Népsport: még Vali néni is elégedett volt

Már a következő évi (1964), tokiói olimpiára is gondoltak az edzők, amikor összeállították 1963-ban a Porto Alegre-i universiadén szereplő magyar csapatot. Nem építettek légvárakat, hiszen az egyetemisták és főiskolások világjátékán érmes sportolóink közül a legtöbben Tokióban is dobogón végeztek, ott voltak az első hatban. És az sem mellékes, hogy a csapatban nem voltak „kinevezett” diákok, mint az ötvenes években dívott, mindenki egyetemre vagy főiskolára járt.

Porto Alegrében 38 éremmel végzett a táblázat élén Magyarország (19 arany, 13 ezüst, 6 bronz), pedig nem volt kis verseny. Huszonhét ország 713 sportolója indult, 9 sportágban osztottak érmeket, mi 6 sportágban szereztünk első helyet. Én ideszámítom a teniszben győztes párosunkat, Fehér Gyöngyit és Kunovits Zsuzsannát is, nem rajtuk múlott, hogy versenyszámukban mellettük csupán egy uruguayi kettős indult, azt pedig legyőzték.

Hatvan esztendővel ezelőtt igazi kaland volt Magyarországról eljutni Brazíliába. A magyar küldöttség a ferihegyi ünnepélyes búcsúztatás (párt- és állami vezetők) után előbb Párizsig repült, majd az Air France gépével előbb Dakarig, aztán Rio de Janeirón keresztül a végállomásig.

A Népsport tudósítója, Ardai Aladár igyekezett minden apróságról beszámolni, így tudhattuk meg, hogy Dakarban például egy tam-tamdobért 10 dollárt kérnek a repülőtéri boltban, ahol a főnök „üzletet sejt, persze nem tudja, hogy egy vasunk sincs”.

A brazíliai fogadtatás aztán kedves, hogy a magyar nagykövetség képviselői tiszteletüket tették, természetes, ám „a várakozók közül egyszer csak előkerül egy erős, fekete fiatalember, akinek láttán vízilabdázóink felkiáltanak: »Nézzétek, Szabó Ali...!«. Igen, a volt kitűnő egri vízilabdázó, aki vagy tíz éve a válogatott egyik túrája során lemaradt Olaszországban. Úgy látszik, hányatott élete során Brazíliába vetődött. Idegenszerű a kiejtése, s így külsőre is inkább spanyolnak tűnik, mint magyarnak...”      Az a „vagy tíz éve” akkor éppen kilenc, egykori csapattársai szerint a győztes torinói Európa-bajnokság (1954) után maradt kinn Olaszországban, s jutott el Brazíliáig. Ahol mindvégig segített a magyar csapatnak, s nem mellesleg a brazil pólóban is letette edzőként a névjegyét.

Porto Alegre a mosoly városaként emlegette önmagát, az universiadéról a város valaha volt legnagyobb eseményeként beszéltek. A verseny idején éppen tavasz volt, így kicsit fáztak a mieink az itthoni kánikula után, ráadásul kétszer is egészen Porto Alegréig hozta a szél a paranái hatalmas erdőtűz füstjét és pernyéjét, ami keveredve a város felett terpeszkedő köddel, estévé változtatta a délelőttöt. A levegő egy cseppet sem volt üde, nyomasztóan párásnak bizonyult. A helyi lapok időjárás-jelentése szerint a levegő nedvességtartalma mindennap meghaladta a kilencven százalékot.

Nem kellemes az ilyen, de versenyzőinket úgy ünnepelték, mint az igazi sztárokat, „úgy fogadnak bennünket, mintha filmcsillagok lennénk és körülcsodálnak legalább olyan ámulattal, mint Pesten egy szép autót vagy Vico Torrianit”– utal a tudósító a nálunk akkoriban oly népszerű olasz énekesre. Azt is megtudjuk, hogy Brazíliában sem különb az építőipar, mint itthon, „az ajtók, az ablakok nem záródnak pontosan, a vakolat könnyen hullik, s a parkett is sejteti már, hogy itt-ott fel fog púposodni”.

