Hol vagy, Einstein? – N. Pál József publicisztikája

Fél évszázada bolondulok a sportért. Ha jön a soros olimpia, amolyan „koncentrált kómába” esem, evés közben is a tévét bámulom, s kimozdulni sportújságért vagyok hajlandó csupán. Másról, mint a játékokról, e tizenhat napban nemigen lehet beszélgetni velem, s minden magyar versenyzőért szurkolok, sportágtól függetlenül. Akadt, hogy a megindultságtól majd' elsírtam magam (Egerszegi '88-as győzelmekor), akadt, hogy remegve, dadogva imádkoztam az utolsó ötven méteren (Risztov Éva aranyakor), s akadt, hogy csendes örömmel vettem tudomásul a várható diadalt (Darnyi Tamás szöuli elsőségeit).

Nemzetközi találkozón mindig drukkolok, átmeneti átszellemültséggel is olykor, ám elszabadultan diadalittasan – vagy indulatosan – egyetlen „végeredményre” sem reagáltam soha. (Czene Attila utolsó tempóig bizonytalannak tetsző atlantai győzelme a kivétel talán, ekkor fölkiáltottam s fel is ugrottam – legalábbis így emlékezem.)

Kedvencem az úszás és az atlétika 1967–68 óta már, meg a futball persze, ez az életünket jó évszázada átszövő mitológia, ami „mindent visz” a régi tapasztalat szerint. Hozzá hasonlító emóciókat semmilyen más sportág sem képes kiváltani, aki a labdarúgásba beleszeretett, szerelmes marad egész életében. Kérdés, a játék szeretete és a megszállott szurkolónak lenni parancsa együtt jár-e törvényszerűen.

Mit tegyek, nálam nem jár együtt. Belátom, nehéz megérteni, hogy aki a futballért ennyire odavan, s részletesen ismeri a históriáját is, hogyhogy nem szorít valamelyik csapatért, külhoniért meg pláne nem. Ez utóbbi, ma már virulens vonzalmat – mint a folyamatok törvényszerűségeit kutató ember – képes vagyok értelmezni persze, ám azonosulni vele nem, ahogy a honi drukkerségből a ZTE – amolyan lokálpatrióta hagyatékként őrzött, de nem „megszállott” – szeretete is tökéletesen elég nekem. Miért lett ez így, nem tudom. Nem volt „mintám”, se apám, se a környezetem nem testált ilyesfajta „kötelességet” reám, de áldom Istent, hogy így történt, ami történt. Áldom azért, hogy csak szeretni tanított meg a sport, a foci, gyűlölni nem!

Amikor a labdarúgásra csodálkoztam, egy dolgot képtelen voltam fölfogni tízévesen. Miért gúnyolja a győztes a vesztest mámorosan, miért nem vigasztaló szóval közeledik felé? Ösztönösen taszított e magatartás, nem értettem, hogy társam bánata miként adhat örömet nekem, zsigerileg idegenkedtem még a „zrikától” is, így '68 elejétől mindig a tabella elején álló gárdáért kezdtem izgulni általában. Hittem, aki elöl van, az a jobb, nem kap ki hát, ezért a csúfolásomra is kevesebb lesz az esély. Előbb Honvéd-, majd néhány hónapig Vasas-drukkernek vallottam magam – nem tudtam, hol van Kispest vagy a Fáy utca –, majd ősztől az Újpesti Dózsához pártoltam át, a lila-fehérek a '68-as bajnokságot – 102 szerzett góllal is! – elvesztették valamiképp, ám a következő hét sorozatot „behúzták” kíméletlenül.

Amolyan virtuális Újpest-rajongás lett ez nálam a múló idő tanúsága szerint. Nem a klubnak, hanem az akkori csapat többnyire látványos játékának szólhatott a vonzalmam ugyanis, mert a gárda átalakulásával – gyengébbnek láttam már? – az én odaadásom is megváltozott. Igaz, e változásba az NB I-essé lett ZTE adta élmény '72 őszétől jelentősen beleszólt, hogy a futball otthontudatot is jelent, ez az esztendő tudatosíthatta bennem, az, hogy az Újpest–ZTE meccseken a „mieinkért” szorítok, oly magától értetődött, ahogy a nap fölkelt reggelente.

Ám egyvalamiben képtelen lettem megváltozni, s ez így van azóta is. Az ellenfél lesajnálása, gúnyolása, gyűlölete nem ment nekem továbbra sem. Az, hogy „apám, nagyapám erre tanított” nem elég magyarázatnak nekem, mert azt, hogy elődöm érzelmeit nem követem szolgai módon, a szabad akarat isteni törvényének gondolom én. Ragaszkodhatok a tradícióhoz bármennyire – s én nagyon ragaszkodom! –, hogy lehetnék biztos abban, hogy amit az ősöm „érzett”, vallott, megállja a helyét az újabb időben is?

