Apák és fiúk – N. Pál József publicisztikája

Lehet-e zseniális, tehetségéhez méltó pályát befutó szülőnek zseniális, az elődhöz hasonlóan sikeres utódja? – örök a kérdés. A káprázatos képességgel megáldott apa s az övéhez fogható talentumot kapó fiú kapcsolatának ambivalenciája Bolyai Farkas és Bolyai János históriájából lehet ismerős amikor tudománytörténeti értelemben a fiú jutott többre tán, noha az idősebb volt a „színesebb” lény, a sokoldalúbb. Drámai elemekkel átszőtt volt e viszony, amint az Németh László művéből is tudható, ám a két férfiú tágabb környezete – a „nyilvánosság” – minderről a maga idején semmit vagy csak keveset tudhatott. Arról, ami megesett, nem alakult ki közösségi „vélemény”, a történet nem lett-lehetett a sorsunkról – s a rendkívüli tehetségek sorsáról – való tudásunk folytonosságának a része tehát.

Ám mi történik, ha a históriának a nyilvánosság is tanúja, ha a viszony összetettségével – esetleg reménytelenül – az utód a szélesebb térben is szembesülni kényszerül? Ilyen esetben a tragikum általában eleve kódolható, s itt Petőfi Zoltán – a költő fia – viszontagságos sorsa kivételes súlyú példázat lehet. Mert az ifjan elhunyt, roncsolt életű fiúnak az apa szintjére érni esélye sem lehetett, s higgyük el, nemcsak a tehetség kisebb mértéke miatt, hanem azért sem, mert más volt a kor, amelyben ő élt, alkotni, érvényesülni igyekezett. Más kihívásokkal, elvárásokkal volt tele, s merőben más kifejezési formát követelt az idő, mint amilyennel az apának kellett – alig két évtizeddel előbb! – megküzdenie. Az összevetésben a fiú – ha több tehetséget kapott volna a sorstól, akkor is! – csakis „vereséget” szenvedhetett.

Állítom, az apa–fiú (szülő–gyermek) összemérés a sportban a legtanulságosabb, egyben a legkegyetlenebb. Kegyetlen, hisz e „mérés” a nyilvánosság előtt zajlik kíméletlenül, s mert a sportról való szurkolói ítéletalkotásban a pillanatnyi érzelmek az élet minden faktoránál meghatározóbbak talán, s az állásfoglalás is mindennél sommásabb lesz visszavonhatatlanul. S ami a lényeg: ezt nemcsak az „apa”, a „fiú” is érzékeli, s igyekezzen a körülményeket kizárni bár, ez az eleve determinált „tudás” az alapképességektől függetlenül is bénítóvá lehet, rendre az utódban persze. S akkor az eltérő korok eltérő igényeiről, ízlés- és ítéletalkotási preferenciáiról nem is beszéltem még, ráadásul a korok változása egyre gyorsul, s gyorsul bizony a szemléleti, befogadási, szóval a szurkolói tudatban is.

Megvallom, Dénes Tamás és Lakat T. Károly Almafák – futballmesék apákról és fiúkról című, rendkívül informatív könyve szólított e gondolatmenetre engem. A kötet a nevesebb apák (nagyapák) és fiúk (unokák) futballban eltöltött idejét (a „karrierjét”) mutatja be magyar és nemzetközi példákat idézve bőségesen, sok-sok ténnyel, szurkolóbarát módon, s megfontolható – a futballhistórián túlmutató – tanulságokat is fölvillantva egyben. Nem recenziót írok, így elmondhatom: sokat okultam a kötetből tényszerűen (több rokoni viszonyról nem tudtam eddig, azt sem például, hogy a honvédos Kocsis Lajos fia a Veszprémben játszott néhányszor, Sebők Vilmos apja meg az Újpesti Dózsában 1965-ben még), ám a leginkább tanulságos mondatokat – a szövegbéli, például a Cruyff-jelenség korabeli lényegét taglaló gondolatokon kívül – az előszóban olvashattam.

Azt például, hogy az időben visszatekintő összevetési kényszer az apákat látja jobbnak rendszerint, néhány igen híres példától (Puskás Ferenc, Paolo Maldini stb.) eltekintve persze. Vélem, hogy ennek a nemzedékről nemzedékre szálló „játéknak” a lélektani törvényszerűsége kivédhetetlenül egyértelmű ugyanis. Az összehasonlító hevület alapja az, hogy a futballra való rácsodálkozás, az „eredeti mozgató” determináló ereje – és annak emlékezete – alapjaiban határozza meg a szemléletet, a szimpátiát, ami nem is módosul az időben lényegesen már, hacsak mindent fölforgató és folyamatában is kitartó, egyértelműen „pozitív” élmény nem éri később az ítélkezőt – ám lássuk be, ez igen-igen ritka alkalom. Figyeljük meg: a „ki a legjobb, akit láttál” kérdésre a rácsodálkozás idején aktív játékosokat nevez meg többnyire a kérdezett, s nagy változásnak – szemléleti módosulásnak – kellett történnie, hogy ne ezt tegye általában.

