Akinek Kevin Keegan mezt küldött ajándékba – Suba Kata, a Sportrádió szerkesztő-riportere

– Mikor volt legutóbb ütő a kezedben?
– Pontosan nem tudom. Nagyon ritkán betonasztalon pingpongozom, adok tizenöt-tizenhat pont előnyt.

– Akkor még a régi szabályoknak hódolsz?
– Poénból nem érdemes tizenegyig játszani, az én időmben még huszonegy pont kellett egy szett megnyeréséhez.

– Az asztalitenisz volt az első sportágad?
– Nem, ikertestvéremmel, Zsuzsával, aki űrkutató lett, először úsztunk az MTK-ban. Neki szenzációs, Egerszegi Krisztináéhoz hasonló vízfekvése volt. Nekem... Két méter után süllyedni kezdtem... Azután tízévesen elindultam pingpongban az úttörő-olimpián, amelyen korcsoportomban Budapesten a harmadik helyet szereztem meg. Neumann Feri bácsi, a BSE edzője látott bennem fantáziát, mégis a Statisztikába mentem, az közelebb volt, ám Eci néni (Ormai Lászlóné – a szerk.), azt mondta, náluk az élsporthoz már idős vagyok. Így maradt a BSE, amelynél Gárdos Péter lett a trénerem. Keddenként gyakran fociztunk az erőnléti edzéseken, Bátorfi Csilla és Urbán Edit nagyon jól játszott. Engem azért dicsértek, mert szinte sohasem pattant el tőlem a labda, viszont a legnagyobb helyzetet is kihagytam, ám amikor senki nem számított rá, gólt lőttem. Emlékszem, egyszer a Körcsarnokban neves női csapatok ellen futballoztunk, négy közé jutottunk, de ott már nem álltunk ki, mert az ellenfeleket nagyon dühítette, hogy nemigen bírnak velünk, s az öltözőből kihallatszott, hogy szét akarnak rúgni bennünket. De persze a pingpong volt a nagy szerelem. Főleg a párosszámokban voltam eredményes. Közben a tanítóképző főiskolára jártam, s elkezdtem edzősködni. Mindenféle papír nélkül is elég jól ment: Bozsing Krisztina például serdülő Európa-bajnokságot nyert.

– Ha nem sértelek meg, azért televíziósként lettél ismert. Hogyan kezdődött?
– Egy verseny közben láttam a Nemzeti Sportban a Sportriporter-stúdió felhívását. Elmentem, s a beszélgetés közben elmondtam, mennyire idegesít, ahogy Komlósi Gábor az asztaliteniszt kommentálja a tévében. Nem értettem, miért néznek rám olyan furcsán, aztán leesett, hogy az iskola vezetője az említett televíziós... De felvettek. Az egyik feladat az volt, hogy a futballválogatotthoz kötődő interjút kellett készíteni. Nem ismertem senkit, fogtam magam, bementem a Nemzeti Sporthoz, hosszas könyörgés után megkaptam Mészöly Kálmán, az akkori szövetségi kapitány feleségének elérhetőségét. Felkerestem a lakásán, s megkértem, jöjjön ki velem a meccsre. Nagyon nem akart, magyarázta, nem kíváncsi rá, hogy szidják a férjét. Végül mégis sikerült rábeszélnem. A szovjetekkel játszottunk, kikaptunk egy nullára, megírtam a cikket, szinte el sem hittem, hogy megjelent, reggel a villamoson nem mertem elolvasni, nem akartam, hogy lássa valaki is, hogy a saját írásomat olvasom. Az volt az egyetlen anyagom a nyomtatott sajtóban.

– Dolgoztunk együtt a TeleSportban, és tanúsíthatom, hogy jó a „rábeszélőkéd”.
Ugyanakkor tudom, az őszinteségem miatt nem vagyok könnyű eset. Pedig csak a maximumra törekedtem, törekszem. A Sportriporter-stúdió elvégzése után 1991 nyarán bekerültem az MTV-hez, többek között Hajdú Pistivel, Faragó Ricsivel, Borbély Zolival, Kiss Kingával, Várhegyi Ferivel és Csisztu Zsuzsival, mi alkottuk a Mókus őrsöt.

– Ha jól emlékszem, azért inkább szerkesztettél.
Igen, de szinte mindent csináltam, sokat interjúztam is, például Egerszegi Krisztinával, Kolonics Gyurival, Kemény Fecsó bácsival, Fábiánné Rozsnyói Katalinnal, Sós Csabával. A szigorúságáról ismert Kati néniről kevesen gondolnák, milyen érző lélek, nekem megnyílt, áradozott a romantikus regényekről. A szerencsével sem álltam hadilábon. Egyszer csöngött a telefon a szerkesztőségben. Én vettem fel. A Hilton recepciósa volt, azt kérdezte, hol lehetne megnézni este a Middlesbrough bajnoki mérkőzését, mert az ott lakó angol focistákat érdekli. Mondtam, nem tudom, s letettem a kagylót. Kis idő múltán a fejemhez kaptam, beugrott, hogy ezek az angolok csakis a Newcastle játékosai lehetnek, akik a Fradi ellen játszanak UEFA-kupa-meccset. Visszahívtam a hotelt, javasoltam, nézzék meg itt, a Szabadság téren, s ennek fejében hadd készítsünk interjút Kevin Keegan menedzserrel és Alan Shearerrel. Belementek. Igen ám, de fogalmam sem volt, miként lehet angol adót fogni a székházban. Felkerestem Korompai András műszaki főnököt, aki lehűtötte a lelkesedésemet, dekóder kell, és az minimum ötszázezer forintba kerül. Hűha! Órákig telefonáltam különböző üzletekbe, sehol sem tartottak. Már majdnem feladtam, amikor egy zuglói boltban azt válaszolták, van. De valóban ötszázezer forint. Annyi pénzt nem tudok előkeríteni. Kértem, adják oda kölcsön, akkor cserébe bejöhetnek ők is, így belementek. Végül nem érkezett meg a teljes csapat, Keegan viszont igen. Megnézték a mérkőzést, a félidőben a TeleSport gyártási szobájában Ricsi megcsinálta az interjút, Keegan megköszönte, azt mondta, még senki sem beszélgetett vele ilyen jót. Egy hét múlva pedig csomagot hoztak a szerkesztőségbe, a Newcastle küldte köszönetképpen, benne volt egy labda és egy 10-es számú fekete mez. Ha akkor nem veszem fel a telefont...

