Ki(m) nevet a végén? – Bálint Mátyás publicisztikája

Juhú, igen, megcsináltuk, illetve hát megcsinálták nekünk a svédek: a magyar női kézilabda-válogatott 12 év után először ott lesz az olimpiai selejtezőn. Ráadásul mivel egyáltalán nem istentől elrugaszkodott elképzelés, hogy két csapatot is megelőzzön a most befejeződő japán világbajnokság bronzérmese (Oroszország vagy Norvégia), továbbá Szerbia és Kína közül a márciusi tornán, akár el is kezdhetjük magunk elé képzelni, hogy állna Háfra Noémin a formaruha, és mit mondana Bíró Blanka az olimpiai falu kantinjában Roger Federernek.

Aztán viszont sebesen ereszkedjünk vissza a rögvalóságba, mert az elmúlt hetekből és az elmúlt évekből kiindulva még korai volna új emberelőnyös figurák mellett a tokiói metrótérképet is megtanítani a lányoknak. Hiba lenne most afeletti örömünkben, hogy Kim Rasmussen kapitány az utolsó utáni pillanatban visszatehette a leütött bábuját a Ki nevet a végén? táblára, nem tudomást venni arról, hogy a világbajnokságon egyébként több mezőt léptünk hátra, mint előre. Nemhogy a házba nem ért még be a csapat, de amikor arról volt szó, hogy legalább a kerti útra rá kellene fordulnia önerőből, a dán szakember hatos dobás helyett gyakorlatilag megette a kockát.

Előrebocsátjuk: az is az ő munkásságának eredménye, hogy még egyáltalán él az esély kijutni Tokióba, és ez mindenképp elismerésre méltó és megsüvegelendő – azt az Eb-7. helyet is az ő irányításával szerezte meg a válogatott, amelynek köszönhetően most van miről beszélni egyáltalán. De abban ne tévedjünk, hogyha a kvalifikációs tornán aztán kudarcot vall a társaság, akkor minden korábbi félsiker zárójelbe tétetik. Márpedig amikor a mieinknek legutóbb az olimpiai (selejtezős) szereplés vagy nem szereplés kérdése volt a tét (mert a szerencsés későbbi kijutásra ép ésszel senki sem bazírozhatott), akkor, több mint egy hete, láttuk, mi történt – és azt nem volna jó még egyszer látni.

A történet ugye ott kezdődik, illetve végződik (elengedve az utóbbi napok matekozását és fotelszurkolását), hogy a válogatott a vb utolsó csoportmeccsén a szünet előtti hétgólos és még két és fél perccel a vége előtt is kétgólos előnyét eltékozolva kikapott Romániától, a drámai összeomlást éppen a legfontosabb találkozón prezentálva, azon, amelyet mindenképp meg kellett volna nyernie a biztos olimpiai selejtezős szerepléshez. Ó, a szokásos magyar átok, Zágráb, Sydney, sőt Isonzó, Mohács, Muhi, Augsburg…

Pedig szó sincs átokról. Valójában mindössze annyi történt, hogy a játékosok olyan helyzetbe kerültek, amelyet nem tudtak egyedül megoldani. Profi pályafutásuk egyik legfontosabb (sőt legtöbbjüknek addigi legfontosabb) mérkőzésén elkezdett recsegve-ropogva rájuk omlani minden, amit évek óta építgettek, épp gyatrán ment nekik a játék, az ellenfelet meg elkapta a gépszíj, ráadásul olyan taktikai elemmel (a hét a hat elleni játékkal) őrjítve meg a magyarokat, amellyel szemben több mint egy félidőn át hiába keresték az ellenszert. Márpedig ilyenkor szinte minden sportolónak meginog az önbizalma, megremeg a keze, és többé azokat a mozdulatokat sem tudja pontosan végrehajtani, amelyeket egyébként álmából felkeltve is. Persze az igazi extraklasszis arról ismerszik meg, hogy ilyenkor a saját hajánál fogva ki tudja húzni magát a gödörből, és ha talál maga mellé két-három társat, összekapaszkodva az egész csapatot is visszarántják a szakadék széléről. Csakhogy a jelenlegi magyar női kézilabda-válogatottban – és ez nem értékítélet, csak szikár ténymegállapítás – talán két olyan egyéniség akad, aki képes erre – a többieknek viszont a kispadról szükségeltetett volna valami impulzus, bármi, ami lelket önt beléjük, hitet ad nekik, vagy legalább a félelmüket eloszlatja.

Kim Rasmussen szövetségi kapitány ebben a helyzetben, amikor a legnagyobb szükség lett volna a higgadtságára és arra, hogy ezt a higgadtságot átplántálja a játékosaiba is, csak egy addigra – saját viselkedésének köszönhetően – igencsak a levegőben lógó kétperces kiállítással tudta észrevétetni magát. Három és fél perccel a találkozó vége előtt, kétgólos magyar vezetésnél.

És ez volt a legnagyobb baj ezen a világbajnokságon, és ezért tekintünk e pillanatban némi aggodalommal az olimpiai selejtezőtorna elé, amelyen jó eséllyel pontosan ugyanilyen élet-halál szituációban találja majd magát a válogatott.

