Válogatott kézilabdázóból sikeres műkereskedő – Eleni Korani és a sport

– A több mint egy hónapja tartó orosz–ukrán háború miatt egyre többen keresik az értékálló befektetéseket. Megnőtt-e önöknél a műkincsek iránt érdeklődők száma?
– Nem tapasztaltam ilyen változást – mondta a görög származású magyar műkereskedő, a nemzetközi hírű Ernst Galéria tulajdonosa, Eleni Korani. – A műkincspiac olyan, mint a tőzsde, azzal a különbséggel, hogy a deviza- vagy értékpapír-ingadozásokkal ellentétben nem jelent azonnali reakciót a napi történésekre. Általánosságban senki sem toppan be hozzánk azzal, hogy rögtön szeretne befektetni. A vevőkörünk szofisztikáltabb, pontosan tudja, mit keres, s arról is van elképzelése, nálunk mit találhat meg. Tény, hogy a műkincsek adás-vétele olyan kereskedelmi szegmens, amelyben nincs leállás háborús helyzetben sem. A legrosszabb időkben, 1944 őszén is folyt a kereskedés. Huszonöt éves pályafutásom alatt egyszer tapasztaltam megtorpanást: a 2008-as világgazdasági válság kirobbanása után annyira leállt minden, hogy – sporthasonlattal élve – az ügyfeleink nemhogy a rajtvonalon várakoztak volna, még el is sétáltak onnan.

– Naponta sokkoló képek érkeznek a menekültáradatról. Önnek, akinek a családja annak idején menekülni kényszerült Görögországból, még fájóbb lehet ez a látvány.
– Ez így van, bár két eltérő történelmi helyzetről beszélünk. Görögországban a második világháború után polgárháború dúlt, s abban a válságban végig benne foglaltatott a kérdés, hogy a menekültek mikor térhetnek haza; az ukrajnai háború végkifejlete nem látható. S az is jelentős különbség, hogy miközben a fiatal nagyszüleimet a Vöröskereszt Magyarországra menekítette, a család többi tagját szétszórták. Volt, akit Bulgáriába, volt, akit Lengyelországba vittek, sőt akadt, aki Taskentben kötött ki, s évekig, évtizedekig nem tudtak egymásról semmit. Most is szeretném elmondani, milyen hálásak vagyunk ennek az országnak, hogy befogadott minket. Az Ernst Galériával 2005-ben rendeztünk is egy kiállítást Köszönjük, Magyarország! címmel. A Vörösmarty téren azokat a fotókat mutattuk be, amelyeken a lesoványodva, sokszor betegen Magyarországra érkező görög gyerekeket örökítették meg 1948–49 körül.

– Az ön ifjúságát is átszőtte a remény, hogy egy nap visszatérhetnek Görögországba?
– Az egész gyerekkorom ennek jegyében telt! Az én helyzetem annyiban kacifántosabb, hogy az ikertestvéremmel Szófiában születtünk, mert a szüleink ott jártak egyetemre, ám hogy ne legyünk automatikusan bolgár állampolgárok, még három hónapos korunk előtt visszahoztak minket a Fejér megyei faluba, Beloianniszba, ahol a nagyszüleink éltek. Ott nevelkedtünk ötéves korunkig, majd amint a szüleink visszatértek, Budapestre költöztünk. Emlékszem, középiskolás koromig kérdés volt, mikor települünk vissza Görögországba, ez azonban ilyen-olyan okokból csúszott. Jött a rendszerváltozás, apukám vállalkozásba fogott, s végképp itt maradtunk, miközben a rokonok, beleértve a nagyszüleimet is, hazaköltöztek.

– Önt nem vonzotta az óhaza?
– Tizennyolc voltam, amikor az Építők kézilabdacsapatával sokadjára részt vettünk a közép-olaszországi Teramóban megrendezett utánpótlástornán, a „kézilabda-olimpián”. Ott figyelt fel rám az egyik görög élklub, a Filipposz Veria képviselője; ez az a klub, amelynek férficsapata BL-meccsen már a Szegeddel is találkozott. 1992-t írtunk, s én a Karinthy Frigyes két tannyelvű gimnázium diákjaként az iskolánkban oktató amerikai tanároktól kaptam egy ajánlatot, hogy elutazhatok sportösztöndíjjal önkénteskedni a barcelonai olimpiára. Óriási lehetőség volt, de ennél is jobban izgatott, hogy felkutassam a görög gyökereimet, s még jobban megtanulhassak görögül, ezért aláírtam a Veriához. Jól választottam, az első évben bajnokságot nyertünk, a görög válogatottal pedig bronzérmesek lettünk Constantában a Mediterrán Játékokon. Később Magyarországra is ellátogattunk egy nemzetközi tornára. Mindig emlékezni fogok a pillanatra, amikor magamra öltöttem a nemzeti mezt; apukám sírt a meghatottságtól. Diaszpórában élőként nem tudok nagyobb büszkeséget elképzelni, mint hogy a hazádat képviseld.

– Miért éppen kézilabdázni kezdett?
– Az iskolánkban a lányok két sportág közül választhattak. Eleinte atletizáltam, száz és négyszáz méteren, illetve távolugrásban jó eredményeim voltak, ám közben kipróbáltam a kézilabdázást is, és mivel közösségi ember vagyok, sokkal inkább vonzott, hogy egy csapathoz tartozhatok. A kétszeres bajnok Építők igazolt le. Roppant büszke voltam rá, hogy ahhoz a klubhoz tartozhatok, amelynek Kökény Bea a sztárjátékosa. Az ifiben Hajnal Józsi bácsi lett az edzőm, a korosztályos bajnokságban nagy csatákat vívtunk a Spartacusszal és a Fradival. Bár eleinte nem voltam kulcsember, a kézilabdapályán is kamatoztattam sprinter adottságaimat; beállósként nemegyszer előbb értem vissza a saját hatosukra, mint a szélsőink és az átlövőink.

