Lopakodó ellenség – Csinta Samu publicisztikája

Miközben a koronavírus-járvány  negyedik hullámának következményein aggódunk mi, akiket – egyelőre? – megkímélt a betegség vagy a súlyosabb változata, szinte naponta azzal is kell szembesülnünk, hogy a kór az emberiség egyetlen kategóriáját sem „tartja tiszteletben”. A sportolókat sem. És ebbe a megdöbbentő felismerésbe csak igen kis mértékben tessenek beleérteni az „ép testben ép lélek” tézise előtti feltétlen hódolást. Ami alapjaiban ugyan ma is igaz, de csak azzal a zárójellel, hogy megfogalmazói nem láthatták előre azt a hihetetlen terhelést, aminek jó ideje kiteszi az élsportolókat a teljesítménykényszer. Persze ebben sincsenek megkérdőjelezhetetlen törvényszerűségek, hiszen láttunk mi már kilencvenévesen is fitt volt élsportolót, illetve ötvenéves korára rokkantnak is minősíthető korábbi sztárt. A génállománytól az életvitelig seregnyi tényező dönti el, ki merre kanyarodik annál a bizonyos keresztútnál.

Ettől még több-kevesebb megalapozottsággal él a hit, hogy a sportolók többnyire ellenállóbbak a „civil” betegségekkel szemben. Az állandó edzések mellett szerepet tulajdonítunk ebben annak a háttérnek is, amelyet elsősorban a sportkarrier érdekében alakítanak ki a táplálékkiegészítők és a vitaminok – egyébről most talán ne essen szó –, ezek beépülve általános értelemben is acélosabbá, ellenállóbbá teszik a szervezetet.

E körülmények ismeretében talán még inkább meglepődünk a rendszeresen érkező híreken, amelyek szerint itt is, ott is koronavírus-pozitivitással diagnosztizáltak sportolókat. Az egyik legutóbbi hasonló épp budapesti eredeztetésű, a 2022-es labdarúgó-világbajnokság szombat esti magyar–albán selejtezőjét végigjátszó Klaus Gjasula (SV Darmstadt) tesztje lett pozitív, így a keddi, lengyelek elleni hazai összecsapáson már nem léphetett pályára. Ha azóta nem estek volna át maguk is ellenőrzésen, most aggódhatnánk egy sort, hogy valamelyik magyar játékos vajon nem kapta-e el a vírust, hiszen a középpályás Gjasula rendesen bezakatolta a pályát, talán még a magyar kispad környékére is elsodorta a lendület. De hál' istennek nem, egyetlen magyarnak sem kellett ez okból kihagynia a legendás 6:3 árnyékában is sokat érő kedd esti 1­–1-es meccset. Az albánoknál amúgy már a magyarok elleni találkozót megelőzően három nappal felütötte a fejét a vírus, akkor Erion Hoxhallari, a KF Tirana védője és a csapat egyik fizioterapeutája akadt fenn a szűrőn. Ezért aztán igazából nem is meglepő, hogy az együttes „mikroklímájában” élő másik játékostárs is áldozatul esett, akinek innen is minél gyorsabb felépülést kívánunk.

A kívülállóban nyilván felvetődhet a kérdés, miként lehetséges, hogy a profi sport igencsak ellenőrzött rendszerében élők között is rendre előfordulnak hasonló esetek. Főleg ennyi idővel a koronavírus-járvány kitörése után, amikor már az orvosoknak, de még a civileknek is sokkal több az információjuk a betegségről, a megelőzéséről, illetve a vele együtt élésről, mint tavaly volt. Pláne, hogy azóta a védőoltás is mindenkinek hozzáférhető vált. Óvakodnék beleavatkozni az oltás pró-kontra vitájába, nincs ehhez elegendő tudásom, így hát hallgatok a szakemberekre, és bízom bennük.

