Állatorvosi ló és – drótszamár; Malonyai Péter publicisztikája

Még a legnagyobb krimiszerzők sem jutottak el odáig, hogy a tetszhalottról kiderüljön, hogy tényleg nem él, s nem csupán azért, mert logikailag kizárt. Ellentmond mindenfajta dramaturgiai szándéknak, ami persze nem jelenti azt, hogy az élet ne cáfolhatna rá a lehetetlenre is.

Mint például az öttusa körül szorgoskodó hatalmasok jóvoltából. Volt itt már minden, csakhogy bizonyítsák, nincs náluk jobb, hűségesebb vazallusa a NOB-nak. Lenyeltük a lövés-futás kombót, nem értettük, miért jó kilencven percbe sűríteni az öt számot, hogy aztán a nemzetközi vezér, Herr Schormann bejelentse: a párizsi játékok (2024) után nincs lovaglás.

Érzelmileg kötődöm a sportághoz, az uszodában öttusázók fogadtak be maguk közé, a sportág nagyjai, az aranycsapatok tagjai (Balczó András, Móna István, Török Ferenc, majd Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila), és persze a velük készülő klasszisok, ideértve az edzőket is, megtiszteltek a barátságukkal, készséggel meséltek, tanítottak, nem utolsósorban arra, ami náluk alapvető: kemény sporthoz kemény emberek kellenek, a cél eléréséhez pedig nélkülözhetetlen az alázat, s a tisztelet. Egymás és a múlt iránt egyaránt.

Jó iskola volt, de ez csak azért tartozik ide, mert fel nem foghatom, hogy a sportág vezéreit miért nem fogta meg, ami engem, a kívülállót. Miért az egyik legellenszenvesebb emberi tulajdonsággal, a talpnyalással felelnek a magát mindenhatónak képzelő NOB egyetlen sóhajtására. Az ötkarikások közlik, hogy nincs néző, nincs kattintás, a Klaus Schormann vezette körök pedig vigyázzba vágják magukat, s bőszen bólogatnak.

Sértő, amit állítok? Annyira semmiképpen, mint amire a nemzetközi szövetség vetemedett: leiratban közölte a tagországokkal, hogy nuku lovaglás, de nyugi, már kitaláltuk, mi lesz, hamarosan megtudjátok. „Aludjatok jól, álmodjatok szépeket...” – tehették volna hozzá az esti meséket idézve, ha parányi fantázia szorult volna beléjük.

Az pedig hiánycikk. Innen-onnan összerángatott eszközökkel próbálják védeni a pozíciójukat (nem a sportágét!), még gondolniuk sem kell a receptjükhöz. Mert ugyebár a laser run, a futás közbeni lövés a biatlon, ha úgy tetszik, a sílövészet része. Itt azért jó tudni, hogy a két sportágat 1993-ig közös szövetség (UIPMB) irányította, aztán a sílövők kiváltak (IBU), az öttusázók (UIPM) egyedül maradtak, s mára óriási közöttük a szakadék. A biatlon sem a tömegek sportja, de tömegeket ültet le a képernyő elé – vallja jogos büszkeséggel az egyik sportági honlap. Egy-egy világkupaversenyen a férfiaknál és a nőknél egyaránt száz körüli (legalább) az indulók létszáma, s a pénzdíj is jeles. És hogy a NOB-ról is szó essék, a szervezet hű volt önmagához akkoriban is, csak öt esztendővel később (1998) fogadta el az önálló szervezetet.

Tehát a biatlonból jött laser run, s most jön valószínűleg a kerékpár. Mondhatom, hogy a triatlonból, hiszen az ott szereplő úszás és futás az öttusának is része. Magyarán egy kis sílövészet, picivel több triatlon, aztán majd csak vívunk valahol – ez a nagy terv.

Az viszont a dölyfösök dicsérete, hogy jó helyről szipkáznak. Mert a triatlon sem akármilyen sport, népszerűsége, nézettsége szintén példás. Megjegyzendő, hogy a nemzetközi szövetség szintén az öttusázók mellől indult (UIPMBT) 1988-ban, egy évig bírták a közösködést, aztán kiváltak. És önállóan szárnyalnak, köszönhetően egyrészt annak, hogy számtalan hivatalos változata van a versenyzésnek, de nálam az a legfontosabb, hogy jócskán akadnak olyan profi viadalok, ahol az amatőrök is úszhatnak, kerékpározhatnak, futhatnak, ez ugyebár tömegesítés a javából. Ami egyébként az öttusától sem idegen, hiszen a gyerekek kéttusával (úszás, futás), háromtusával (úszás, futás, lövészet) kezdenek, nálunk mindenképpen, s csak a legrátermettebbek folytathatják a páston és a lovardában.

