Az angol futball Mózese – Moncz Attila publicisztikája

HA ELFOGADJUK a The Athletic hasonlatát, nyugodtan tekinthetünk egyfajta XXI. századi Mózesként is Gareth Southgate-re. A Biblia szerint a próféta a Vörös-tenger kettéválasztása segítségével kivezette Izráel népét az egyiptomi fogságból, eljutott vele az Ígéret földje küszöbére, de korábbi bűnei miatt oda már nem ő vezethette be a zsidókat, hanem Józsué. A kedden lemondó angol szövetségi kapitány nyolc év alatt gyakorlatilag minden akadályt leküzdött csapatával, de jelenleg biztosnak tűnik (még nem volt olyan szakember, aki visszatért volna a nemzeti csapat élére), hogy nem ő lesz, akivel Anglia megszerzi a modern korban az első, illetve a labdarúgás történetében az 1966-os világbajnoki arany után a második nagy trófeáját. És ugye – a saját szemében okvetlenül – Southgate-nek is megvolt, megvan a maga bűne, hiszen az 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében az ő gyatra tizenegyese, illetve Andy Köpke védése miatt a rendező Anglia helyett Németország jutott be a torna döntőjébe, amelyet aztán Oliver Bierhoff aranygóljával meg is nyert a csehek ellen.

Southgate lassan három évtizede érzi úgy, hogy tartozik a nemzetnek, alighanem ebből próbált meg valamit törleszteni nyolcéves regnálása alatt – szigorúan a kupák tekintetében sikertelenül, elvégre Anglia vele sem nyert világversenyt, ahogyan elődei közül Sir Alf Ramsey kivételével senkivel sem.

Ugyanakkor neki köszönhető, hogy a „háromoroszlános” tizenegy nem csupán a rajongói, de a „köz” szemében is újfent tényező lett a világfutballban, az elmúlt négy nagy tornán okkal volt ott a végső győzelemre esélyesek között, de rendre elbukott. Sohasem jöttment csapatokkal szemben, hiszen a vb-ken rendre a későbbi döntős verte meg (Horvátország és Franciaország, egyaránt 2–1-re, igaz, a délszlávok hosszabbítást követően), az Eb-ken pedig 2021-ben és 2024-ben is a fináléban hasalt el a társaság, előbb Olaszországgal szemben tizenegyesekkel, most pedig Spanyolország ellen 2–1-es vereséggel. A négy kudarcból mindössze egy, a múlt vasárnapi született meg egy egyértelműen jobb riválissal szemben, a másik három meccs minimum egyenlő erők harca volt.

De vajon az eredménysora (két Eb-ezüst, egy vb-elődöntő, egy vb-negyeddöntő) kudarcnak tekinthető, vagy inkább Anglia esetében is arról van szó, hogy a helyi futballvilág benevez abba a versenybe, amelyben mi magyarok is jók voltunk, de lehet, még mindig jók is vagyunk: a hiú ábrándok kergetésének „olimpiai bajnokságába”… Semmiképpen sem jelenteném ki, hogy Angliának „jár” most már egy nagy torna aranyérme. Southgate növekedési pályára állította a válogatottat, de 2016-tól napjainkig nem lehet annyit dolgozni, hogy azzal eltüntessük az előző ötven év összes hiányosságát. Anglia a csodálatos (és egyébként erősen vitatott, hiszen idővel kimutatták, Geoff Hurst lövése után a lécről levágódó labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon) hazai vb-győzelmét követően, a Southgate-éra beköszöntéig összesen két tornán játszott elődöntőt. Ötven év alatt csak az 1990-es vb-n és az 1996-os Eb-n jutott el a legjobb négyig, miközben 1974-ben, 1978-ban és 1994-ben a világ-, 2008-ban pedig az Európa-bajnokságról is lemaradt. A nagy tornák 1930 és 2016 közötti történelmében összesen egy döntőt játszott – Southgate egymaga kettőbe vitte be a csapatot. Az első 86 évben Anglia vb-ken és Eb-ken kilenc párharcon jutott túl sikeresen nagy tornákon, éppen annyin, mint a nyolcéves South­gate-korszakban.

„Nagyon-nagyon közel járt a halhatatlansághoz” – mondta róla Gary Lineker, minden idők egyik legjobb angol csatára, jelenlegi televíziós szakértő. Nagyon magasra, világcsúcsmagasságra tette a lécet, de neki nem volt olyan szerencséje, mint július 7-én Jaroszlava Mahucsihnak, aki női magasugrásban 37 év után egy centivel megjavította Sztefka ­Kosztadinova 209-es rekordját, ő beállt a Tamberik, Barsimok és a többiek sorába, akik több mint három évtizede képtelenek felülmúlni Javier Sotomayor 245 centis produkcióját. A sarkával, de ő is leverte a lécet.

