Gondolat, hiány – Dlusztus Imre publicisztikája

„Kit akartatok ellenfélnek? A Plovdivot? Vagy a Tiranát? Megveritek, aztán holnapra elfelejtik… Erről a meccsről harminc év múlva is beszélni fognak. Aki ma játszik, az a Real Madrid ellen volt a pályán, és egy életre része lesz a tatabányai futballtörténelemnek. Itt van 22 ezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk” – mondta dr. Lakat Károly, és kiment az öltözőből. Az ajtóból még visszaszólt: „Úgy állunk fel, ahogy vasárnap, Békéscsabán kezdtünk. Lehet kimenni!”

1981-et írtunk ekkor. A Bányász 2–1-re verte meg a Real Madridot. Lakat tanár úr, aki magyar-történelem szakos volt, sőt a maga kedvtelésére elért egy doktorit történelemből, gyakran tartott előadást az öltözőben. Amikor kiderült, hogy az UEFA-kupában a spanyol élcsapat lesz az ellenfél, Cervantes Don Quijote című művét vette elő. Azt mondta, most mi vagyunk a lovagok, és le fogjuk győzni a szélmalmokat. Valószínűleg nem minden játékos értette maradéktalanul azt, amit ezzel üzent, de olyan szépen beszélt a hősiességről, hogy áthelyezte a csapatot egy másik dimenzióba.

Lakat Károly 1941–43-ban a Szegedben Baróti Lajossal alkotott fedezetpárt. Baróti is bölcsész volt, az édesapja a neveléstudomány kandidátusaként, bátyja irodalomtörténészként, a Szegedi Tudományegyetem rektoraként alkotott maradandót. Lakat és Baróti a magyar edzői kar művelt és folyamatosan önművelő, sajnos igen szűk csoportjához tartoznak. Ők akkor alkottak zseniálisan, kulturáltan, valamint perspektivikusan (csapatokat építve) klubjuknál és a válogatottban, amikor a kommunista egyszerűség jegyében nyolc osztályt végzett edzők százai osztották az észt az öltözőkben és a pályák mellett.

Dalnoki Jenő az érettségi után nem tanulhatott tovább, pékmester édesapjától elvették az üzletet, és örülhettek, hogy nem telepítették ki a családot. Dalnoki könyvek, hanglemezek és muzeális tárgyak gyűjtésével élte ki kultúrigényét, s bár játékosként és edzőként is a legszigorúbbak közé tartozott, pályán kívül szívesen beszélgetett a magyar irodalomról és történelemről, különösen Petőfiről és a szabadságharcról. Rákosi 1950-ben ki akarta radírozni a Fradit a sportág történetéből. Ezen évtized elején vezényelték el a klubtól Budait, Kocsist és Czibort a Honvédba, Hennit és Deákot a Dózsába. „Ekkor a megmaradt rutinos játékosok: Mészáros, Lakat, Kispéter, Kéri összehívták a csapat tagjait, és mi elhatároztuk, hogy csak azért is az egyesületnél maradunk, és mindent megteszünk a sikerért” – emlékezett a História című történelmi folyóiratban Dalnoki.

A karakterekről beszélek.

1974. szeptember 18-án az Üllői úton a Cardiff City ellen a Ferencváros a Géczi – Viczkó, Bálint, Mucha, Megyesi – Takács, Nyilasi – Pusztai, Szabó F., Kelemen, Máté összeállításban kezdett, és a meccsen Ebedli Zoltán jutott még szóhoz. Ennek a csapatnak az átlagéletkora 22.8 év volt. Ebben az idényben, amelynek a végén az FTC KEK-döntőt játszott, Dalnoki Jenő beépítette a csapatba Rab Tibort, Magyar Istvánt és Onhausz Tibort. Mindhárman 1955-ben születtek.

Nem kellett fiatalszabály ahhoz, hogy a karakteres tréner labdarúgó-karaktereket, igazi személyiségeket szerepeltessen az élvonalban és a nemzetközi kupában. Nyilasi Tibor nem a rombuszalakzatba szerveződő labdatartáson nevelkedve tanult meg elemi erővel berössölni a védők közé lendületes, irányt változtató labdavezetéssel. Ebedli Zoltán nem a kéttenyérnyi területre szervezett játékok gyakorlása közben tanulta ki a negyvenméteres, hajszálpontos keresztlabdák tudományát. És az is biztos, hogy Szabó Ferenc nem a kapu és kapus nélküli, bójaketreces edzésgyakorlatokon keresztül lett gólérzékeny. Hazulról, az utcáról, a napestig koptatott „fű kettőről”, salakosról hozták magukkal a tulajdonságaikat, amelyeket aztán az edzőik engedtek szárba szökkenni.

