Békaperspektíva – Malonyai Péter publicisztikája

Nem akármilyen karikatúrista volt Kaján Tibor. Művészneve sem véletlen, Kalász Tiborból lett Kaján – kifejező választás. Hiszen bölcs világlátással lett kétszeres Munkácsy-díjas, Érdemes, majd Kiváló Művész, ars poeticája szerint: „A vonalak csendesek, nincs bennük semmi tolakodó harsányság: humort nem lehet ordítva mondani. Szeretném munkáimat vonalgondolatoknak nevezni. Karikatúra annyiféle van, ahány nevetés létezik. Én a felismerés mosolyára pályázom.”

Ezek után nem akárki mondott (rajzolt) véleményt a magyar futballról 1963-ban. A Ludas Matyiban megjelent rajzán úgymond békaperspektívából ábrázol, a labdán egy béka ül, keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, és a jövőbe mereng. A „Magyar futball pillanatnyi helyzete” – ez a cím, a lényeg pedig – ha valaki nem jött volna rá – hogy a labda ugyebár a béka hátsó fele alatt van.

A mából nézve volt némi túlzás a véleményben, hiszen egy esztendővel korábban Chilében közönségsikert aratva lett nem hivatalosan ötödik a negyeddöntőben búcsúzó magyar válogatott, igen ám, de a rajz megjelenése idején nagyon rosszul játszva kikapott Stockholmban (1:2), és ugyebár a (köz)hangulatra mindig az aktuális eredmények vannak a legnagyobb hatással.

A Népsportban Feleki László reagált a karikatúrára, megállapítva, hogy „a rajz egy kissé vaskos módon, de nem igazságtalanul mutatott rá arra a tényre, hogy labdarúgásunk nem áll jelenleg valami magas fokon, és sem a békának, sem más élőlénynek nem kell ágaskodnia ahhoz, hogy ezt a magasságot elérje”.

Feleki ezzel szembement a hivatallal, ugyanis az MLSZ-ben azon voltak, hogy nyilatkozatban tiltakoznak a karikatúra ellen, ám aztán szerencsére elvetették az ötletet, hiszen – mint Feleki írja – a londoni 6:3 után egyetlen karikaturistának sem jutott eszébe békát rajzolni, inkább a megtépázott brit oroszlánt figurázták ki. Aligha lehet egy rajz, a humor felelős azért, hogy mi történik a pályán. Hozzáteszi még, hogy bár a játékosok sértődtek volna meg annyira, hogy úgy megverik a svédeket, hogy „megremegett volna a Bernadotte-ház is”. Nos, az királyság, hivatalosan az alkotmányos monarchia azóta is hivatalos államforma Svédországban, ahogy a humor, a vicc is tovább élt nálunk a futballról szólva.

Előzményei is voltak persze. A két háború között roppant népszerű volt a Nemzeti Sport B. Ö. K. (Bolondos Ötletek Képekkel) rovata, amely hetente kétszer mutatta be a magyar sport fonák oldalát. Például futballcsapataink téli kalandozásáról szólva (1928), túralexikont összeállítva. Csőcselék: A közönség neve vereség után. Dopping: Nehéz meccsek előtt ígért, dupla prémium. Góliszony: Tropikus betegség, sok csatár megkapja. Halandzsa: Túrázó játékosaink külföldi szókincse.

De egy évtizeddel később, a franciaországi világbajnoki ezüst után is humoránál maradt a szerkesztőség. Az önbizalomtól sem mentes, a válogatottat éppen edzőként segítő Schaffer Alfréd receptje például ez lett volna ahhoz, hogy a döntőben felülmúljuk az olaszokat: „Öt olyan csatárral, mint én voltam és két olyan edzővel, mint én vagyok, legyőzhetnénk őket.” Később az anyagiakat nem megvető Hungária-szélső tárgyalásairól így írtak: „Sas kijelentette, hogy enged a nyugdíjas állásból. Az álláshoz nem ragaszkodik, csak a nyugdíjhoz. Most megpróbálják behozni a vámmentes kikötőhöz vámfelügyelőnek.” Jellemző a kültelki párbeszéd is:

„– Milyennek találod a játékvezetőt?

– Sajnos, ilyen messziről nem tudom eltalálni.”

És végül egy apróhirdetés: „Megismerkedne a szabályokkal fess, III. fokú játékvezető.”

Akkoriban persze még középpontban állt, teljes közérdeklődésre tartott számot a futball. Annyira, hogy Molnár Ferenc Üvegcipő című remekének premierjén a Vígszínházban, amikor a kis cselédlány Sipos asztalos urat pilótától centercsatárig, minden bolond szóval földíszíti, a centercsatár említéséhez a nevetés mellett a taps is kijárt.