Nem általános a példa, de leírom mégis. Amikor az 1972–1973-as, számunkra tüneményes bajnokság utolsó meccse volt Zalaegerszegen – 4–0-ra vertük meg az MTK-t! –, az utcai tömegben egy apa s hat-hét éves fia mellé keveredtem véletlenül. Szomorú volt a gyermek, pityergett is talán, a kezében hurkapálcás kék-fehér zászló fityegett. Megkérdeztem: Pestről jöttek? Igen, vonattal, mondta az apa, s én megsimogattam a kicsi fejét: ne szomorkodj, kisöreg, lehet, ti fogtok nyerni legközelebb. Mi (ki) súgta, hogy így cselekedjek tizenöt évesen, nem firtatom, de máig örvendek, hogy így esett meg, ami megesett.

Nos, arra, hogy a „kitüntetett” ellenfelet – zetésnek a szombathelyit, debreceninek a nyíregyházit, fradistának az újpestit, s viszont is persze! – zsigerileg utálni kell, vagy megvetni legalább, nem tanítottak meg engem, s én bizony örülök ennek. Tudom, amit mondok, az „igazi” szurkoló számára értelmezhetetlen, de örülök, hogy nem lettem a meccs napján lázban égő, már az összeállítást is izgulva-fölhorkanva silabizáló megszállottá, aki csak az ellenfél szabálytalanságát veszi észre, s minden idegszálával a bírónak, az ellenlábas edzőjének – sőt, a mérkőzés kommentátorának! – a maga csapatát sújtó (vélt) ellenszenvére figyel csupán. Mert – szenvedély ide vagy oda – emberlétünkhöz méltatlan számomra ez a sokszor stilárisan is tetten érhető gyarlóság (lásd: a mötöká, lilákok, csirkék, makik gúnyszavakat, vagy a kapu elé betolt „buszok” már-már nevetséges ismételgetését).

S még valamit hadd emlegessek föl. Puzsér Róbert televíziós futballrajongó, a Juventus szurkolója is az „identitásáról” beszél rend szerint. Ha lennének olasz felmenői, ha olasz szakos lett volna, ha az országban (pláne Torinóban) élt volna évekig, érteném a dolgot, de így csak tudomásul venni vagyok képes, amit mond, átérezni nem. (Szurkoltam én is a Juvénak egyszer, 1985. május 29-én, a Heysel-tragédia napján, még a jogtalan – mert a tizenhatoson kívül történt szabálytalanságért megítélt – büntető felett is szemet hunytam, ezt elismerem, de hogy ettől „hosszabb távon” is Juventus-drukkerré legyek, elképzelhetetlen nekem, hisz' sem Torinóhoz, sem Olaszországhoz sincs megkülönböztetett közöm.)

Summa summarum: félek, amiért e játék megszületett, örökre eltűnik. Eltűnik az az áhítat, aminek fogságában sapkával, flakonnal vagy konzervdobozzal is hajlandóak voltunk focizni az órák közti szünetben vagy az árokparton, ketten-hárman akár, s a győzni, pénzt, hatalmat, befolyást szerezni mindenáron, s az „élőben” tán sosem látott „sztárért” rajongani parancsa lép az érdek nélkül való szeretet helyére végképp.

Tudom, példám alkati jelenség alighanem, így követésre nem ajánlható, ám hiszem, hogy amikor ilyen „élhetetlen” futballimádónak teremtett a sors, akkor ami itt van a nyakunkon, attól akarhatott megóvni engem. Attól, ahol e játék a hazugság, a manipulálhatóság, a gyanúsítgatás, a tudat felfüggesztésének, a gyűlölet felszításának az alkalmává lesz csupán, a képességek s az eredmények fokától függetlenül. Ahol nem a „haza” megteremtése, hanem annak „széjjeldekonstruálása” lesz immáron a cél, s ahol nem a megbecsültség terepe, életünket gazdagító ajándék, hanem – főleg minálunk! – egyre kevesebbek őrülete lesz az egész, a stadionokban meg a virtuális tér kommentháborúiban egyaránt.

Szimbolikusnak gondolhatom, hogy Einstein 1905-ös relativitáselmélete az akkorra lábra kapó csodával, a futballal szinte egyidős. Amikor elmélete titkáról kérdezték a fizikust, ezt mondta állítólag: egy vak, a szárnyától is megfosztott légy egy labdán mászkált körbe-körbe egész életében, s nem vette észre, hogy gömbölyű. Én meg észrevettem.

Hol az új „Einstein”, aki kinyitja végre a szemünket? A Megváltó születése napjának előestéjén tán ez a kérdés is föltehető.