Tudom, igazságtalan vagyok a modern edzéselemekkel és eszközökkel szemben, mivel azt a látszatot keltem, hogy ezek tehetnek arról, hogy a magyar játékosok nem tudnak jó ütemben beindulni, cselezni, labdát szerezni vagy kapu elé érkezni. A gondolat hiánya, az igénytelenség juttatott bennünket idáig.
Az okok feltárásához elegendő azt végiggondolni, hogy mekkora térben is edz egy utánpótláskorú játékos. Arról a futballistáról beszélek, aki 13 évesen felkerül a nagypályára, de 19 éves koráig, amíg felnőtt játékos nem lesz, játszik 200-250 alkalommal rendes méretű pályán bajnokit, s közben tízszer ennyi alkalommal edz kizárólag szűkített területen. Hogyan tanul meg belépni a játékba, mélységben tagozódni, elmozogni, indítani, hosszú labdára helyezkedni, lendületes futással labdát vezetni, beadni, beadást hárítani vagy értékesíteni, távolról lőni, futás közben labdát szerezni, szabályosan ütközni, fejpárbajt nyerni, ütemérzékre szert tenni, sprinteket kivágni, gyors mozgásban labdát átvenni, anaerob körülmények között hiba nélkül passzolni, koncentrálni és erőt beosztani? Azután jön a felnőttkor további 300-400 nagypályás meccsel és tízszer ennyi edzéssel szűkített területen, valamint olyan felkészülési találkozókkal, amelyeken épp a frissesség hiányzik.

A mai magyar labdarúgó nem ismeri a hétközi edzőmeccs fogalmát, lényegét, értelmét. Nem ismeri, mert a klubok nem szerveznek ilyeneket. Így aztán eljött annak az ideje, hogy ha két egymást követő héten szerda-szombati ritmusban kell játszani, a hazai játékosok a térdükön járnak, az edzők meg panaszkodnak. Melyik trénernek tiltotta meg a szövetség, hogy bajnokság közben a hétvégi taktikát élesben, mérkőzésszituációban, edzőmeccsen gyakorolják?

A mi csapataink a téli és a nyári felkészülés alatt sorozatban játsszák az edzőmérkőzéseket. Rendszerint sorok cseréjével, próbajátékosokkal, az alapozó munkától fáradt futballistákkal. Ezekkel a találkozókkal nem lehet pótolni az alapjáték begyakorlására, a taktikai elemek sulykolására való hétközi edzőmeccseket. Ráadásul ma már könnyen lehetne rögzíteni ezeket a szerdai összecsapásokat, hogy aztán csütörtök délelőtt értelmes szellemi munkával, elemzéssel teljen az idő.

Távkapcsolóval a kézben egymás mellett nézve a német Bundesliga, az angol Premier League és a spanyol La Liga és a magyar NB I mérkőzéseit a leginkább szembetűnő nem is az iram és a hangulat közötti különbség, hanem az, hogy a mi játékosaink rendre egy-két ütem késéssel reagálnak a pályán történtekre. Ha egy középpályás odaát kontrát vezet a jobbösszekötő posztján, még át sem vette a labdát, a jobbhátvéd már sprintel a vonal mellett. Itthon akkor érkezik a jobb-bekk, amikor az ellenfél már megszállta a tizenhatost. Ha odaát felfut a jobb oldali ember, majd bead, a hosszún az oldalvonal mellett biztosan érkezik egy bal oldali játékos, aki begyűjti az esetleges lecsorgót. Nálunk ilyenkor többnyire bedobás következik.

Talán emlékszik az olvasó Ivan Dudicsra, az Újpest korábbi (2008– 2010) jobbhátvédjére, aki bár már harminc fölött járt, úgy pörkölt minden támadásnál a mészcsík mellett, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Ha kellett, negyvenszer egy meccsen. Mindössze hétszer volt szerb válogatott, s még ha játszott is a Benficában, összességében nem alkotott maradandót, de mint futballszakember tisztességgel és főleg tudatosan tette a dolgát. Ma ilyen Nego a Vidiben, Lovrencsics Gergő a Fradiban. Nincsenek túl sokan.

Ha a játéknak csupán ezt a kicsinyke elemét világítjuk meg, akkor is kiderül, hogy a magyar futballistákat nem készítik fel a modern futball követelményeire. „Labdarúgásunk jelenlegi helyzete a szakma szégyene” – állapította meg 1994-ben Baróti Lajos.

Változott valami?