándor és a sport

– Mit sportolt fiatalon?
– Középiskolás koromban röplabdáztam, sok tehetséggel nem voltam megáldva, de a megyei bajnokságban kétszer is aranyérmes lettem tartalékként. Egyetemistaként öt féléves olimpiatörténeti szemináriumra jártam, e tanórából fejlődött ki később a Magyar Olimpiai Akadémia. A szemináriumot vezető Keresztényi Jóska bácsi révén kerültem a Népsporthoz „valóságos titkos külső tudósítóként”. Megvannak a régi fényképes tudósítói igazolványaim – a sporteseményekre beengedő nénik előtt gyakran nagyobb tekintélyük volt, mint az OTSH által kiadott belépőknek.

– És mi érdekelte jobban: az olimpiatörténet vagy inkább a labdarúgás?
– Általában a sport. A gimnáziumban az igazgató elengedett az idegenbeli mérkőzésekre is, mert leszurkoltam az ellenfelet. A vadat űzik, meg a sportot, nekem az űzésből nem sok eredményem származott, ám rengeteget jártunk egyetemistaként a Népstadionba kettős rangadóra. Honvéd-drukkerként a kispesti pályán is gyakran megfordultam Zalán Tibor költő barátommal.

– Ki volt a kedvenc sportolója?
– Honvédosként Tichy Lajos. Személyesen nem láttam, Törökkoppány szülöttjeként róla leginkább a rádióban hallottam. Nagyon tisztelem sportolóként és emberként is Balczó Andrást, de tudósítóként rengeteg kiváló vízilabdázót is csodálhattam.

– A Magyar Olimpiai Akadémia ötlete miként fogant meg?
– A Nemzetközi Olimpiai Akadémia dékánja a magyar származású dr. Otto Szymiczek volt, aki az 1930-as években végzett a TF-en. Aztán Görögországban ragadt, miután meghívták oda edzőnek, dolgozott az atlétaválogatottnál is, és pártolta a magyarokat. Amikor meghallotta, hogy létezik olimpiatörténeti szeminárium, amelyre olimpiai bajnokok is jártak előadni, felvetődött, hogy Magyarországon is létre lehetne hozni hasonló akadémiát. 1985-ben alakult meg, a MOB főtitkára volt az elnöke, akkor Schmitt Pál, alelnöke Pölöskei Ferenc, az ELTE bölcsészkarának dékánja és Istvánfi Csaba, a TF rektora. Dobor Dezsőt és engem Keresztényi József delegált a testület tanácsába. Mivel Otto Szymiczek úgy döntött, minden évben biztosítja a helyet két magyar hallgatónak a Nemzetközi Olimpiai Akadémia ülésén, így jutottam el Olümpiába. Schmitt Pál után Aján Tamás lett a magyar akadémia elnöke, utóbbi visszavonulását követően pedig a napokban lett elnök dr. Bukta Zsuzsanna. Én hosszú időn keresztül alelnök voltam, hogy így marad-e, még nem tudom. A szervezet célja az olimpiai eszme terjesztése, a sport közelebb vitele az emberekhez, a nemzeti összetartozás erősítése a sporton keresztül. Emellett rendszeresen ad ki évkönyveket, és létrehozta az Olimpiai Barátok Körét több városban is. Amit a magyar sport a két világháború között és azután is fel tudott mutatni, példaértékűnek bizonyult az említett összetartozás terén. A trianoni csonkítás után Magyarország Berlinben, 1936-ban már harmadikként végzett a nemzetek pontversenyében, tíz első helyezést szerzett – azért nem aranyérmet említek, mert az első olimpiai játékokon, 1896-ban Athénban a győztesek ezüstből készült érmet kaptak.

– Ha már Trianon: a magyar sport szempontjából melyik országrész elcsatolása volt a legfájóbb?
– Az emberek elfogultak Erdély iránt, de Románia sportélete valóban nagyon sokat köszönhet Trianonnak, hiszen kiváló magyar sportolók kerültek oda, olyan sportvárosokról, mint Kolozsvár, nem is beszélve. Szoktuk emlegetni azt is, hogy Palicson „olimpiai játékokat” szervezett Vermes Lajos, tehát a Délvidéket is ide sorolhatjuk. A Felvidékkel az a gond, hogy majdnem napjainkig vita folyik arról, kinek az olimpiai érmese az, aki Felvidék szülötte, mert a szlovákok mindenkit szlovák olimpiai bajnoknak, illetve helyezettnek tekintenek, aki ott született, de ilyen nincs, ez nem normális. Biztosan vannak sokan, akik ma azt mondanák, de jó lenne, ha átigazolhatnék, és piros-fehér-zöld zászlót húznának fel a tiszteletemre, és a magyar himnuszt játszanák, de ez sajnos már másfajta világ.

– Szintén a két világháború közötti időszak nagy sikere volt az 1938-as világbajnoki ezüstérem labdarúgásban. Az időbeni távolság miatt nem tartjuk ezt akkora becsben, mint az 1954-est?
– Boross Péter volt miniszterelnök szokta emlegetni, hogy most mindenki róluk beszél, bezzeg Zsengellérről, Kohutról, Toldiról és a többiekről megfeledkeznek. Igen, 1954 közelebb van 1938-nál, és én is Puskásékról hallottam először a szüleimtől a hatvanas években. Emellett az Aranycsapat olyan sikerszériát épített a berni döntőig, amely nem mondható el az elődjeiről. Egyébként nem volna szabad őket sem elfelejteni, hiszen világklasszisok voltak.

