Csodáról már nincs szó – Bobory Balázs publicisztikája

Elrajtolt, sőt már javában zakatol a hokiidény. Nem győzzük kapkodni a fejünket, szinte szünet nélkül követik egymást a mérkőzések, és ez kifejezetten azoknak örvendetes, akik emlékeznek a hőskorra, a jobb esetben októbertől márciusig tartó évadokra, az alacsony létszámmal megtartott bajnokságokra, a nyitott pályák romantikájára, egyben bosszantó egyszerűségére, kényelmetlenségére.

A helyzet most az, hogy van egy kifejezetten színvonalas, jól működő bajnokság, és ez a liga abban a szerencsés helyzetben van, hogy befogadhatta a teljes székely jégkorongsportot, amely ennek is köszönhetően folyamatosan fejlődik, csapatai tökéletesen versenyképesek a legjobb anyaországi klubokkal.

Ha a pozitívumokat akarjuk tovább sorolni, már azt is láthatjuk, hogy a nagy utánpótlás-nevelő egyesületek soraiból olyan fiatalok kerülnek ki, akik megállják a helyüket a felnőttek mezőnyében, vagy akár külföldön is – lásd a Dániába igazoló Szita Donát esetét –, és persze akadnak olyanok is, akik a válogatottban is helyet követelhetnek maguknak rövid vagy éppen hosszú távon.

Úgy tetszik, a magyar jégkorong biztos mérföldkőhöz érkezett, olyan ponthoz, ahol már rendben van az infrastruktúra, megfelelő számú gyerek választja a sportágat, a klubok költségvetése stabil, ennek köszönhetően nyílt és kiélezett a verseny, a magyar és erdélyi csapatokat magába foglaló Erste Liga pedig nem hasonlít más csapatsportágakéhoz, amelyekben akadnak egyeduralkodók, esetleg egy erősebb kihívóval.

Ha az évadkezdettel kapcsolatban bármi negatívumot kellene említenünk, talán csak azt lehetne felhozni, hogy élcsapataink körül immár csak egy maradt az Erste Ligánál némileg színvonalasabb bajnokság mezőnyének tagja, de a Fehérvár 14 esztendeje szerepel az osztrák bázisú, mai nevén Ice Hockey League-ben, egyáltalán nem meglepő, hogy immár a törzsgárdák közé tartozik, nélküle szinte elképzelhetetlen a kiírás. Az nyilvánvaló, hogy a Volán 2007-es bebocsátása a sorozatba olyan robbanásszerű fejlődést indított el, amelynek egyik fontos állomása a magyar válogatott 2008-as szapporói csodája, amikor sikerült végre feljutni az elitbe, és egy évvel később az egész világ láthatta Svájcban a szegény legénynek számító mieinket fogcsikorgatva harcolni és a világ legjobb szurkolótábora előtt visszapottyanni a második vonalba.

Sokan elcsépeltnek tartják, és talán már meg is mosolyogják a „csoda” kifejezést Szapporo kapcsán, főleg, akik akkortájt vagy egy kicsit később ismerkedtek meg behatóbban a honi jégkorongsport sajátosságaival. Pedig higgyék el, anno a válogatott magja szürreális világból érkezett meg a legjobbak közé, legtöbbjük nyitott pályán nevelkedett még, és csak a szenvedélyük, kitartásuk, no meg Dunaújvárosban a Kercsó-, Székesfehérváron az Ocskay-iskola predesztinálta őket arra, hogy korábban elképzelhetetlen magasságokba emelkedjenek.

Szapporo végül utat nyitott a lehetőségeknek is, a jégkorong később a kiemelt támogatású látványsportok közé soroltatott, indulhatott a tömegesítés, épültek a jégcsarnokok, és a szövetségi kapitányok számára eljöttek azok az idők, amikor nem kellett azon törniük a fejüket, hogy találjanak húsz valóban minőségi játékost a válogatottba.

Szép lassan természetessé vált, hogy a nemzeti csapattól elvárjuk, hogy az A-csoportba jutásért csatázzon, és ha már odakerült (2016), valahogy kapaszkodjon is meg, mert minden józan emberi számítás szerint az lenne a következő lépcsőfok, hogy a magyar együttes előbb ingázzon az első és másodvonal között, aztán idővel valahogy kapaszkodjon is meg az elitben.

