Csak a bölcsőnk? – Ballai Attila publicisztikája

Rapport Richárd a legfrissebb hírek szerint román színekben folytatja pályafutását, mert egy Romániában élő, szerb nemzetiségű milliárdostól mesés ajánlatot kapott. Egyesek most bizonyára azt kérdezik maguktól: jó, vagyis nem jó, de ki az a Rapport Richárd? Ez már önmagában jelzésértékű, hiszen fénykorában országosan ismert volt Portisch Lajos, Ribli Zoltán, a Polgár nővérek, valamivel később Lékó Péter. No meg még vagy tíz sakkozó. Az 1978-as, argentínai sakkolimpia aranyérmes magyarjai nemzeti hősökké váltak, a hallatlan népszerűség csalhatatlan jeleként Portischról még viccet is szült a pesti humor. (Takarítanak a sakkszövetségben, és mivel az egyik munkás hanyagul törölget, a másik rászól: a port is, Lajos!) Komolyra fordítva, Rapport Richárd e daliás elődökhöz mérhető, a minap még a világranglista ötödik helyén feszített, onnan csúszott vissza a nyolcadikra. Ezt az információt nem ő, hanem az édesapja erősítette meg, mert a huszonhat éves nemzetközi nagymester a médiával nem áll szóba. Évek óta. Érdekes, ezt eddig észre sem vettem. Eszerint nekem nem hiányzott, és felháborodott olvasók sem szoktak a Nemzeti Sporttól Rapport-interjút követelni. Ezzel nem szándékozom ironizálni, gúnyolódni, ez a valóság. Amiből részben az elhatározása is fakadhat – hiszen sportágában világklasszis. Mielőtt valaki azt hinné, hogy alább egy ifjú, kiugróan tehetséges, meghökkentőnek tűnő döntésre jutó sportember monoton gyalázása következik, leszögezem: nem. Az túlságosan egyszerű, zsigeri lenne. És igazságtalan is.

Szintúgy, mint annyival beérni, hogy ezek a sakkozók mindig is ilyen csodabogarak voltak. Gyermekkoromban rendre beleborzongtam, amikor a Népsportban a jelentősebb versenyek eredményeit böngészve Viktor Korcsnoj neve után zárójelben nem a nemzeti hovatartozását tüntették fel, hanem csak annyit biggyesztettek oda: hontalan. Akkor persze még nem tudhattam, hogy egy szovjet disszidensnek ennyi megbélyegzés kijár – de hontalanná vált Bobby Fischer is. Pedig éppenséggel Amerika bálványa is maradhatott volna, hiszen zseni volt, ráadásul a világbajnoki trónra ülve megtörte a második világháború óta tartó szovjet hegemóniát; de ő inkább menekült, elsősorban talán a saját démonai elől, egy ideig nálunk is élt, teljes és egyáltalán nem fényes elszigeteltségben, aztán utolsó éveit Izlandon töltötte, ott is halt meg. Összességében persze nincs már abban semmi rendkívüli, ha valaki manapság felkapja a hét- – vagy hétszáz- – mérföldes csizmát, és házat, hazát cserél. Efféle elhatározások és sorsok az előttünk járó pár száz nemzedék számára eleve ki voltak zárva, de a legutóbbi néhány generációt egyre inkább jellemzik. Büszkén hirdetjük, hogy a 2003-as férfi és női kézilabda vb-n egyaránt „magyar” gólkirályt koronáztak meg, jelesül Pérez Carlost és Radulovics Bojanát, a tavalyi, tokiói olimpián bronzérmes pólós lányaink között megünnepeltük Rybanska Natasát és Parkes Rebeccát, miként az idén a birkózó Európa-bajnok Muszukajev Iszmailt, és senkinek egy gondolatfoszlány erejéig sem jut eszébe, hogy valahol, régi hazájukban ezért bárki is „árulónak” tartaná őket – úgyhogy logikus és illendő elfogadnunk, ha ezzel ellentétes út is létezik. Csank János alaptézisét kissé átfogalmazva, vegyük észre, hogy a lesgólt nem mindig mi kapjuk, hanem néha mi rúgjuk. A sportoló, a Nobel-díj elnyerésére is esélyesnek ítélt kutatóbiológus, a konyhai kisegítő tányérmosó ott keresi vélt vagy valós boldogulását, ahol akarja. Hazád ma már csupán a bölcsőd, s ki tudja, hol lesz majdan sírod, mely ápol s eltakar.