E törvényben az emlékező életkora meghatározó. Egy ma húsz körüli rajongótól nem elvárható, hogy a kérdésre ne Cristiano Ronaldo, Messi vagy más, alighanem még aktív sztár nevét mondja, a ritka kivételeket – például, ha történeti búvárlása során valaki régi alakba „beleszeret” – nem számítva természetesen. (A szurkolói vonzalom kihagyhatatlan determinációját – egy Real-őrült aligha Messit nevezi meg! – most önkényesen kihagyom.) Én meg 1957-ben születetten Beckenbauert, Cruyffot és mindenekelőtt Pelét mondom, amíg élek, legföljebb Maradonát teszem hozzá még, s ezen változtatni – lássak bármennyi gól- vagy trófearekordot azóta – a lelkem mélyén nem fogok. Gyarló e hozzáállás, jól tudom, ám az emlék szűkítő természetét (a zseni, a kedvenc is sokszor futballozott rosszul, de ebben az összefüggésben nem játszik e szempont) is figyelembe véve – nem abszolút módon, annak nincs értelme, ahogy a „ki minden idők legjobbja” vitának sincs! – az „eredményt” mégis hitelesnek gondolom. Csak személyesen hitelesnek persze, amit a más kor látásmódját örökölt személyes hitelesség menten érvényteleníteni fog könyörtelenül. S ez így van jól!

Belátható, hogy a „fiú” más korban, más elvárások, törvények közt él, szerepel, mint az „apa”, így más lesz a korosabb „értékelő”, az őt egykor megfogó élmény emlékét őrző (és azt normává emelő) rajongó látásmódja is, kivált, ha az eltelt időt az imádott sportágra nézvést romlástörténetként érzékeli! (Láttátok volna Orth Gyurit, Sárosit, Puskást, Albertet, Nyilasit, e fordulatokat mindenki ismerheti, hozzátéve, hogy a negyven körülieknek az 1994–1995-ös BL-sorozat Fradija is a legendák világába tartozik ma már, noha ez utóbbi csapat labdarúgóinak a világ elitjéhez mért pozíciója a régebbiekével nem volt – Puskásékat követően egyre kevésbé volt! – összevethető.) A magyar futball históriájának egyedisége – nincs egykor a világszínvonalat jelentő náció, amelyben a süllyedés ily folyamatos és ily mértékű lett volna erős fél évszázad alatt – így az apák–fiúk összevetés természetét nemcsak meghatározza, de az „eredményt” is eldönti rendre. Ifjabb Albert Flórián vagy Mészöly Géza pályafutásának egésze akkor sem lett volna az apákéhoz fogható, ha az övékéhez hasonlatosan zseniális képességekkel áldotta volna meg őket is a sors. (Amúgy – a róluk írt sorokat jegyző Lakat T. Károllyal egyetértve – úgy gondolom, ama tehetségbeli különbségek nem is voltak, a „kis Albert” esetében főleg nem, oly nagyok talán.)

S még valamit. E méregetésnek csak akkor van „értelme” – akkor szokás –, ha az apa a maga korának mezőnyéből egyértelműen kiemelkedve él az emlékezetben. Pelé vagy Puskás Ferenc példáján (ők aztán túlnőtték az apát!) sokat rágódni fölösleges, Maldiniék története inkább megér egy misét talán, ám Cruyff, Beckenbauer vagy Kocsis Sándor fiának ilyen összevetésben esély sem adatott. S nem adatik a Zidane fiúknak, meg a C. Ronaldo „juniornak” sem soha, ott a pályán egészen biztosan nem, akárki megláthatja majd. Az ifjabb holland jól tudta, s meg is fogalmazta ezt, ahogy Dénes Tamás idézi pontosan.

S bár a rokoni viszonyokról jó tudni – ezeknek példátlanul gazdag tára e könyv –, kvízes játékban, memóriatornán nem árt az efféle ismeret, fontosak lehetnek a históriák lélektani tanulságai is, a futball történetére nézvést e tényekből semmi sem következik törvényszerűen. Szoboszlai Dominiknak vagy Sallai Rolandnak például nem az édesapját kell túlnőnie a pályán, hisz – Isten bocsássa meg – az ő játékukra nemigen emlékezem. Számukra a mérce csak önmaguk tehetségének beváltása lehet, hogy ne csak személyesen jussanak az élre vagy ahhoz közel legalább, hanem hogy példájuk a magyar labdarúgás süllyedése tendenciáján – s makacs lesajnáló hajlandóságainkon – is módosíthasson valamennyire.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Borítóképünkön ifjabb és idősebb Albert Flórián (Fotó: Nemzeti Sport, 2010)