Kosarazás sajátos módon – Bobory Balázs publicisztikája

A sikerhez vezető úthoz nincs egyetlen recept. Természetesen vannak példák, mások által kipróbált módszerek, amelyeket lehet mintának venni, csak éppen átültetve a saját közegbe és lehetőségek közé egyáltalán nem biztos, hogy működni fognak. Lehet, hogy ami másnál gyümölcsöző és eredményes, ugyanaz emitt kudarcra van ítélve – vagyis legtöbbször az a szerencsés, ha mindenki a saját elképzelése szerint talál utat a győzelemhez.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a magyar kosárlabdázás fejlődik – gondolom ezt annak ellenére, hogy női válogatottunk lemaradt a legutóbbi Európa-bajnokságról. A kirakatban lévő klubcsapataink viszont erősnek, egységesnek tetszenek, mindegyikre jellemző a saját karakter.

Ha a magyar férfimezőnyt mustráljuk, egyértelműen egyedi példa a bajnok és kupagyőztes Falco szemlélete. A szombathelyiek az elmúlt években sikert sikerre halmoznak, immár rendszeres résztvevői a Bajnokok Ligájának, amelyben már selejtezőt sem kell játszaniuk, alanyi jogon csoportkörösek. Sőt, a klub a második számú európai sorozatba, az Európa-kupába is meghívást kapott, ám mivel azt a FIBA rivális szervezete, az ULEB rendezi, nyilván választania kellett, és a sárga-feketék a megszokott terep, a BL mellett tették le a garast.

Jelenleg a magyar férficsapatok öt idegenlégióst foglalkoztathatnak a magyar bajnokságban, az eddigi gyakorlat többnyire az volt, hogy a mezőny tagjai eleinte négy külföldivel vágnak neki a bajnokságnak, hogy aztán a rájátszás, illetve az átigazolási határidő lejárta előtt hozzanak még egyet, így aztán a rotációban kevesebb szerep jut a magyar kosarasoknak. Egyrészt ezért született a szövetség fiatalszabálya, immár minden meccs első húsz percében lennie kell U23-as magyar játékosnak a pályán. Ebben az évadban egyébként azt látjuk, hogy több egyesület is eleve öt légióssal futott neki az évadnak, amely azért némi bizonytalanságot feltételez, vélhetően az érintett klubok úgy érzik, nem elég acélos a magyar magjuk, és már az idény elejétől kapaszkodniuk kell.

Annak, aki nem követi a sportág honi történéseit, talán ezért is lehet meglepő, hogy a Falco jelenleg csupán két idegenlégióst alkalmaz. Szombathelyen úgy próbálnak sikeresek lenni itthon és a nemzetközi porondon egyaránt, hogy a lehető legtöbb magyar válogatott játékost igyekeznek szerződtetni, és velük elérni a kitűzött célokat. A Vas megyeiek jelenleg színtiszta magyar kezdő ötössel állnak ki, és a hazai bajnokikon egyelőre megszorítani sem tudják őket. A két hazai nevelés, Váradi Benedek és Perl Zoltán mellett Benke Szilárd, Keller Ákos, Golomán György és az U23-as Somogyi Ádám egyaránt válogatott, de egyre fontosabb szerepet kap a fiatal Kovács Benedek is. A két külföldi, Boris Barac és Marvin Clark jó kosaras, de nem azért igazolták át őket, hogy (csak) ők húzzák a szekeret, igazi csapatemberek, de egylabdás összecsapáson, kiélezett helyzetben biztosan nem az ő feladatuk befejezni az utolsó akciót.

A magyar kosárlabdázásnak olyan szempontból egészen biztosan kedvez a Falco gyakorlata, hogy a válogatott játékosok többsége a nemzetközi porondon is fontos és nélkülözhetetlen tapasztalatokat szerezhet, és nem csak percemberekként kapnak statisztaszerepet. Ráadásul ők így egész évben együtt gyakorolnak, emberi kapcsolataikban is szoros kötelékek alakulhatnak ki, a pályán pedig finomodnak azok az automatizmusok, amelyek a nemzeti együttesben is jól működhetnek a fontos pillanatokban. Nem utolsósorban pedig folyamatosan erősödhet bennük az a hit, hogy hozhatják ide csőstül a légiósokat, képesek velük minden téren felvenni a versenyt, sőt, jobbak náluk, így önbizalom terén sem lesz majd problémájuk.