Rapport Richárd történetét mégsem intézhetem el ennyivel. Nem, mert őrzök róla egy különleges emléket, élményt. Egy nagyinterjút, amelyet 2011 őszén készítettem az akkor még tizenöt esztendős fiúval, aki nemhogy nem zárkózott el a megkeresés elől, hanem lakóhelyéről, a több mint ezres lélekszámú, Vas megyei Sé községből Budapestre vonatozott a találkozás kedvéért, és az útra három sakkszakkönyvet vitt magával, hogy ne bámészkodással töltse az időt. Elmondta, hogy négyévesen kezdte a játékot, de komolyabbra kilencéves korában fordult a dolog, egy mateknégyes után, mert azt kudarcként élte meg, és a sakk javítja a koncentrációt. „Tíz-tizenegy évesen már stabilan megvertem apukámat” – jelentette ki, korához képest döbbenetesen szemléletesen és szellemesen így fogalmazott: „Ahogyan a futballistára azt mondják, a lábában van a játék, úgy érzem, nekem a kezemben van.” Küzdő típusú versenyzőként jellemezte magát, aki a döntetlenajánlatot két királynál fogadja el, és ha olyan ellenféllel mérkőzik, akivel nem különösebben kedvelik egymást, rendre ő nyer. Felvetettem, mi történne, ha találkozna élete szerelmével, a tökéletes lánnyal, aki azt kérné, felejtse már el ezt a „süket hobbiját”, mire rávágta, egyértelműen a sakkot választaná, mert képtelen elviselni is, hogy ne sakkozzon.

Abban a meggyőződésben búcsúztunk, hogy megismertem azt a srácot, akinek a küldetése megváltani a magyar sakkozást. Egyrészt, mert megváltásra szorul, ugyanis a rendszerváltás után méltatlanul ráragadt a Kádár János kedvenc játéka bélyeg, másrészt, mert ha valaki, ő képes rá, nem is feltétlenül a nyiladozó, óriási tehetsége, hanem a habitusa, a lénye miatt. Ugyanakkor némileg meglepett, hogy a szenvedély mellett már tizenöt esztendősen milyen tudatosan megélhetési forrásként tekintett a sakkra, hiszen az alábbiakat is ő mondta: „Ha valaki tehetséges, szeret sakkozni és eleget dolgozik, az első százba simán bekerülhet a világranglistán. De ez kevés. Az első húsz, az már valami. (...) Már most olyan szinten sakkozom, hogy abból meg lehet élni. Jövőre a 2600 pontos határt szeretném elérni, ettől már csak ötven pont választ el, aztán 18 éves koromra jó lenne 2700-ig jutni, az már az első húszat jelenthetné. (...) Pénzt igazán a csapatbajnokságokon lehet keresni, mert a focival ellentétben mi minden országban választhatunk magunknak egy klubot, így nekem már hat csapatom is van. De igazán az keres jól, aki tagja az első húsznak.”

Rapport Richárd tagja lett az első húsznak, aztán az első tíznek, az első ötnek is. Azaz, az ő szavaival élve, nyilván igazán jól keres. De persze sokkal jobban is kereshetne. És most beesett a mesés ajánlat. Csakhogy nem itthonról. Ámbár, mi az az itthonról? Egy ideje nem is a Vas megyei falucskában, nem is Budapesten, nem is az országban, hanem Szerbiában él. Mivel a médiával nincs kapcsolata, édesapja véleménye alapján sejlik fel, bántja, hogy Magyarországon nem becsülik meg jobban a sakkozást és a jelenlegi első számú alakját sem. Ami végképp nem az ő felelőssége, de a legtöbbet, pozíciójából, rangjából adódóan ő tehetne ez ellen. És e végletekig racionális játék klasszisától logikai bukfencnek tűnik, hogy „életformája” népszerűsítése helyett a média minden közeledését elutasítja, és önkéntes külföldi száműzetésbe vonul. Miközben 2024-ben elérkezik az egyedi esély, hazánk rendezi a sakkolimpiát. Ha központi forrásból nem tűznek ki rá szuperprémiumot, akkor persze temérdek pénzt nem lehet keresni vele, de annál sokkal többet, igaz, nem számszerűsíthető módon, igen. És ha nem kenyérre kell az a néhány forint, szerintem ez is megfontolandó. A tizenöt éves fiú Séből, akit megismertem, biztosan meg is fontolná.

További balszerencse, hogy amúgy sem a szellemóriások megdicsőülésének korát éljük, a televíziókból a tudás alapú vetélkedőket kiszorították a „Ki miben hülyébb?” típusú játékok és a fellépő műcelebek mellett a műsorvezetők jó része is remek esélyekkel szállhatna be e versenyekbe. De egy sikeres hazai sakkolimpia ezen is árnyalhatna.

Elsősorban azonban nem Rapport Richárdnak kellene tisztáznia a viszonyát a magyar sakkozáshoz, hanem Magyarországnak. Ha fontos nekünk a sakk, tartsuk meg legnagyobb értékünket, talán még nem késő. Ha nem fontos, értsük meg, hogy kinőtt minket, ne bánjuk, ne bántsuk, hadd menjen!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!