Tkacsenkóval egy Trabantban – Hosszú Kávé Dr. Téglásy Györggyel

– Miért kap egy orvos fair play díjat?
– A sport szolgálatáért. Némiképpen más az elbírálás, mint a sportolók esetében.

– Ez világos, de melyek azok a fő kritériumok, amelyeknek meg kell felelni?
– Az orvos nem adhat doppingszert, továbbá segíti az ellenfél megsérült játékosát.

– Előbbi tiszta sor, utóbbi pedig etikai kérdés, nem?
– Persze, de nem minden orvos szalad be a másik csapat versenyzőjéhez, hogy a sérülését ápolja.

– Több mint fél évszázaddal ezelőtt a József Attila Gimnázium kosárlabdacsapatának edzésein az egymás közti játék során előfordultak súrlódások, amelyeket – mondhatnám így is – a fair play szellemében jól kezelt. A csapattársak ezt elfogadták. Az élet hozta ezt a viselkedést?
– Mondjuk úgy, szabálykövető vagyok, Japánban jól érzem magam, ott ilyen a társadalom. A vezérmotívumom: tisztességesen dolgozz, segítsd az elesettet! S ha utóbbi az ellenfél sportolója, akkor is.

– Mindig orvosnak készült?
– Nem. Villamosmérnök szerettem volna lenni, de nem ment jól a matematika. Fizikából viszont jó voltam, a biológia is tetszett, megpróbáltam a felvételit az általános orvosi karra. Csupán a fogorvosira nyertem felvételt, egy év múlva mehettem át az általános orvosira.

– Sportolt valamit az egyetemi tanulmányai mellett?
– Amatőr szinten kézilabdáztam, kosárlabdáztam, mint a gimnáziumban, no meg futballoztam.

– A tanulmányai alatt már felvetődött, hogy a sport közelében marad?
– Olyannyira nem, hogy a feleségemmel vidéki állásra szerettünk volna pályázni, olyan helyre, ahol szolgálati lakást is kapunk. Akkoriban más világ volt, a fővárosban mindössze öt állást hirdettek meg. Mind­eközben úgynevezett cselédkönyves orvos voltam Tompa Károly főorvos úrnál.

– Mégis, nem sokkal a SOTE elvégzését követően a férfi kosárlabda-válogatott orvosaként tevékenykedett.
– 1979-ben diplomáztam, s nem telt el egy év, kiderült, a női és férfiválogatott mellé is orvost keresnek. Doktor Hepp Ferenc kollégám – akinek édesapja, idősebb Hepp Ferenc a sportágban legendának számít – elvállalta a női szakágat és beajánlott a férfiakhoz. Így kezdődött.

– Kik alkották akkoriban a válogatott gerincét?
– A szövetségi kapitányi poszton Szakkay Tamást Ránky Mátyás váltotta, Kiss Tamás volt a csapatkapitány, Recska László, Székely László, Horváth Attila, Szűcs József, Kucsera József, Szirmay Zoltán alkotta a magot.

– A sportolókkal szigorúan a pályára korlátozódott a viszonya, vagy szerzett barátokat?
– Hogyne szereztem volna!

– Mondana példát?
– Mindig voltak kedvenceim, de sohasem tártam fel, kik – ehhez most is tartom magam.

– A szakvezetők közül sem említ nevet?
– Mondhatom, Juhász Sándorral, Mészáros Lajossal, Ivkovics Sztojannal nemcsak a pályák környékén értettük meg egymást.

– Idén múlt hetvenéves, amikor a válogatott mellé került, még nem volt harminc. Aztán egyre inkább nyílt az olló, már ami az életkori különbséget illeti. Nem zavarta?
– Tény, amikor kezdtem, a kosarasok még szinte velem egyidősek voltak, a mostaniak pedig már a gyerekeimnél is fiatalabbak… Ott voltam 1999-ben Clermont-Ferrand-ban az Európa-bajnokságon, ahogyan tizennyolc évvel később Kolozsváron, sőt, 2022-ben Kölnben is.

– Ha lehet így kérdezni, mi az ars poeticája az orvosi munka során?
– Meg kell győzni a versenyzőt, hogy jót akarsz neki.

– Gondolom, ez természetes…
– Nem egészen. Vannak, akik azt állítják, nem a meggyőzés erejével kell hatni, hanem drákói szigor szükséges. Én azt vallom, felnőtt emberekről van szó, akik tisztában vannak azzal, hogy az orvos segíti a munkájukat a minél jobb eredmény elérésében. A sportorvos szerepe akkor nyilvánvaló, amikor sérültet ápol a pályán, de nyilván a sportorvoslásnak vannak olyan területei, amelyeket egy civil nem lát, de mégis nélkülözhetetlen. Fontos a kiszolgáló szerep a háttérben. Milyen legyen az életvitele, hogyan táplálkozzon a sportoló, miként történjen a rekreáció. Belgyógyász szakorvosként a pálya mellett, ha kell, a fülmosástól kezdve a szemsérülés gyógyításáig mindent végzek.

– A férfi kosarasok mellett a kardvívók orvosa is. Mióta?
– Az athéni olimpián úgy hozta a sors, hogy melléjük kerültem, aztán 2006-tól mint keretorvos tevékenykedem. Számos világ- és Európa-bajnokságon részt vettem, az olimpiákra azt szoktam mondani, az 1984-es „Los Moszkva”, azaz a Barátság-verseny volt az első, majd 2004 óta a nyári játékokon segíthettem az olimpiai csapatot.