– Szoktak polemizálni azon, 1956 előszelét jelentették-e a berni döntő utáni tüntetések.
– Szerintem a vereség okozta elkeseredés, a düh vitte ki az embereket, akkor még nem a diktatúra ellen tüntettek. Utólag a történészek – magam is – gondolkoznak ezen a kérdésen, az a gyanúm, ha a magyar válogatott megnyeri a világbajnokságot, a politikai rendszer akkor is nagy megrázkódtatáson ment volna keresztül 1956-ban.

– A forradalom után rengeteg sportoló távozott külföldre. Mekkora törést okozott ez a magyar labdarúgásnak?
– Nagyot. És nem is csak az élsportolók távozása, ugyanis Cziboron, Kocsison és Puskáson kívül is temérdek magyar futballozott később a belga, az olasz vagy a spanyol élvonalban. Ők nagyon hiányoztak, de a vérveszteség ellenére is annyira erős volt az utánpótlás, hogy a hatvanas évekig jelentős eredményeket lehetett felmutatni.

– Ha összehasonlítjuk, hogy inkább a két világháború között vagy a második világháború utáni évtizedekben volt-e kedvezőbb a klíma a sportnak, mire juthatunk?
– A két világháború között a profi sport a labdarúgás volt, a többi amatőr keretek között zajlott, abban az értelemben, hogy a legkiválóbb sportolók is munkahelyen, ténylegesen dolgoztak, a vívó Elek Ilona például tisztviselőként. Továbbá nagyon sok volt a katonasportoló, hivatásos tisztek alkották a vívók élmezőnyét, lövészetben, lovaglásban is jelen voltak, viszont nagy állami támogatásban nem részesültek, a fizetésükből éltek. A Rákosi-rendszerben kiemelt terület volt a sport, a Szovjetunióból átvett mozgalmakkal igyekeztek erősíteni a tömegsportot, és ezzel akartak felsőbbrendűséget mutatni. A sportolók ennek ellenére vékony jégen táncoltak, mert egy mozdulattal el lehetett őket távolítani arról a posztról, ahová kerültek, s nem biztos, hogy Puskás Öcsi mindig el tudta intézni Farkas Mihálynál, hogy valamelyik sportoló ügyében ne kedvezőtlen intézkedés szülessen, erre a legszomorúbb példa a kivégzett Szűcs Sándor esete. A legrosszabb időszak a kádári, amikor vegyesen amatőr és profi is volt a sport. Hamis világ alakult ki, a közönség megbecsülte a sportolókat, akiknek juttatásai meghaladták az átlagemberét, ám kiszolgáltatottak is voltak, kaphattak lakást, de el is vehették tőlük. Napjainkban sokkal több pénz jut a sportra, viszont bizonyos területeken nem mindenki szolgálja meg, amit kap. Az intelligens sportoló megfelelően kezeli a hírnevet és az anyagi lehetőséget, megtartja a mértéket. Ezért fontos, hogy már a jövőre is felkészüljenek aktív korukban, mint például Gyurta Dániel, aki az egész nemzetet is tudja képviselni, ahogy Kulcsár Krisztián pályafutása is példaértékű, mert civil karrierjét tette félre a sportvezetői pályáért.

– Manapság is követi a Honvéd csapatainak eredményeit?
– Amikor Pesterzsébeten laktam, meccsekre is jártam, sőt, a „Hajrá, Honvéd!” magazinba még írogattam is, voltam például a susztereknél, akik cipőt készítettek a sportolóknak, meglátogattam a hajókészítőket.

– A szép magyar futballősz vajon hosszú fellendülés kezdete?
– Szeretném, ha szebb lenne, de különválasztom a nemzeti és a klubcsapatokat. Elszomorít, amikor a legjobb kézilabda- vagy labdarúgócsapataink mérkőzésén azt látom, a keretükben elvétve szerepelnek magyar játékosok – az ő eredményeiket nem tekintem magyar sikernek. Nem tiltakozom ellene, de ez klubsiker, amíg ez a tendencia, nem várhatjuk el, hogy nemzeti együtteseink szép eredményeket érjenek el. Nagyon örültem a formálódó férfi kézilabda-válogatott világbajnoki ötödik helyének, csak ha a magyar játékosok nem kapnak elég lehetőséget a magyar bajnokságban, nem lesznek belőlük nemzetközi szinten versenyképes kézilabdázók.

– Professzor úr szerint mi lehet az oka annak, hogy a barcelonai olimpia óta markánsan csökkent a magyar olimpiai érmek száma?
– Úgy gondolom, eltunyultunk. Hiányzik a jó értelemben vett tömeg- és iskolai sport. Ha rajtam múlna, biztosan abba fektetnék, hogy a legtöbb iskolának legyen tanuszodája és tornaterme. Ami még probléma, hogy az átlagos sportoló anyagi helyzete manapság nem jobb, mint egy jól menő vállalkozóé, vagy kutatóé, tehát ebből a szempontból talán kevésbé vonzó a pálya.

– Mivel szívügye az olimpia, adva van a felvetés, hogyan viszonyul az ötkarikás játékok budapesti rendezéséhez?
– Szégyelltem magam azok helyett is, akik azért kampányoltak, hogy Magyarország ne próbálja megszerezni az olimpiarendezés jogát, mert minden sportszerető embernek óriási élményt ad egy ilyen esemény. Nem állítom, hogy megkaptuk volna, de sajnálom, hogy nem tudott egy ilyen ügy mögé állni az ország. Arra már régen rájöttek, hogy nem lehet olyan gigantikus játékokat rendezni, hogy évekre eladósodjon a házigazda város, és ez a tendencia nagy esélyt teremtett volna nekünk is. Mindenesetre szívesen venném, ha megszületne a különálló, nagy olimpiai sportmúzeum, mert ez az ország megérdemelné azzal a teljesítménnyel, amit eddig felmutatott – egyfajta másik Nemzeti Múzeuma lehetne Magyarországnak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 6-i lapszámában jelent meg.)