– A szervezőkészséged híres, szinte nem ismersz lehetetlent, s arról is tudok, hogy munka miatt akár éjjel is kerested a kollégákat...
– Volt rá példa. Ugye nem volt még mobiltelefon, internet, gyakran táviratot küldtem este, amikor eszembe jutott még valami. Hajdú Pisti tudna erről mesélni, amikor éjjel háromkor a postás kopogtat, hogy sürgős távirata érkezett... Ebben a munkában nem lehet csak jó fejnek lenni, hidd el, kell a szigor. Nem szabad hibázni, szerkesztőként tiéd a felelősség. Akkoriban nagyok voltak a követelmények. Vitray Tamás mondta az egyik szerkesztésem után: ne köszönd, Katus, ha nem lesz jó, nem fogod csinálni. Mindenkihez fordulhattunk, mindenkitől tanulhattunk, Kovácsi László figyelt ránk, ő okított minket, a jogos kritika elfogadására is. Amikor Varga Zoltán hazajött, első útja a TeleSportba vezetett, ő volt a sztárvendég. Knézy Jenő jól leszúrt, mert nem tudtam mindent róla. Gyakran rádiós kollégák vezették az esti Híradóban a sporthíreket. Volt, hogy teszteltek minket, kezdőket, mennyit is tudunk. Nehéz kérdések voltak, Török Laci például azt mondta, aki ezekre nem tud válaszolni, az neki ne szerkesszen. Büszke vagyok rá, hogy évekig a TS úgynevezett aranycsapatában dolgoztam, hogy az M4 Sport alapító tagja lehettem és rengeteg fiatal mentora. Hat olimpián vehettem részt, nagy élmény volt, amikor Pekingben Szujó Zolival a játékok hatalmas IBC-komplexumában az irodánk mellett elcsíptük az NBA világhírű kínai kosárlabdázóját, Jao Minget. Sikerült Zolinak rábeszélnie, hogy interjút adjon, amikor bejött a 229 centi magas játékos a stúdiónkba, beverte a fejét az ajtófélfába... Hét évvel ezelőtt, több mint húsz esztendő után elváltak az útjaink az MTVA-val, s hatalmas köszönet a Sportrádiónak, hogy Vobeczky Zoli, Szöllősi Gyuri, Szujó Zoli gondolt rám, s ott folytathattam. A két terület nem sokban különbözik egymástól. Gyulai István márciusban lett volna nyolcvanéves, a rá emlékező műsorban, amit Szegő Tiborral csináltunk, szerepelt mind a négy gyereke, erre nagyon büszke vagyok. A Júliával készített interjúm az eddigi legfájóbb, de egyik legszebb beszélgetésem lett. Az adás után nagyon sokan gratuláltak, bár ne kellett volna...

– Ha már elhangzott Gyulai István neve, szívből gratulálok, hogy májusban a Magyar Sportújságírók Szövetsége kongresszusán Gyulai István-díjat vehettél át, többek között a névadó egyik fiától, Mártontól.
– Rendkívüli megtiszteltetés, hogy megkaptam a róla elnevezett elismerést. Régebben sokszor felmentem a házunk tetejére, ahonnan különleges kilátás nyílik Budapestre. Gyakran ábrándoztam ott, és boldog vagyok, hogy sok álmom valóra vált. Érdekes, arra, hogy sportújságíró leszek, nem gondoltam, de az évek során bebizonyosodott, hogy itt a helyem. Pedig állítólag nem voltam rossz vendéglátós sem. Még főiskolás koromban az Aranyhíd étteremben dolgoztam hétvégenként. Ezt a munkát is az asztalitenisznek köszönhetem, a korábbi pingpongos, Fischer Feri és felesége volt a tulaj. Álltam a pultban, nálam is fizethettek a vendégek, a séf az egyszerűbb ételek elkészítését rám bízta. A Honvéd focistái a meccsek előtt gyakran ott ettek, ha én dolgoztam, akkor mindig nyertek. Egyszer már zártunk, amikor benyitott Cseh Tamás. Kérdezte, még bejöhet-e, mondtam, persze. Hajnali kettő-háromig ott volt, készítettem neki valami kaját, nem is beszélgettünk, dolgozott. Akkora megtiszteltetésnek tartottam, hogy találkoztam vele, hogy nem engedtem fizetni. Ezt a főnökasszony a mai napig nem tudja...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 24-i lapszámában jelent meg.)