– A magyar korosztályos válogatottnál nem került szóba a neve?
– Huszonhárom évesen kaptam meg csak a magyar állampolgárságot. Addig görög útlevéllel utaztam, amelybe bepecsételték, hogy „állandó magyarországi lakhatásra jogosult”. Volt is ebből kalamajka, amikor 1989-ben egy prágai tornára kaptunk meghívást. Komáromnál a határőr feltartóztatta a buszunkat, mert gyanúsnak vélte, hogy egy Bulgáriában született, Magyarországon élő, görög útlevéllel rendelkező lány a csehszlovák fővárosba tart...

– Hogyan folytatódott a két görögországi évet követően a sportkarrierje?
– Az Építőktől azzal köszöntem el, hogy görög orvosi egyetemre megyek tanulni, s mellette kézilabdázom. Bajnoki aranyérmesként és külföldön élő görögként alacsonyabb pontszámmal is esélyem volt a felvételre, s a szüleimnek sem lett volna ellenére, ha orvos leszek. S bár hamisítatlan görög famíliaként nálunk is a családfő akarata volt a perdöntő, én sem kint maradni, sem orvosi egyetemre járni nem szerettem volna. Ám abban is biztos voltam, hogy húszévesen többet várok az élettől, mint hogy délután háromra edzésre menjek, hétvégenként pedig meccseket játsszak. Elkezdtem dolgozni édesapám utazási irodájában, majd 1995-ben belépett az életembe a művészet. Egy éjszakai repülőúton – a beteg nagypapámat indultam meglátogatni Szalonikibe – megismerkedtem leendő férjemmel, az osztrák műtárgykereskedő Ernst René Wastllal, akivel aztán együtt alapítottuk az Ernst Galériát Budapest szívében.

– Ön a zenés színház rajongója, a Budapesti Operettszínházban az évad végén kiosztott Honthy-díj alapítója, az „operett tiszteletbeli nagykövete”. Azé a műfajé, amelynek a fővárosa Bécs, ahonnan a férje is származik.
– Ez mind igaz, ezzel együtt nálunk a férjem lett „görögösítve”. A minap részt vettünk a Nemzeti Színházban megtartott Jelen/Lét Fesztiválon, a magyarországi nemzetiségi színjátszás seregszemléjén, amelyet a Belvárosi Görög Nemzetiség elnökeként én is támogatok. A műsorban buzukik kíséretében azon kisázsiai vidékek népdalait is eljátszották, ahonnan az első világháborút követő, a törökök elleni vesztes háború nyomán a görögöknek menekülniük kellett. Ernst volt a leginkább meghatva a zene hallatán... Ízig-vérig görög család vagyunk, ha nem így lenne, harmadik generációsként már nem beszélném a nyelvet, ami pedig az identitásunk megtartásának fő pillére.

– A sport nem hiányzik az életéből?
– Nagyon hiszek a sportban, nem véletlenül igyekeztem a gyermekeimet is ebbe az irányba terelni. A lányom, Akilina úszott, nyert versenyeket, de inkább a nyelvek kötik le; mire érettségizett, két felsőfokú nyelvvizsgát tett. Maxi, a fiam tizenkét éves kora óta kézilabdázik. Tizenöt volt, amikor már kétméteresre nőtt, még mindig játszik, bár neki inkább hobbi a sport. Az edzője annak idején a Fradiban játszott, emlékezett rám, amikor újra találkoztunk. Sok barátságot, ismeretséget köszönhetek a sportnak. Ami a férjemet illeti, mint minden osztrák, szerintem ő is síléccel a lábán született, más kérdés, hogy nem szeret síelni. Nekem a sítanulás kimaradt a gyerekkoromból, emiatt óvatosan mozgok a havon. A második gyermekem születése után néhány barátnőmmel rátaláltam a pilates mozgásformára, amely teljesen átalakította a testemet. Lassan tizenöt éve űzöm, s remek fizikai állapotban érzem magam. Az izomzatunk igenis emlékszik a fiatalkori építkezésre, s később ezt meghálálja a testünk.

– Az Ernst Galériában beszélgetünk, amelyet 1997-ben nyitottak meg, s amelynek működéséhez több művészettörténeti szenzáció fűződik. Például az önök közvetítésével került Rippl-Rónai József Menetelő francia katonák című képe 2015-ben a párizsi Musée d'Orsay-be, s 2016-ban a hazai műkincs-kereskedelemben elsőként fizettek ki huszadik századi festményért kétszázmillió forintnál többet. Ezek az önök „olimpiai aranyérmei”?
– A műkincs-kereskedelemben és a sportban sok a hasonlóság: mindkettőnek megvan a maga hajtóereje, s egyik sem nyolcórás munka, sokkal inkább életforma. Ugyanakkor a versenyző nem a kívülállóknak akar bizonyítani, nem a tapsra vár, hanem önmagáért teljesít. A művészet ellenben olyan szellemi táplálék, amely nemcsak nekem ad, másokat is gazdagít. Mottóm: Támogatni. Inspirálni. Alkotni. És mindezt közösen: értünk! Szeretem és tisztelem a sportot, elvégre Görögország az olimpia bölcsője is, de azt hiszem, nagyon jól döntöttem, amikor a délután három órai edzések helyett egy egészen más utat választottam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 2-i lapszámában jelent meg.)