A csoda kifejezést már 2015-ben sem sütöttük rá a krakkói feljutásra, mert a közvélemény megbarátkozott a gondolattal, hogy a sportág fejlődik, és már egyáltalán nem irreális a jó eredmények iránti vágy. A közönség megmaradt a régiből, esetenként akkor is elnéző és megbocsátó volt, amikor lehetett volna kritikusabb is, de a magyar hoki lélektana ilyen: az idősebbek közül még mindig sokan emlékeznek, honnan kellett felkapaszkodnia, felnőnie ennek a sportágnak hazánkban, ezért szeretik pátyolgatni, akkor is, ha reálisan nézve már jogos lenne egy újabb lépcsőfok megmászása.

A sportág itthon most jó helyzetben van. Akadnak topligákban szereplő játékosaink, a fehérváriak is egy héten kétszer-háromszor olyan terhelésnek vannak kitéve, amely bőven megüti a nemzetközi szintet, de ennél is fontosabb, hogy a legtöbb profi jégkorongozó honfitársunk az Erste Ligában sem lazsál, hanem a verseny élessége miatt a legtöbbet hozza ki magából. Ne felejtsük el megemlíteni, hogy a válogatott kispadja mellett a kanadai Sean Simpson áll, aki Svájccal elit-vb-ezüstérmes lett, a Volánt pedig az amerikai Kevin Constantine személyében olyan tréner irányítja, aki majd' egy évtizedet töltött az NHL-ben vezetőedzőként.

A nemzeti együttes ugyan elbukott az olimpiai selejtezőben, de egyetlen – mondjuk az borzalmas – harmadot kivéve nem érhette panasz a teljesítményét. A Fehérvár AV19 viszont szárnyal az osztrák bajnokságban, öt győzelemmel kezdett, ilyen jó rajtot még sohasem vett története során, vagyis egyelőre működnek Constantine elképzelései. A magyar hokinak viszont az a legörvendetesebb, hogy a hazai játékosok nem csak epizódszereplők a légiósok mögött, a csatárok közül Hári János, Erdély Csanád, Bartalis István, Terbócs István és Magosi Bálint is szépen termel, az igazán szívmelengető viszont a saját nevelésű fiatalok remeklése, úgy tűnik, Mihály Ákosnak, Horváth Milánnak és Szabó Bencének is sikerült átlépnie azt a magas küszöböt, amely a juniorbajnokságot a felnőttmezőnytől elválasztja. A válogatott szempontjából nincs annál fontosabb, mint hogy kulcsfigurái a klubjukban ne csak harmadik-negyedik soros „munkások” legyenek, hanem málhaként kerüljön rájuk a felelősség az éles helyzetekben, speciális játékok során, mert tavasszal, amikor megint az A-csoportba jutásért kell küzdeni egy kemény mezőnyben, nem fér bele, ha olyan jégkorongozók vannak a jégen például emberelőnyben, akiknek az évad során erre nincs vagy kevés a lehetőségük.

Szerencsére az Erste Ligában is látjuk, hogy a MAC fiataljaiban mekkora a potenciál, a Ferencváros stabil magyar válogatottjaival ismét aranyéremre tör, de például Sofron István sem levezetni, hanem nyerni ment Csíkszeredába, az évközi kiélezett vetélkedés gyümölcsét pedig áprilisban lehetne learatni – csak végre egyszer ne kelljen a top ötös magyar játékosok közül egyet sem hiányolni sérülés miatt a legfontosabb világversenyen...

A lesajnált magyar jégkorongozás időszakának vége, a sportág képviselői sem bújhatnak már kifogások mögé (elődeik okkal panaszkodhattak volna az áldatlan állapotokra, mégsem tették...). Ebben a sportágban egyébként évtizedes a sunyiságtól, lustaságtól, mellébeszéléstől mentes mentalitás, ha a 2000-es évek előtt a felsorolt jellemzők uralkodtak volna a jégpályákon, talán már nem létezne vagy csak nagyon amatőr szinten működne a hokisport hazánkban.

A felelősség tehát továbbra is nagy a mai magyar jégkorongozókon, mert úton-útfélen a közelmúlt hőseivel hasonlítják össze őket, viszont a körülményeket tekintve ők már többre hivatott sportolók, és remélhetőleg szintet is tudnak lépni, megint sikerül eljuttatniuk a magyar hokiválogatottat a legszélesebb nyilvánosság elé, akár a 2023-as elit-vb-re.

Ezt markáns, sok nagy csatára késztető, állandó figyelmet és koncentrációt igénylő évaddal lehet megalapozni, és szerencsére ehhez minden adva van most.

Csak élni kell az eséllyel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!