Hallgatni néha (tényleg) arany – Kovács Erika publicisztikája

Ha belépünk valahová, köszönünk. Ha valaki segítségre szorul, annak segítünk, ha pedig valaki kérdez tőlünk, válaszolunk.

Sok-sok olyan íratlan szabály van az életben, amelyek jelzőlámpaként működnek az utunkon, irányt mutatnak, bár tudom, akadnak, akik úgy vélik, nem kellenek a keretek, feleslegesek ezek a normák, mert csak gúzsba köti magát az ember – és az egész társadalom.

Hogy nem értek egyet utóbbiakkal, az a legkevesebb.

Hogy általában napirendre térek az ilyen „szabályszegések” felett-mellett, talán kevésbé jó, mégis így teszek – így teszünk legtöbbször.

De azon, ami szombat délután a Ludovika Arénában a vívók országos bajnokságán történt, nem tudok.

Nem megy.

Régen az urak sportjának is nevezték a vívást, de mindenképpen az a sportág volt mindig is (és őszintén remélem, marad is…), amelyben igenis fontos szerepe van a lovagiasságnak.

Annak, hogy az asszó előtt az ellenfelek a fegyverükkel tisztelegnek – egymásnak, a bírónak és a közönségnek –, hogy a meccset kézfogással zárják le.

Lehet persze fanyalogni, azt mondani, mindez csak körítés, ezek felesleges „körök”, pedig nagyon nem!

A vívás csodasport, s bár elfogultságom vitathatatlan (eszemben sincs tagadni), aki csak néhány asszót látott már életében, aki csak egy fél órácskára beleszagolt a vívóterem levegőjébe, óhatatlanul szerelembe esik – mert a vívás tényleg csodasport!

A fehér ruhás „lovagok” között okos, udvarias, tisztelettudó emberek sokaságát ismeri meg az ember, ha közel kerül a sportághoz.

Nálunk egy ideig ez még szülői nyomásra sem sikerült (már a közelebbről való megismerkedés), aztán, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, Szi­lágyi Áron a londoni olimpián beadta a győztes tust, az akkor tizenegy éves nagyobbikunk pedig megszólalt: „Szeretném kipróbálni a vívást!”

Onnantól íródik a mi mesénk, amely lehet, hogy a végéhez közeledik, hiszen a honi sportágban is van ezernyi buktató, nehézség – erről hosszan és végtelenül szomorúan tudnék órákat írni-beszélni, ám jelen írásnak nem ez a témája, hanem mindaz, ami szombaton délután a Ludovika Arénában történt.

A fegyverrel tisztelgés csak az egyik íratlan szabálya a vívásnak, van még belőle többtucatnyi, én például imádom, hogy a sportolók „Tiszteletem, mester!”-rel köszöntik edzőiket, hogy gyakorta segítik azzal a zsűri munkáját, hogy bemondják a tust, jelzik, ha őket találta el az ellenfél.

A sort hosszan folytathatnám, de hogy végre ki is lyukadjak oda, ahová szeretnék, hogy reflektorfénybe „húzzam” a szombati történéseket, mesélek még: csak az első alkalommal volt furcsa, amikor a vívóteremben azt láttam, egy-egy induló úgy vívja a soros asszóját, hogy nem ül-áll mellette az edzője – és üresen maradt a túloldalon lévő szék is.

„Azonos klubból jönnek, ilyenkor nem ülnek a versenyzők mellé az edzők, és ugyanez a helyzet, ha a nemzetközi viadalokon két azonos országbeli összekerül” – szólt a magyarázat.

Megtanultuk a leckét, és megtanulta-megtanulja mindenki.

Ilyenkor csönd van a pást körül, csak a pengék találkozása, a bíró szavai és a versenyzők sikolyai-üvöltései hallatszanak, bár az utóbbi sem illendő, éppen a lovagiasság jegyében – és ezt azért tartják is a sportolók.

Szombat délután azonban a Ludovika Aréna nézőtere felrobbant, pedig éppen két, azonos klubhoz tartozó kardozó kötött be egymással szemben.

Érthetetlen, kellemetlen és szomorú volt az a néhány perc.

Hogy a sportágban vannak feszültségek, és hogy különösen a férfi kardban szítják sokan a tüzet, vitathatatlan. Hogy mindenki értse: többen megkérdőjelezik Decsi Tamás helyét a csapatban, hiszen egyéni eredményei jó ideje nincsenek, és úgy vélik, csak azért tagja a válogatottnak, mert a bátyja, András dirigálja edzőként.

Hogy hol az igazság, sokan tudni vélik – elég jól belelátok a bugyrokba, véleményem is van, csak éppen úgy gondolom, nem az olimpia előtti hónapokban kell borítani a bilit.

