Akarat, erő – portré-dokumentumfilm készült a 101 esztendős Keleti Ágnesről

Volt abban valami gyermeki báj, ahogyan a Keleti Ágnes életét feldolgozó Aki legyőzte az időt című 81 perces portré-dokumentumfilm rendezője, Oláh Kata a sajtóvetítés előtt a következő szavakkal állt némileg szabadkozva – mondván, nincs hozzászokva a sajtóvetítések hangulatához – a vászon elé: „Nemcsak egy sportsikerekben gazdag életutat szerettem volna bemutatni, hanem azt a Keleti Ágnest, akit megismertem. Bizonyítani, egy dokumentumfilm is lehet érzelmekkel teli.”

Ezzel meg is adta az alkotás alaphangját, amely időrendben kíséri végig a sportoló életét. Keleti pesti lakásának ablakából jól látszik az óriáskerék, minduntalan odacsalva a néző tekintetét, a látvány mintegy sugallja: az élet forgandó. Zseniális ötlet, mint ahogyan az is, hogy a film végén Keleti élete számokban pereg le előttünk – záró képsornak tökéletes.

A FILM ELŐZETESE

A több mint egy évig forgatott alkotás Keleti életének mozija, amely beszélgetésekből, monológokból, korábbi felvételekből áll össze, színes animációk is segítenek egy-egy korszak alaposabb feltárásában. A puzzle-darabok szorosan illeszkednek egymáshoz, s bármennyire is közhelyes, leírom, Keleti Ágnes élete filmért kiáltott. Csupán három korszakot kiemelve: a zsidó törvények következtében a háttérbe szorítást, az 1956-os forradalom idején a felkészülést a melbourne-i olimpiára vagy az újrakezdést Izraelben az 1950-es évek második felében – de nem mindennapi próbatétel a koronavírus időszakában ünnepelni a 100. születésnapot sem.

„Soha semmitől sem féltem, akkor sem, amikor a legnagyobb veszélyben volt az életem.” Keleti életét ismerve tudjuk, az utalás a vészkorszakot idézi, a sötét kort, amelyben élet és halál mezsgyéjén nem viselte a sárga csillagot, hanem Juhász Piroskaként, cselédlányként élt. Jusztin Ádám, a Maccabi VAC elnöke így fogalmazza meg Keleti vészkorszakkal kapcsolatos reakcióját: „Ha szóba kerül a holokauszt, elkomorul az arca, ezt a korszakot mélyen eltette magában.”

Fiús nevelést kapott a Klein családban, apja egy ideig rá sem nézett – a lánytestvér, Vera mellé fiút szeretett volna –, később viszont vitte magával evezni, úszni, Ágnes remek alapokat szerzett. A filmben a világhírű fotóművész, a 10 évvel fiatalabb barátnő, Keleti Éva mesél a Lupa-sziget pezsgő vízi életéről. Ekkor még a torna nincs „képben”, a nagy örömöt az jelenti, hogy egy olasz csellót kap 16. születésnapjára. Aztán mégis beszippantja a sportág: a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba jár – a zsidóknak négyszer annyi a tandíj, mint az evangélikusoknak... –, a tornateremben kedvence lesz – ahogyan ő mondja – a világosbarna ugrószekrény és a zsemleszínű bordásfal. Szögezzük le: 16 esztendősen kezdett tornászni! Jólesett neki, amikor Herpich Rezsőné, Vali néni meghívta az olaszok ellen a válogatottba, az már kevésbé, hogy egyik csapattársa igencsak kifogásolta zsidó mivoltát...

Huszonhat éves, amikor 1947-ben megnyeri a Balkán-játékokat, az 1948-as londoni olimpián viszont nem indulhatott, mert már egy helyszíni edzésen a lengőgyűrűről leugrás során megsérült. Keleti félig-meddig viccesen fogalmazza meg, miért is tornászott; nem elsősorban a győzelemért csinálta, hanem, mert szerette: „A torna a test költészete.” Tegyük hozzá, Ágnes imádott utazni, ami az ötvenes években igencsak kiváltság volt. „Ez volt az egyetlen módja, hogy az ember világot lásson” – nyilatkozta erről korábban más helyütt. Keleti Éva meséli, Ágnes a helsinki olimpián (1952) talajon elért győzelme után a mama megjegyezte, milyen kár, hogy apja ezt már nem érhette meg. A bajnok megjegyzi a filmben, a zavaros idők tíz évet vettek el a karrierjéből. Az 1954-es római világbajnokságon felemás korláton és a kéziszercsapattal begyűjtött aranyérem után joggal hihetnénk, már csak a sportra kell koncentrálni, ám jött az 1956-os forradalom. Ő a fegyverropogás idején is elment edzeni a Sportcsarnokba, ám amikor az öltöző falába becsapódott egy golyó, nem kockáztatta az életét. A moziban több szó esik a kintmaradásról, mint a négy olimpiai aranyról – a versenyek alatt a levert forradalom motoszkál a fejekben. Tény, nővére, Vera Ausztráliában élt, ő sem jött haza. Az alkotás dokumentarista jellegét erősíti, hogy eddig talán nem látott filmrészletek kapnak helyet az olimpiára érkezésről, a búcsúról, mi több, a legendás kéziszergyakorlatról is, amelynek szalagkoreografálásában Keleti tevékeny alkotó volt.

És Ausztrália. Mit sem ért az öt bajnoki cím, a távoli földrész nem teremtett új világot, ám egy kapcsolat révén 1957-ben meghívást kapott a Maccabi Játékokra, egy bemutatóra. Ott maradt Tel Avivban az izraeli torna fellendítésén tevékenykedett. „Szabad voltam, mint a madár” – mondta izraeli letelepedéséről. Szembe jött az új élet, konkrétan és Bernard Malamud-i értelemben is: 1959-ben összeházasodott Bíró Róberttel, vállalva sorsát, két fia született, megtalálta helyét az új országban. Az egykori tornász – ha szabad ezt a kifejezést használni – néhány bölcsességgel is gazdagít minket, amelyeket akkor képes felfogni a halandó, ha már az élet alkonya felé közeledik. A film végén, talán a záró snitt előtt elhangzik: „A baj az, hogy az élet elmúlik...” Majd rövid szünet után hozzáteszi: „Nem baj, de erre fel kell készülni.” Noha nem hangzik olyan szépen, mint Dante Isteni színjátékában a Pokol rész első mondata – „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” –, biztosak lehetünk benne, Keleti Ágnes meglelte az igaz utat.

S noha egy kiváló sportolóról szól a film, látva, milyen áhítattal hallgatja Camille Saint-Saëns A hattyú című művét vagy J. S. Bachot, óhatatlanul is az jut az ember eszébe, ha Keleti Ágnes nem a tornát választja, hanem csellista marad, akkor is a világhírnévig jut.

Mert az erő és a küzdeni akarás mindenben és mindenütt segít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 3-i lapszámában jelent meg.)