Női vonalon valamelyest más a helyzet. Ebben az évadban az a szerencsés szituáció állt elő, hogy a legrangosabb nemzetközi sorozatban két magyar csapat is megméretheti magát, köszönhetően annak, hogy az állandó résztvevő, a magyar bajnok Sopron mellett a Szekszárd sikerrel vette a múlt heti sepsiszentgyörgyi selejtezőt, és fennállása során először jutott be az Euroligába. A tolnaiak hosszú utat jártak be, amíg sikerült elérniük a legmagasabb polcot, éveken keresztül kitartottak elveik mellett, sohasem léptek túl gazdasági lehetőségeiken, és játékosválasztásaiknál is tartották magukat a szisztémájukhoz. Szekszárd kívülről mindig is családias, baráti közegnek tűnt, ahol nagyon keményen dolgoznak, és a legnehezebb pillanatokban összefognak, a pályán pedig nem ismernek tréfát, ha kell, „kiszívják” az ellenfelek vérét, nincs vagy kevés az egyénieskedés, mindent felülír a csapatmunka. A vezetőedző, Djokics Zseljko rendre olyan kosárlabdázókat hív a keretébe, akik ennek szellemében játszanak, dolgoznak, élik mindennapjaikat. A szerb-magyar szakember eddig nem nagyon válogathatott a legnevesebb játékosok közül, ezért olyan légiósokat keresett, akiket még fel kellett építeni vagy éppen felkészíteni a legkeményebb kihívásokra. Közben hangsúlyos szerepet osztott a magyarokra, akik immár az Euroligában léphetnek újabb lépcsőfokot, és szembesülhetnek az öreg kontinens elitligájában tapasztalható kihívásokkal. Mindez a válogatottnak is jó, mert azt is be kell látni, hogy az elmúlt években Székely Norbert keretében nem azok voltak többségben, akik minden héten a legmagasabb színvonalat képviselik, így botorság lett volna elvárni tőlük, hogy amikor a nemzeti csapatban parkettre lépnek, parádézzanak.

A Sopron jelenlegi keretéből mindössze Határ Bernadett a nemzeti együttes alapembere, a magyar mag többi tagja többnyire fiatal tehetségekből áll, illetve ott van még az örökifjú Fegyverneky Zsófia, aki azonban már visszavonult a válogatottságtól. Persze a nyugati határszélen egészen mások a célok, mint Szekszárdon, a Sopron az Euroligában is a legjobbak között akar maradni, ehhez pedig toplégiósok is kellenek – akiknek egyébként a magyar bajnokság megnyerése többnyire könnyed ujj­gyakorlat. Van, ami a klub hazai játékosainak óriási előnyére válhat: nap mint nap a legjobbakkal edzenek, meg kell feszülniük minden egyes gyakorlat közben, hogy tartsák a lépést, felvegyék a versenyt a klasszisokkal. A leghűségesebb városban is látható az a törekvés, hogy megtalálják azt a néhány magyar tehetséget, akik elhivatottak, ami előfeltétele, hogy esetleg a legkiélezettebb Euroliga-rangadón is pályára léphessenek, a későbbiekben pedig olyan karrier befutására is esélyük legyen, mint amilyen Fegyvernekyé.

E három csapatban közös, hogy játékosai alkut nem ismerve küzdöttek és küzdenek azért, hogy a legjobbak legyenek, vagy legalábbis a saját lehetőségeikből a legjobbat hozzák ki. Fontos a jó szereplésük, mert az elmúlt évtizedekben sokszor lesajnált magyar kosárlabdázásra talán most nagyobb figyelem vetül, és bizony ezeket a pillanatokat, hónapokat, éveket ki kell használni, hogy a sportág jövője is biztosítva legyen.

A klubok nemzetközi menetelése hamarosan megkezdődik, kíváncsian várjuk, hogy saját útjukat járó csapataink közül melyik hogyan veszi az akadályokat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!