Könnyek és csontvázak – Csinta Samu publicisztikája

BEFEJEZTE PÁLYAFUTÁSÁT a román kézilabdasport – és a világ – elmúlt 15 esztendejének egyik meghatározó játékosa, Cristina Neagu. Nem teljesen váratlanul, bejelentésének hirtelenségében mégis meglepő módon. Persze lehet, hogy ez csak a kirakat külső oldaláról látszik így, hogy mégsem teljesen, azt az a gyors lejáratú pánikhangulat is jelezte, amelyet a hír keltett a sportág román berkeiben. Négy alkalommal választották meg a világ legjobb játékosának, ami igen jól hangzik, érdemes azonban hozzátenni, hogy ez nem szakmai díj, elsősorban a szurkolói szimpátia és mozgósítókészség eredménye. Amihez természetesen és mindenekelőtt egy kivételes tehetséggel megáldott, briliáns produkciókat felvonultató, trófeákkal szegélyezett utat bejáró, sztárallűröktől sem mentes főszereplő szükségeltetik. Neaguban mindez teljes mértékben megvolt. És mint lassan kiderül, sok minden egyéb is.

Önmagában semmi különös sincs abban, ha egy 36 éves játékos – pláne olyan kíméletlen fizikai összecsapásokat feltételező csapatsportágban, mint a kézilabda – a visszavonulás mellett dönt. Aránylag kevesen húzzák ilyen hosszú ideig, a hölgyeknél a gyerekszülés determinálta biológiai óra is gyorsabban ketyeg amellett, hogy a sokszorosan próbára tett szervezet is egyre hangosabban mondogatja a magáét. De annyi minden befolyásolhat egy hasonló döntést, hogy kísérletet sem teszünk bármiféle rendszert keresni a visszalépés folyamatában. Arra a kijelentésre is csak annak ismeretében merészkedünk, hogy többen megfogalmazták már: a lelépés megfelelő pillanatának felismerése hatalmas tudás, érzék, no meg szerencse megfelelő elegyének függvénye.

A „csúcson kell abbahagyni” tézise már-már semmitmondó közhely ahhoz képest, hogy mennyi minden sürgetheti vagy tolhatja egyre távolabbra azt a bizonyos momentumot. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nemcsak a sportszakmai zenitre érdemes összpontosítani, hanem a pályafutás görbéit megrajzoló konjunktúrára is. Például arra a helyzetfelismerési képességre, amely a feltörekvő fiatalokkal vívandó, sokszor kétséges kimenetelű harc elkerülhetetlenségére figyelmeztet. Vagy egy teljes generáción érzékelhető kopási jelekre. Netán egy kudarc földrengésszerű következményeinek előrelátására, amely elől az önkéntes fegyverletétel sajátos eleganciája jelentheti a menekvést.

A magyar futball egyik legtöbbet idézett kijelentése az a bizonyos „a mi időnk lejárt”, amellyel Mészöly Kálmán gyakorlatilag zöld utat adott a generációváltásnak, miután 1969-ben Marseille-ben, a csehszlovákok ellen 4:1-re elvesztett pótselejtező fájdalmas premiert jelentett: a magyar válogatott első alkalommal nem jutott ki a selejtezőből a világbajnokságra. A mészölyi „bonmot” ugyan később nyert árnyaltabb értelmezést is, amely szerint inkább arra vonatkozott, hogy változtatni kell a szemléleten, a szövetség működésén. A sportvezetőségnek azonban használható ötletet is kölcsönzött a túléléshez: öregnek nyilvánítani a harmincat meghaladó életkorú játékosokat. Más kérdés, hogy nem sokkal később sokukat visszasírták.

A kiemelkedő sportolók visszavonulásának térképe meglehetősen változatos. Egyik kedvencem a teniszező Roger Federer, akiről többek között azt írták, hogy maga volt a megtestesült tenisz egy svájci úriember bőrébe bújva. 2022 őszén a Laver-kupán fejezte be aktív pályafutását, miután az őt vélhetően élete végéig kísérő térdproblémái megálljt parancsoltak. Az utolsó meccsét követően percekig együtt zokogott a londoni O2 Arena közönségével. Érzelmi és gondolati mélységekkel bőven megáldott emberként – ami játéka minden elemén is érződött – mindig is rettegett visszavonulása pillanatától: „…a gondolattól, hogy pályára lépek, véget ér a meccs, kezet rázok az ellenfelemmel, aki vagy félreáll, vagy ott marad, én pedig kézbe veszem a mikrofont, egyedül állok a pályán. Bár a barátaim egy része a lelátón figyel, mivel senki sem tudja, hogy az első körben kikapok vagy döntőt játszom, nem lehet ott mindenki. Mert nem mindenki tudja, hogy az a nap lesz az utolsó.” A GQ Magazinnak adott év eleji interjúban fogalmazott így, szavai hitelessége nemesacélként cseng.