Azzal, hogy a sportban sincs mindenki így vele, már a tokiói olimpiát megelőzően is szembesülhettünk. Először talán akkor, amikor a szlalomkenuban kvótát szerző Schmid Julia lemondott az olimpiai indulásról, miután a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége úgy döntött, Tokióban csakis Covid19 ellen védett versenyző lehet tagja a magyar csapatnak. Majd következett egy jóval nagyobb durranás, órákkal a megnyitóünnepség előtt kiderült, hogy a 613 amerikai sportolóból legalább száz nincs beoltva koronavírus ellen. Az információ magától az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának orvosigazgatójától, Jonathan Finnofftól származott, aki elmondta, 567-en töltötték ki utazás előtt az egészségügyi kérdőívet, és csak 83 százalékuk jelezte, hogy megkapta a vakcinát. Az amerikai sportolók közül kettőnél mindjárt az érkezés utáni első teszt pozitív eredményt hozott, aztán összesen 13 résztvevő fertőződött meg a játékok nyitó napjáig. Nem sokkal később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság becslése is napvilágot látott, eszerint a faluban lakók 85 százaléka be van oltva. Sok vagy kevés, megítélés kérdése.

A fertőzött olimpikonok számának növekedése persze nem véletlen, hiszen a világ különböző országaiból újabb és újabb delegációk érkeztek Tokióba, túlnyomórészt sportolók, mellettük azonban hivatalos kísérői minőségben vállalkozók vagy éppen a média képviselői, akik jóval kevésbé ellenőrzött világban élték korábbi mindennapjaikat. Több-kevesebb tudatossággal vagy több-kevesebb szerencsével, hiszen az is a teljes képhez tartozik, hogy olyanok is karanténba kényszerültek, akik már túl voltak a védőoltáson.

Az életünket így is alapvetően átformáló több mint másfél esztendő alatt mindenki, így a sportolók is hajmeresztő lelki hullámvasúton voltak kénytelenek cikázni. A félelemtől a dacolásig, majd a visszafelé vezető hosszú utat sokan járták be, és sokan is szenvedték meg. Az amúgy is hatalmas nyomás, a rengeteg munkát és lemondást igénylő felkészülés idején „békeidőkben” is meg kell nyitni a szelepeket, hát még mostanság, amikor a láthatatlan ellenséggel való harc is próbára teszi az embert. Csakhogy a lazító célzatú kiruccanások ma már nemcsak némi másnapossággal, egy-két napnyi alacsonyabb szintű terhelhetőséggel járnak, hanem a következő vírusteszten „lebukás” veszélyével is. A későbbiekben pedig a hosszú és kétes kimenetelű felépülés ódiumával, ami nem kevés sportoló olimpiai álmát döntötte romba, vagy halasztotta Párizsig, ha az újabb kihívás időben – és idegrendszerben – még belefér. A birkózó Lőrincz testvérek hosszasan tudnak beszélni a megpróbáltatásokról, amelyek végállomása esetükben szerencsére az olimpiai dobogó volt. És talán ily módon az érmek még értékesebbnek tetszenek.

Állítólag hatékony, ha nem is százszázalékos megoldás lenne az állandó edzőtáborozás, ilyenkor azonban mindig felvetődik az emberi tényező, a különleges igények figyelembevételének parancsszava. Történelmi példák sorozata bizonyítja, hogyan buktak meg eme „apróság” figyelmen kívül hagyásán akár társadalmi rendszerek is. Aligha járható ez az út, legfeljebb rövid távon, de úgy tűnik, korunk megpróbáltatásai korántsem hetekre korlátozódnak.

S ahogy a háborúknak is megvoltak a maguk vámszedői, a járványidők is kitermelték a maguk különleges iparágait. Talán meglepő, de a tokiói olimpiai faluban is előfordultak dülöngélő sportolók, miközben egymástól hermetikusan elzárt világok között utaztatták a résztvevőket. A szabályok megszegőit a szervezők természetesen felrakták az első hazafelé induló repülőgépre. Akik maradtak, azoknak a „külvilágból” rendelt, alapvetően élelmiszer jellegű küldemények kézbesítésére szakosodott cégek szállították a lazuláshoz szükséges termékeket. Igen, italt is, tovább már a fantáziánk sem merészkedik. A megrendelők, a falu lakói meg békésen elsétáltak az easyboxokig, ahol átvehették a cuccot, kicsit később pedig a környezet nem értette, mitől hág a szomszédban a jókedv megmagyarázhatatlan magasságokba – amikor aznap sem aranyat, sem ezüstöt, de még döntőbe jutást sem lehetett felrajzszögezni a dicsőségtáblára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!