Mert éppen azt veszélyeztetjük, amire mindannyian annyira vágyunk: 1988 után érjen már oda az olimpiai dobogó tetejére a férfi kardcsapat!

Hogy a szombati történet felért egy Molotov-koktéllal e tekintetben, szintén egyértelmű, hogy az álmunk valóra válását egyáltalán nem segítette, vitán felül áll.

Tudják, miért nem ég a ház?

Azért, mert az egész borzalmas történet elszenvedője egy végtelenül tisztelettudó, a vívás szabályaival tökéletesen tisztában lévő, a sportág legmagasabb csúcsaira jutó ember volt.

Egy háromszoros olimpiai bajnok.

Aki ezen a szombat délután kikapott klubtársától, Rabb Krisztiántól az egyéni viadal elődöntőjében.

Az edzők távol maradtak a pástok végéhez odaállított székektől, ám a pást fölötti nézőtér hangosan biztatta a fiatalabbik vívót.

Azt a kardozót, akit egyébként gyerekkora óta ismerek, és akinek amúgy egyöntetűen szurkolnak társai és a szüleik, sok-sok edző, hiszen látják az alázatát, a szorgalmát, végigélték azt az utat, amelyet ez a 22 éves fiú bejárt a sportágban – úgyhogy tényleg őszintén, tiszta szívemből kiáltom világgá, hogy „Hajrá, Kiki!”, ám a szombati történet kapcsán ugyanezekkel az érzésekkel írom le: nagyon szégyell(t)em magam.

Már ott kerestem, mi lehet a megoldás, és amúgy ezt tette maga Szilágyi Áron, sok-sok, a sportág íratlan szabályait nagyon is jól ismerő vívó, érdeklődő, szurkoló, a szövetségi kapitány, több edző – még csak hasonlót sem élt meg a honi sportág korábban, és a történet már akkor is megérne néhány szót, ha nem a vívás valaha volt egyik legnagyobb klasszisa kapta volna a nyakába mindezt…

Amúgy szögezzük le azt is, hogy Szilágyi Áron a Vasas vívószakosztályának vezetője is, így aztán még csak nem is ellenérdekelt fél, ráadásul a kritikusok sem a helyére próbálják „bereklamálni” Rabb Krisztiánt a válogatottba…

Hogy az utóbbi győzelme nagyot szólt, kétségtelen – hogy jól is vívott, az is vitathatatlan. Más kérdés, vajon mi az asszó vége, ha csönd van a teremben, merthogy szombat délután ott, a Ludovika Arénában Szilágyi Áron valami olyannal szembesült, amivel korábban még nem, s amiről nem is gondolhatta, hogy ilyen megtörténhet…

Még másnap is ott volt az arcán az értetlenség, a csalódottság (minimális mosolyra csak a csapatarany megnyerése után futotta: azt a bajnoki címet egyébként – többek között – Rabb Krisztiánnal közösen szerezte…) – és másokban is munkálkodott a szombaton átélt borzalom. Leginkább azért, mert annyira távol áll mindez ettől a gyönyörű sportágtól.

Igen, tudom-tudjuk, fentebb már rögzítettem is: nem minden szép a magyar vívásban, ellentétek feszülnek X és Y között, feszültségek húzódnak meg fegyvernemeken belül. De ilyen mindig is volt (sajnos lesz is), kell is kezelni a helyzetet, ám nem az internetes posztok és kommentek szintjén.

És nem is a Ludovika Aréna lelátóján ülve.

Ne hagyjuk, hogy a kelleténél jobban vigyenek minket az érzelmeink (szülőként persze nehéz ezt megállni, jól tudom), ráadásul bebizonyosodott már sokszor, a tehetség (és a tudás) előbb-utóbb utat tör magának – elhiszem, hogy nehéz kivárni az ajtó nyílását, de a sport, a vívás különösen, fegyelemre nevel.

Önfegyelemre is.

Hagyjuk meg a vitákat a szakembereknek, bízzuk a konfliktusok megoldását a hozzáértőkre: a vívás a legeredményesebb olimpiai sportágunk, minden konfliktus ellenére, csak tudtak és tudnak valamit a sportág korifeusai, ha sorban hozták az eredményeket – és hozzák most is.

Szilágyi Áron háromszor nyert olimpiát, egyetlen cím hiányzik már csak a gyűjteményéből (mi meg üvöltve megteszünk mindent, hogy ne is legyen meg neki…), a sportág legnagyobbjai közé tartozik.

A mi fiunk.

A férfi kardcsapat pedig a mi csapatunk – bármilyen összetételű is legyen.

Amikor Párizsban pástra lépnek a fiúk, na, akkor lehet majd kiabálni, szurkolni és visítani. A Ludovika Arénában csendben kellett volna maradni.

Illett volna hallgatni – aranyat ér(hetet)t volna.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!