A háború után a Szabad Száj közlései voltak a legszellemesebbek. A legendás kabarészínész, Salamon Béla például 1948-ban abban látta a futball és a házasság közötti különbséget, hogy a futballnál a saját pálya előnyt jelent... Két évvel később kiderült, hogy a szurkoló is szorgalmasan készül az őszi szezonra, hiszen munkába indulva a villamosmegállónál jól helyezkedik, a peronra csellel jut fel, nem riad vissza a közelharctól és a leszállásnál remekül kiugrik. Egy perccel nyolc óra nagy rössel tör a kapura, ahol a portás már lesen áll.

Aztán eljött az az idő, amikor aktuálissá vált Kaján Tibor megállapítása („Jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra”), a Rákosi-uralom nem kedvezett a valódi humornak. A fonák oldalt a kritika és az önkritika jellemezte. A Ludas Matyi például olvasói leveleket is közölt, például az ajkacsingervölgyi vájártanulókét, akik a lap segítségét kérték ahhoz, hogy a helyi csapat meccsein legyen diákjegy. Ami pedig a rajzokat illeti, megtudhatjuk, hogyan lett a rongylabdából valódi, bőr futball-labda. Természetesen úgy, hogy a diák papírt, rongyot gyűjtött, és leadva a hulladékgyűjtő helyen pénzt kapott érte. Később, már a forradalom után elterjedt, hogy a legtöbb szó a futballról a totózókban és a fodrászoknál esik. Persze, hogy jön mindkét oldal, a székbe ülő egyik vendég felháborodik („Nem ért a futballhoz? Hát miféle borbély maga?”), a másik tiltakozik („Figyelmeztetem, hogy nem drukkolok egy csapatnak sem és egyáltalán nem érdekel a futball”).

A lelátói botrányok ellen a Ludas Matyi is harcba száll, például Hidvéghy Ferenc versével. Annyira bugyuta, hogy muszáj idéznem: „A szombathelyi szurkolókról / írva, a tollam szinte reccsen: / Almával dobták szemen, hallom, / a játékvezetőt egy meccsen. /Almával dobni meg a bírót. / Jól kezdik itt a futballt idén. / Rossz rágondolni, mi lesz nyáron. / Hogyha jön majd a dinnyeidény.”

A korszak klasszikusa Kazal László jelenete a chilei világbajnokság után, amelynek vezérfonala „Nyugi dagi, nyugi, nemcsak foci van a világon...” Benne a vereség Csehszlovákiától, amelyben Josef Masopust remekelt, Nyikolaj Latisev viszont nem ítélt gólt, amikor Tichy Lajos lövése után a lécről a gólvonal mögé vágódott a labda. Kazal pedig mondta a bíró alkalmatlanságáról: „Ez összetévesztette Aesopust a Masopusttal...”

Aztán jött, amikor a nagyobb nézőtéri botrányok elkerülésére külföldről hoztak játékvezetőket, s máris jött a replika, hogy „semleges csapatokat sem ártana hozatni, hogy végre egy kis jó futballt is láthassunk”. Az angliai világbajnokság előtt (1966) pedig a Ludas Matyi körkérdést intézett munkatársaihoz, hogy mit várnak. „A futball kiszámíthatatlan. Volt már úgy, hogy esélyesek voltunk, és kudarcot vallottunk, megtörtént az is, hogy esélytelenek voltunk, és diadalt arattunk. Érzésem szerint ezúttal még különösebb lesz a dolog: semmi esélyünk, és le is fogunk égni” – ezt a főszerkesztő, Tabi László írta. Feleki László is a lap munkatársa volt, hogy a világbajnoki totónál a Brazília–Magyarország mérkőzésre így tippeljen, 1954-re emlékezve: „Legutóbb Puskás nélkül négy kettőre vertük a brazilokat. Most sem játszik Puskás. Kettes.”

Még egy jelenetre emlékszem a múltból, amikor Albert Flórián állta Peterdi Pál élcelődését egy szilveszteri műsorban. Arról volt szó, hogy a „Császár” akkora sztár, hogy mindent elneveztek róla, hiszen volt Albert-keksz, Albertfalva, Albertirsa, Flórián tér és – már nem emlékszem melyikük jött a poénnal – Lábatlan...

Rég volt, de igaz volt... Mostanság viszont a futballban mindenki annyira komolyan veszi magát, hogy el sem mosolyodik, nemhogy viccelne. A humor is elfordult a közegtől, legfeljebb szekértáborok mentén zajlik az olcsó, idétlen poénkodás.

Szomorú.

Elvégre, ami kész röhej, nem feltétlenül humoros.

Borítókép: Kaján-karikatúra, 1963

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!