– Kivel ápolt szorosabb viszonyt a vívók társadalmában?
– Mindenki előtt Gerevich Györgyöt említem, a Vasas egykori kiváló nevelőedzőjét, akivel a világversenyeken egy szobában aludtunk. Ő indította el Szilágyi Áront, Szatmári Andrást és Iliász Nikolászt is a páston, valamennyiüket junior-világbajnoki címig vezette. Kamuti Jenőt is mindenképpen ki kell emelnem és Kulcsár Győzőt, akivel nagyon sok időt töltöttünk együtt, főleg a külföldi versenyek során. Győző világhírű volt, rám meg mondták, az orvos, aki Győzővel „járkál”.

– Sportorvosi praxisából melyik a legérdekesebb történet, amit meg lehet osztani az olvasókkal?
– Számos van, de bizonyos fokig az orvosi titoktartás kötelez. Ám mind a mai napig emlékezetes sztori a szovjet-ukrán kosárlabdázó, Volodimir Tkacsenko esete: a nyolcvanas évek közepén a Budapest Sportcsarnokban egy Hepp Ferenc-emléktornán megsérült. A világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes centert kórházba kellett szállítani. Nem volt súlyos a sérülése, nem kellett mentőt hívni, úgy döntöttünk, személygépkocsiba ültetjük, s úgy visszük kórházba. Igen ám, de hirtelen csak egy Trabant Combi akadt… Képzelheti! A 221 centiméter magas centert úgy kellett beszuszakolni az autóba, s bizony a kiszállás sem volt könnyű.

– Mi a véleménye Varga Barnabás sérüléséről a labdarúgó Európa-bajnokság magyar–skót csoportmérkőzésén?
– Nemigen vagyok elégedett a látottakkal, bár hozzáteszem, nem voltam ott – azért a helyszínen több mindent lehetett volna tapasztalni. Az még rendben, hogy ameddig a játékvezető nem ad engedélyt, nem lehet a pályára mennie az egészségügyi személyzetnek. Az UEFA közleményt adott ki az eset után, hogy át kell gondolni az orvosi protokollt. Nos, akinek ezt át kell gondolni, az nem odavaló. Azonnal tisztában kell lenni a cselekvés mikéntjével. Mentők látták el a feladatot, amiben nemigen volt rutinjuk. Pedig az orvoslás nem utolsósorban tapasztalati szakma.

– Jó néhányan elmentek már azok közül, akiknek, úgymond, a sportorvosa volt. Amikor megbetegedtek, igényelték a hozzáértését a gyógyításban?
– Szegény Gerevich György 2008 júniusában teljesen egészséges volt egy előző évi műtét után, időnként fájt a lába, semmi több. Aztán már a pekingi olimpiára sem kísérhette el a versenyzőit. Szepszist kapott, a szervezetét megtámadta egy baktérium. Nem tudtunk rajta segíteni. Kulcsár Győzőt nem én kezeltem, de konzultáltunk doktor Kamuti Jenővel. Megtisztelő, ha segíthetek, nem egy korábbi versenyzőnek maradtam „családorvosa”. Vagy beszélhetnék arról, hány sportolót „örököltem” az idősebb kollégáimtól. Elsősorban korábbi főnökeimtől, Juhász József és Gyarmati Jenő főorvostól, ők legendás orvosai voltak egykor a Ferencvárosnak. Áldozatkész munkájuk példa volt nekem, így megtiszteltetésnek éreztem, ha a hírességek – s a kevésbé ismertek – hozzám fordulnak. Rákosi Gyula, Juhász István vagy Horváth Api keres fel időnként.

– Szoktak a régi időkről beszélgetni?
– Hogyne! S egyre inkább arra jutok, hogy a Fradi VVK-győztes együttese nemcsak azért nyerte meg a kupát, mert Mészáros József jó taktikát dolgozott ki, hanem azért is, mert kiváló erőnléte volt a csapatnak, ami Zalka András érdeme. Gyarmati Jenő főorvosnak egyébként a fair play szellemében az volt az elve: „Minden a Fradi, de mindenkit ellátok!”

– Mi az, amit mindenütt, mindenkor betartatna mint sportorvos?
– Az orvosi háttér minőségét. Említek egy példát: a Városligetben 1996-ban streetball-világbajnokságot rendeztek, amelyet a Béres Tímea, Herbster Annamária, Hagara Zsuzsa, Fűrész Emőke összeállítású magyar együttes nyert meg. Ennek az egészségügyi biztosítását is kifogástalanul szerveztem meg. Másik streetballversenyen is remek hangulat volt, ám egyszer csak leszakadt egy kisebb lelátórész, néhányan három-négy métert is zuhantak. Korábban vitatkoztunk a szervezőkkel, kell-e annyi orvos vagy sem: nos, szükség volt rájuk, a mentő tizenöt perc alatt el is szállította az addig jórészt általunk ellátott a sérülteket.

– Mit sportol manapság?
– Korábban futottam, de a gerincsérvem rakoncátlankodik, úgy határoztam, kevésbé terhelem, a nordic walkingra cseréltem a kocogást.

– Mit jelent önnek a sport, a Sportkórház?
– Az életemet! Ezt lehet konkrétan is érteni, mert itt születtem, a Sportkórházban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. július 6-i lapszámában jelent meg.)