Amiért igazán érdemes – Ballai Attila publicisztikája

Ötvenhatezer néző a düsseldorfi futballstadionban! Egészen pontosan 53 586. És nem ám labdarúgómeccsen – legutóbb, a Kiel ellen 32 ezren látták a Fortuna együttesét hazai pályán, a Bundesliga kettőben –, hanem kézilabdán, a 2024-es németországi férfi Európa-bajnokság szerdai nyitányán. Elképesztő szám, sportági világrekord, hogy mást ne mondjak, kétszerese a mohácsi csatában felvonult teljes magyar seregnek, hazánknak összesen nincs húsz települése, amelynek népessége felülmúlná az 53 ezret, ami emellett nagyjából megegyezik a Feröer-szigetek teljes lélekszámával. (Tavaly január 1-i adat szerint 54 149.)

Ez azért is aktuális viszonyítási alap, mert a feröeriek is kijutottak az Eb-re, most először, és csütörtöki, berlini bemutatkozásukon csak komoly kézitusában, 32–29-re adták meg magukat a szlovénoknak. Azt a találkozót 11 ezren látták a helyszínen, közülük ötezren feröeriek. Azaz a szigetek össznépességének majdnem tíz százaléka. Az arányokat tekintve ez annyi, mintha egymillió magyar, nyolc és fél millió német vagy húszmillió brazil biztatná hazája válogatottját valamely sport­eseményen. Ugyan péntek este, a müncheni arénában, a mieink Montenegró elleni, végül sikeres küszködésén a népek már olyan pohárból itták a csapolt sört, amelyen ott virított a bevezetőben említett, 53 586-os szám, nekem ez a feröeri ötezer mégis nagyobb szenzáció. Vagy az, hogy a 340 ezres Izland drukkerei is elfoglalják a tizenkétezres müncheni lelátó felét, és tapasztalataim alapján körülbelül akkor is ennyien lennének, ha Pápua Új-Guineában vagy a Galapagos-szigeteken játszanának a fiaik.

Hajlamos vagyok úgy gondolni vagy legalábbis érezni, hogy ez a ragaszkodás, szeretet, kötődés a modern versenysportban is mindennél többet ér, többet jelent. Az eredménynél is. Én magam például jövőre már nem fogok emlékezni a Szlovénia–Feröer meccs számszerű végkifejletére, de azt soha nem felejtem el, hogy minden tizedik feröeri lakos ott volt Berlinben. Nem győzni, győzelmet ünnepelni mentek, mert azt azért sejthették, hogy erre aránylag kicsi az esélyük, hanem azért, hogy együtt legyenek, együtt örüljenek, jó, egy-egy kihagyott ziccernél, elpasszolt labdánál kicsit talán bosszankodjanak, borongjanak (azt is mennyivel jobb így, mint egyedül), de mindenekelőtt, hogy megmutassák egymásnak és a világnak, hogy összetartoznak. Hogy ők, hogy ilyenek a feröeriek.

Szurkoló ennél többet nem adhat, és azt hiszem, sportoló ennél többet nem kaphat. Kifutsz az arénába, rád ömlik a lelátó érzelemzuhataga, körbetekintesz és azt látod, hogy ötvenezren kíváncsiak rád, csak érted jöttek, vagy éppen minden tizedik honfitársad miattad repülte át fél Európát, hogy veled legyen.

Félig-meddig külső szemlélő létemre én is számtalanszor beleborzongtam ebbe a semmihez sem fogható élménybe. Az 1980-as években néhányszor 60-70 ezredmagammal buzdíthattam a Népstadionban labdarúgó-válogatottunkat, de amikor 1989 októberében először vitt el a jó sorsom a még régi Camp Nouba, ahol az átépítés előtti nagyobb kapacitásnak köszönhetően százezer ember zsúfolódott össze a Barcelona–Real Madrid csúcsrangadóra, földbe gyökerezett a lábam. Aztán jobbra pillantottam és azt láttam, hogy az amúgy nem túl érzelgős, harmincas éveiben járó kollégám elpityeregte magát. Milyen lehetett ezt odalenn, a pályán átélni? Kell-e, lehet-e ennél hatásosabb és emelkedettebb ösztönzőt kívánni? Lehet-e ilyen miliőben egyáltalán rosszul, lélektelenül játszani?

Mivel sohasem lehetett részem effélében, mondhatnánk, nem egyéb ez, mint az én romantikus, nosztalgikus képzelgésem. De akkor idézzük fel, miként beszélt Szoboszlai Dominik a Nemzeti Sportnak adott legfrissebb interjújában: „Nem minden a pénz. Az a közeg, az a hangulat, ami a válogatottnál átélhető akár Telkiben, az edzőtáborban, az edzéseken, az öltözőben, a meccseken, ez a társaság, ez a szurkolótábor, mindez pénzzel nem helyettesíthető, sőt megfizethetetlen élmény. A Liverpool játékosaként is a világ egyik legnagyszerűbb szurkolótábora előtt futballozhatok, mégis azt mondom, a kettő nem összehasonlítható, mert olyan szurkolói, mint a magyar válogatottnak, nincsenek senkinek! És egy országot képviselni nem hasonlítható semmihez.”