A megnyitónak megadták a módját, hiszen megjelent Ieda Maria Vargas, az 1963. évi Miss Universe, a brazilok aktuális büszkesége, s megtelt a kissé nagyképűen Olimpiai Stadionnak (Estadio Olimpico Monumental) nevezett létesítmény. Az pedig senkit sem zavart, hogy hirtelen sötét lett, elment az áram, amit „a nézők brazil kedélyességgel fogadtak. Tréfálkoztak, kiabáltak, tüzeket gyújtottak, petárdákat robbantottak.”

A versenyekről szólva természetesen lehetetlen felidézni valamennyi aranyérmünk történetét, de van, amelyik kiemelkedik. Például a női tornászoké. Makray Katalin holtversenyben az élen végzett az olimpiai és világbajnok Larisza Latinyinával, a csapat (Csapó Kornélia, Hidegkuti Jolán, Makrai, Müller Katalin) pedig megelőzte a Szovjetuniót. Ezzel már az egyébként roppant szigorú, elveiből, keménységéből jottányit sem engedő Vali néni, azaz Herpich-Nagy Jenőné is elégedett volt.

Vívásban két aranyunk is holtverseny után született. Kardban nem volt miért izgulni, hiszen Pézsa Tibor és Bakonyi Péter ismételt az aranyért (Pézsa nyert 5:2-re), női tőrben már inkább, hiszen Sákovicsné Dömölky Lídia a francia Annick Level ellen vívott döntőt – 4:2-re győzött. Róla egyébként címlapján közölt képet az Ultima Hora, ám „Senora Jokhese” lett a neve, valószínűleg a „Józsefnét” ültették át a nyelvükre.

A pólósok pedig – mondják sokan – talán még sohasem játszottak olyan jól, mint akkor. Úgy győzték le a Szovjetuniót 14:6-ra, hogy 11 gólt lőttek akcióból, kettőt emberhátrányból, miközben a szovjet csapat valamennyi gólját emberelőnyből szerezte. Laky Károly szövetségi kapitány szerint nem volt titok: „A játékosok végre rájöttek, hogy a szoros emberfogással küzdő csapatok ellen csak helyváltoztatással, állandó úszással lehet eredményt elérni. A szovjet csapat egyszerűen tehetetlen volt a szinte pillanatnyi szünet nélkül, ötletesen támadó csapatunkkal szemben.”

Kárpáti „Gyurika” élete formájában játszott a tudósítás szerint, Pócsik Dénes pedig így összegzett: „Én csak azt tudom, hogy minden sikerült. Alig kezdtünk, már gólt értünk el. Dömötör olyan formában játszott, hogy szinte nem tudott hibázni. Ami máskor a kapufáról mindig ki szokott pattanni, az most rendre a hálóba pattant. Cseleink sorra sikerültek, emberhátrányban gólokat tudtunk dobni. Mi egyre bátrabban, egyre színesebben és ötletesebben játszottunk, a szovjet játékosok viszont egyre inkább elbizonytalankodtak.”

Az pedig aligha mellékes, hogy Tokióban Pézsa és a csapattal Sákovicsné aranyérmes lett, Makrai második felemás korláton, a pólósok pedig újra olimpiai bajnokok.

Az akkori szokás szerint a magyar nagykövetség fogadást adott a hazaindulás előtt, „szenzációja a töltöttkáposzta volt. Utólag bevallhatjuk, hogy a brazíliai töltöttkáposzta csak kissé emlékeztetett a hazaira, mégis nagyon jólesett és nekünk is legalább úgy ízlett, mint a brazil vendégeknek, akik elragadtatással nyilatkoztak a magyar konyháról. És nemcsak nyilatkoztak, hanem ettek is – méghozzá nagy kanállal”– így a beszámoló.

A küldöttség hazafelé egy éjszakára megállt Párizsban, megnézte a West Side Storyt a moziban (és vásároljanak ezt-azt a küldöttség tagjai), és már csak az itthoni ünneplés volt hátra.

Két esztendővel később pedig Budapest rendezett universiadét, akkor is elsők voltunk az éremtáblázaton (16, 8, 14).

De ez már egy másik, szintén sikeres történet.