Nem önmagában az átlövőteljesítmény (illetve a szinte teljes hiánya) volt a gond, nem a kulcspillanatokban kimaradó ziccerek vagy a szoros vereségek, nem a csoportkörös kiesés. Ezek részben velejárói a csapat sokszor megénekelt jelenlegi összetételének, erejének és formájának, részben csak következményei annak, ami a Románia elleni találkozó hajrájában megmutatkozott. Nem öröm ezt leírni, de ha a Japánban addig és azután történt nem túl fényes események közül semmiről sem veszünk tudomást, akkor is tény, hogy legkésőbb abban a három és fél percben, amikor eldőlni látszott minden, amiért három és fél éve Kim Rasmussen elkezdte a munkát Magyarországon, a szövetségi kapitány könnyűnek találtatott.

Újabb három és fél perccel a meccs után maga is kimondta ezt, elismerve, nem lett volna szabad kiprovokálnia a kiállítást, és bevallva, hogy nem találta meg a megfelelő taktikát. Kívülről pedig úgy tetszett, hogy a módját sem, hogy a csapatát kimozdítsa a holtpontról, hogy találjon a kispadon hét (vagy akár csak három-négy) olyan kézilabdázót, akivel legalább az utolsó három és fél percre el tudja hitetni, hogy bármekkora a tét és a baj, nincs ok a riadalomra, meg tudják oldani a feladatot.

Most jön a következő tény, amelyet szintén nem öröm leírni: Kim Rasmussen nem tudta megtenni, amit megkövetelt a haza, mert Kim Rasmussen ezen a vb-n nem az az edző volt. Nem az, aki a legélesebb téthelyzetben képes leginkább uralni az indulatait. Nem az, aki annyira érzékeny játékosai minden rezdülésére, hogy a legapróbb játékszituációhoz (mondjuk a hét a hat elleni szélső védekezéshez vagy egy utolsó perces ziccerhez) is megtalálja az abban a pillanatban tökéletes alanyt. És nem is az, aki néhány mondattal vagy gesztussal fel tudott rázni egy hitehagyott társaságot, mert olyan személyes viszonyt épített ki mindenkivel, hogy meghalnának érte a pályán, vagy olyan hitele van a lányok szemében, hogy bármit elfogadnak tőle. Nem ismerte eléggé a csapatát, nem volt vele kellőképp egy hullámhosszon, és az amúgy sem jellemző hidegvére is cserben hagyta. Arról nem is beszélve, hogy még el is tilthatják a selejtezőről, ami aztán nem hiányzott.

És nem azért, mert rossz vagy hanyag vagy alkalmatlan edző lenne. Kim Rasmussen simán csak nem ezen a téren a legjobb, neki más értékei vannak. Az ő munkájának köszönhető, hogy a korábban időnként érthetetlenül összeomló csapatnak van tartása, sosem adja könnyen a bőrét, és mindig hatvan percen át küzd. Na meg eleve bravúr, hogy a sérülések, lemondások, pályafutásbéli vargabetűk vagy épp a részben a közvélemény által irreálisan felértékelt korosztályos világversenyek sikereinek nyomására végrehajtott fiatalítás miatt folyamatosan toldozott-foldozott játékoskerettel, több mint hetven kézilabdázóval zsonglőrködve is sikerült elbicikliznie az olimpiai selejtezőig.

Ám most már elkerülhetetlenül szükség lesz arra is, hogy a csapat torkán a késsel, kétségbeesetten küzdve is képes legyen bravúrgyőzelmeket aratni – ugyanis most ez az állomás következik. Csakhogy a dán tréner vezetésével a magyar válogatott nála objektíve erősebb ellenfelet tétmeccsen eddig egyetlen alkalommal győzött le a három és fél év alatt (Hollandiát egy átlagos tavaszi Eb-selejtezőn), magával hasonszőrűeket pedig a tavalyi Eb nyolcnapos kegyelmi állapotát leszámítva egyszer sem. Márpedig ahová a magyar női kézilabdázás vágyik, és ahová – egyre apadó meggyőződéssel – tartozónak gondoljuk, valamint ahová a benne áramló pénzmennyiség alapján mindenképpen tartoznia kellene, ott a bravúrokat már nem lehet megúszni, és a hiányukat nem tudja elfedni egy-egy valóban csak a balszerencsének köszönhető vereség, hervasztó sérüléssorozat vagy hangzatos nyilatkozat.

És ez lesz a legnagyobb feladat Kim Rasmussen előtt a következő három hónapban. Talán lerakta egy olimpián részt vevő csapat alapjait, de a játékosai már nem lesznek erősebbek, magasabbak vagy ügyesebbek márciusig. A románok elleni meccs végjátékának tanulsága az, hogy bátrabbak, magabiztosabbak és higgadtabbak viszont még lehetnek, és kell is hogy legyenek, hogy a legnagyobb tét mellett a legjobb formájukat hozhassák – amihez viszont a kapitányuknak is a legjobb formáját kell hoznia, szintén levonva a világbajnokság tanulságait.

Szurkolunk!