Pedig rengeteget dolgozott és tanult azért, hogy ne így legyen. Elképesztő alázattal végezte a munkáját, kezdve azzal, hogy már U21-es szövetségi kapitányként olyan életpályamodellt alakított ki a korosztályos válogatottaknak, hogy szinte akadálytalanul lehetett „megugrani” a felnőttcsapatba kerülést. Tanulmányozta, hogy más együttesek miképp tudnak sikeresek lenni nagy tornákon, mert rájött, nem csupán a türelem, a rugalmasság, a legjobbak fejlesztése és frissítése a fontos, hanem a pszichológia is. Hogy például milyen döntéshozatali folyamatok léteznek, és hogyan lehet ezeket segítségül hívni az angolok számára sokáig elátkozottnak gondolt tizenegyespárbajok során. Anglia 2016 előtt hét tizenegyespárbajt vívott, ezek közül hatot elbukott. Southgate-tel négyből hármat megnyert úgy, hogy legutóbb, a Svájc elleni Eb-negyeddöntőben úgy tűnt, mintha minden lövés gyerekjáték lett volna a játékosoknak. Elődeivel ellentétben észrevette, mik azok a láthatatlan tényezők, amelyek Angliát hátráltatták, ezeket eltüntette, majd megtalálta a sikerhez szükséges szinte összes kulcsot.

Azon nehéz vitatkozni, hogy elképesztő mélységből, az Izland elleni Eb-nyolcaddöntős vereségből, illetve az előd, Sam Allardyce regnálásának egy meccs után véget vető korrupciós botrányból hozta vissza a fényre az angol válogatottat. (Jellemző, hogy elsőre, még Roy Hodgson 2016. nyári kirúgása után nem vállalta el a feladatot, mert úgy érezte, 1996-ban cserben hagyta a csapatot…) Azt a gárdát, amely 2010 és 2016 között legnehezebb ellenfélként Svédországot tudta megverni tétmérkőzésen. Kultúrában, a médiával, illetve a szurkolókkal való kapcsolattartásban, kommunikációban, nemzettudatban szintet lépett. Legkésőbb 2021-ben, az Európa-bajnokság előtt mindenki kedvence lett, amikor levelet írt a szurkolótábornak, megfogalmazva benne, mit is jelent neki és a futballistáknak Angliát képviselni.

Visszaadta a válogatott hitelét, már nem röhögték és nem röhögik ki Angliát, viszont ő sem tudott „nyerőautomatát” faragni belőle. Játék szempontjából talán a katari vb volt a csúcs, a keret erősségét illetően meg alighanem a mostani Eb. A „huszonhatok” között ott volt a világ két legerősebb bajnoksága, a Premier League (Phil Foden) és a Primera División (Jude Bellingham) legjobb játékosa, a Bundesliga gólkirálya (Harry Kane), egy sor kiváló korban lévő sztár (elég csak Declan Rice-t vagy John Stonest említeni), jöttek a fiatalok (és tényleg ne menjünk messzebb a 19 éves Kobbie Mainoo-nál!), de a nagy kép nem állt össze. A világ legjobb bajnokságára épülő keretből nem lett Európa legjobb válogatottja, igaz, e sorozat mindent elsöprő ereje korábban sem jelentett garanciát az aranyesőre. Amikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az angol csapatok halomra nyerték a BEK-eket, „a háromoroszlánosok” nem értek fel a csúcsra, de például Olaszország is arany nélkül maradt a nyolcvanas-kilencvenes évek határán, holott a Milan, a Juventus, a Parma vagy éppen a Sampdoria szállította az európai kupákat.

Southgate-nél (102 mérkőzés) csak Walter Winterbottom (139) és Sir Alf Ramsey (113) ült többször az angol válogatott kispadján. Az Olümposzon nem tudott helyet szorítani magának Sir Alf mellett, de egyértelmű, hogy ő a modern kor legjobb és legnagyobb hatású angol szövetségi kapitánya. Aki a válogatott térképre való visszahelyezése mellett még egy nagy célt elért. Nemrég elődei kapcsán az alábbi fejtegetésbe bocsátkozott: „Sajnos mostanában temetésekre kellett mennem, és például olyan egykori kapitányokról kellett beszélnem, mint Terry Venables vagy Bobby Robson. Elsőre mindig az jutott eszembe, milyen emberek voltak. Aztán csodálatot éreztem azért, hogy milyenek voltak edzőként és minden másért. De a kiindulópont mindig az volt, hogy jó emberek voltak.”

Az elüzletiesedő világban ő is ember maradt. Aki a nagy tornák forgatagában is elengedte a játékosait, ha éppen a feleségük a szülőszobában vajúdott, segített nekik, ha a jövőjükkel kapcsolatos döntést kellett meghozniuk, egységes csapatot kovácsolt belőlük, és visszaadta az angol nemzeti mez rangját. De nyolc év alatt ő sem tudott aranyat találni, a türelem pedig nála, de talán a környezeténél is elfogyott. Még akkor is, ha a Szlovénia elleni szalonremi és a pohárzápor után, néhány nappal később már ugyanazok akarták piedesztálra emelni, akik előtte a pokolba kívánták.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!