Ezt érezhették, gondolhatták kézilabdás lányaink a pekingi olimpia csoportmérkőzéseinek végén, amikor két kiadós vereség terhét cipelve ballagtak lefelé, súlyosbítva mindezt azzal a tudattal, hogy a negyeddöntőben a bomba formában lévő románok lesnek rájuk, ám egyszer csak felharsant a lelátón a magyar drukkerek rigmusa: „Szeretünk benneteket! Szeretünk benneteket!” Hirtelen kitisztultak és csillogóvá váltak a tekintetek, a lányok átvedlettek amazonokká, és hitetlenkedve kérdezgették, hergelték egymást: „Halljátok ezt? Értük, miattuk kell győznünk!” Győztek is, a lelkesedés és az eltökéltség felső határát súroló produkcióval.

Molnár Attilát a tavaly nyári, budapesti atlétikai vb-n repítette 400 méteren országos csúcsig és elődöntőbe a publikum. Nem én okoskodom így helyette, ő maga mondta, lelkendezve az interjúzónában, még az élmény hatása alatt: „Imádom Magyarországot! Nagyon szépen köszönöm mindenkinek. Száz százalékig biztos vagyok benne, ha ezt nem itthon futom, ez nem jön össze. Az utolsó százon nem én futottam, hanem ez az öt-hat-hét-nyolc-tízezer ember. Ez nem én voltam, nekem nincs emlékem az utolsó százról, nekik lehet, hogy van.”

Itthon alig vagy egyáltalán nem ismert, kedvenc példám az Anadolu Efes férfi kosárlabdázóit ért meglepetés török bajnoki címük alkalmából. A felvétel fellelhető a világhálón, ajánlatos rákeresni, mert aki megnézi, legyen bármilyen szintű sportoló, nem juthat egyéb következtetésre, mint arra: ezért, már csak ezért is érdemes! A történet onnan indul, hogy a játékosokat meghívták a helyi operába egy koncertre, ők a képek tanúsága szerint visszafogott lelkesedéssel foglaltak helyet, és sutyorogva, óráikat nézegetve, réveteg tekintettel figyelték, hallgatták a felcsendülő dallamokat. Még el sem kezdődött, de már látványosan unták az egészet. Csakhogy néhány perc múltán mögülük, a közönség soraiból, egymás után felállva, csatlakoztak a kórushoz a magukat a klasszikus zene rajongónak álcázó szurkolóik; egy pillanatra kialudt a világítás, és amikor újra kigyúltak a fények, már a teljes nézőtér a csapat színeiben pompázott, zászlók, sálak erdejében, több száz drukker üvöltött az operában. A nagy, lakli kosarasok pedig kisgyermek módjára élvezték sportpályafutásuk e páratlan ajándékát. Így, leírva csak nagyon mérsékelten adható vissza az élmény, ezért ismétlem, kedves sportolók: kötelező megnézni!

Egyszer akár Milák Kristóf is belepillanthatna, ha bokros teendői mellett belefér az idejébe. Ebben a publicisztikában nem áll szándékomban túlelemezni a szerintem egészen egyértelmű és könnyen kezelhető helyzetét – talán majd máskor, hamarosan –, mert most nem az a téma. Nem is az, kinek mivel tartozik. Csupán a fentiek üzenete. A modern élsport lényege, a klasszis sportoló küldetése és felelőssége. Hogy nem magának, nem magáért van. Hogy megadatott neki a képesség, amivel örömet szerezhet az embereknek. Az egyik ötezer, azaz minden tizedik feröerinek, a másik ötvenháromezer németnek, a harmadik, ahogyan ő mondta, tizenötmillió magyarnak. Az illető történetesen nem más, mint bizonyos Gyurta Dániel. Szintén úszó, világcsúcstartó, olimpiai és világbajnok. Illetve több annál.

A feröeri kéziseknek e címek elhódítására esélyük sincs, és nem csak azért nincs, mert sportágukban nem jegyeznek világrekordot. Ellenben ezekben a napokban olyan missziót visznek végbe, amilyenről álmodni is túlzott merészség. Amikor e sorokat írom, még nem tudom, mire mentek szombati mérkőzésükön. De nem is számít. Mert ugyan részben a számok bűvöletében élek a németországi kézilabda Eb-n is, de ezek a számok ezúttal nem eredmények. Alig tudom levenni például a szememet a pohárról, amelyet péntek este magammal hoztam az arénából, most itt áll a szállodai szobám asztalán, és az oldalán írva vagyon: 53 586.

53 586 boldog ember. Kell, lehet ennél több?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!