Ismétlem, jó helyekről lopnak az öttusa vezérei, ám nem azt, amit kellett volna, kellene. A módit, hogy a sportáguk népszerű legyen, elfogadott. Mert a lovaglás, az úszás, a lövészet, a futás önállóan is élvezhető az olimpiákon innen és túl, talán vívás az, amihez nem árt némi bennfentesség, ám a közvetítés mostanság már ott is nézőbarát.

Magyarán: ha külön-külön igen, némi hozzáértéssel és persze tengernyi munkával egybegyúrható lenne az öt szám a nézhetőség jegyében.

A sors persze igazságos. A Klaus Schormann vezette testület gazsulálhat világszínvonalon az ötkarikás urak előtt, ők visszatérően vétóval fenyegetik a sportágat. Nem kell nagy ész a megállapításhoz, hogy az öttusázók érdekérvényesítő képessége a nullával egyenlő. A NOB egyet sóhajt, s ők máris inognak, mint a gyertyaláng, ahelyett, hogy érvelnének, vitatkoznának, mozgalmat szerveznének a soraikból, s főként figyelmeztetnék a NOB uralkodóit, hogy mindenhatóságukat nem önmaguknak, hanem éppen a hagyományoknak köszönhetik. És ez már az alapító, Pierre de Coubertin báró területe, akit nem véletlenül említek, hiszen az ő fejéből pattant ki az öttusa gondolata.

A derék báró feltehetően a falra mászna, ha tudná, hogy már a falmászás is olimpiai sportág, de még inkább attól, hogy az öttusa egyáltalán veszélyben lehet. Ráadásul úgy, hogy nem a lényegét (Coubertin: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe”) támadják, hanem a nézettséggel jönnek. Ennek jegyében az öttusa a mai sport – stílszerűen – állatorvosi lova. Sok esély nincs rá, hogy változzék a helyzet, mondjuk annak jegyében, hogy a tradíciók nem feltétlenül károsak, építeni lehet rájuk akkor is, ha a világ, s benne a lehetőségek természetesen nem mérhetők a klasszikus időkhöz.

Mindehhez persze egyéniségek kellenek, s nem egzisztenciális érdekek némi cezaromániával fűszerezve, ami azért enyhén szólva sem ritkaság manapság. Jut eszembe erről, hogy Klaus Schormann 1993 óta elnöke a nemzetközi szövetségnek, s leginkább az tűnt föl, amikor megláttam valahol, hogy szeret elnök lenni. Kétségtelen, megjelenésében, kommunikációjában több mint elődje, Igor Novikov, ám van köztük egy hatalmas különbség. Novikov nem csupán tudta, érezte is, mi az öttusa, egykori klasszisként, világ- és olimpiai bajnokként ez természetes. Ő – a habitusát ismerve – biztosan az asztalra csapna a szent öttusareformokat hallva.

Azt mondja a magyar szövetség főtitkára, Gallai István, hogy ki vannak szolgáltatva az olimpia intézményének. Árulkodó mondat, egyértelműen tükrözi, hogy a játékok bűvöletében teszik a dolgukat a tisztségviselők és nem – az öttusa érdekében. Mert meglehet öttusa néven lesz sportág az olimpián 2024 után is, ám mondanom sem kell, hogy micsoda különbség. Hogy nem a levegőbe beszélek, arra bizonyíték, hogy már évtizedekkel ezelőtt is volt szó arról, hogy száműzzék a lovaglást, emlékeim szerint a salakmotorozás (!) is szóba került, ám aztán szépen elcsitult a kezdeményezés – a józan ész jegyében. Most ugyebár a kerékpározás jöhet, mondhatni, ha ló nincs, jó a szamár is, szó szerint, hiszen a kerékpárt a szleng drótszamárként is emlegeti.

Azt is mondogatják, hogy a lovak kímélése miatt (is) törlendő a szám. Nos, nekem azt mesélték a hozzáértők, hogy a lovak kifejezetten szeretnek versenyezni, társra lel bennük az ember, legalábbis akkor, ha megfelelően, szeretettel gondozzák, nevelik az állatokat. Ahogy a versenyzők felkészítésénél sem árt az ilyesmi, sőt – térek vissza a lényeghez – egy-egy sportág esetében sem.

Előttem a kép. Három év múlva az akkor hatesztendős unokámmal nézem a párizsi olimpia öttusaversenyét, s a végén a gyerek megjegyzi:

– Nagypapa, öttusázni szeretnék...

– Jól van, Fricikém, akkor most elmegyünk biciklizni – felelem, és értem, hogy nem érti.

Én meg aztán végképp.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!