Hogy mennyire „maxolta ki” a pályafutását, csak ő tudhatja, de hogy megfelelő pillanatban lépett le a színről, arról nemcsak a számok, a tornagyőzelmek, az összeteniszezett dollármilliók is beszélnek. Legalább annyira utolsó wimbledoni mérkőzése is, amelyen három szettben kikapott a lengyel Hubert Hurkacztól, 6:0-ra veszítve el az utolsó játszmát. Akkor már úgy fájt a térde, hogy alig bírt teniszezni, mondta. Talán a felismerés – „az a testen kívüli élmény” – egyértelműsítette benne a tényt. Mindenesetre úgy lépett le a forgószínpadról, hogy azóta sem talált rajta senki semmiféle fogást.

A jelen írás apropójául szolgáló Cristina Neagu visszavonulásáról viszont nem csak sziporkázó jelzős szerkezetek és simogató mondatok születnek. Azt korábban tudni lehetett róla, hogy a pénz diktatúrájának híve, klasszisa, nélkülözhetetlensége azonban rendre elhallgattatta bírálóit. Az is csak a körön kívüliek számára volt titok, hogy annak az edzőnek, aki az övétől eltérő véleményt fogalmazott meg, rövid időn belül repülnie kellett. A jelenség egyik leghitelesebb tanúja Kovács Péter lehet, akivel 2011-ben egy délelőtti edzés, majd a délutáni videózást követően közölte a Valcea elnöke, hogy azonnali hatállyal felmenti a munkavégzés alól. Utólag Ioan Gavrilescu élete legnagyobb hibájának nevezte a döntését, amelynek hátterében Cristina Neagu aknamunkája húzódott meg. Egészen pontosan a játékosnak az a bejelentése, hogy vagy ő marad a dél-romániai városban, vagy Kovács. Aki csak egy volt azon áldozatok listáján, akiket Neagu mindenhatósága, mérhetetlen egója és pénzsóvársága ejtett az évek során.

Szinte egybehangzó vélemények szerint az azonnali jövedelem diktálta rövidlátás következménye az is, hogy karrierje során Neagu csak egy klubtrófeát nyert, a Buducsnoszt Podgoricával Budapesten 2015-ben elhódította a Bajnokok Ligájáét. A tehetség és perspektívája aprópénzre váltásának rovására írható, hogy a 2005-ös junior-vb ezüstje után olyan feltételeket diktált a Hypóba szerződése fejében, amelyeket az ugyancsak minden hájjal megkent menedzser, Gunnar Prokop is elfogadhatatlannak nevezett egy 17 éves, roppant tehetséges, de a felnőttmezőnyben még semmit sem bizonyító lány esetében. Az igencsak öntörvényű zilahi edző, Gheorghe Tadici, aki Cristinát első alkalommal hívta meg a felnőttválogatottba, olyan játékintelligenciával megáldott játékosnak nevezte Neagut, amilyen százévente is csak kevés születik. Ez a natív intelligencia azonban nem terjedt ki az emberi kapcsolatokra is, a brassói Coronánál kis híján megverték az öltözőben, ahová köszönés nélkül lépett be, és úgy távozott, hogy mindenki megkönnyebbült az elmenetele hírére.

A csaknem húsz éven át rá és köré épülő román válogatott jelentős mértékben neki köszönheti az élvonalba tartozását, ugyanakkor elsősorban neki róják fel azt is, hogy a keleti szomszéd együttesének igazából nem sikerült szintet lépnie, azaz a világ legjobbjai közé kerülnie. Bénító jelenlétének megszűnése most egyszerre kolonc és lehetőség a román szakvezetőségnek, amely a feladat nehézségi fokát nemrég Tatabányán is felmérhette, amikor felkészülési mérkőzésen két-, majd kilencgólos vereséget szenvedett a magyar csapattól.

Az idő természetesen eldönti, hogy megbocsátó nosztalgiázást hoz-e Cristina Neagunak, vagy további csontvázak hullanak ki különböző szekrényekből. A nagyvilágban minden bizonnyal sokáig emlegetik még „a női kézilabdázás Messijeként”, mi meg kíváncsian várjuk, hogy a romániai sportvezetők megpróbálják-e felépíteni benne a jövő sportdiplomatáját.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!