Semmitmondó akárnokok – Malonyai Péter publicisztikája

Rafinált fordulata a reklámoknak az – akár. Mert ugyebár a tisztítószer akár 99 százalékban eltávolítja a kórokozókat, a gyógyszer is hasonló arányban hoz egészséget, de a kedvezmények is dicsekedhetnek ki tudja, milyen magas százalékkal.

Okos megoldás, hiszen nem ígér semmit. Vagy igen, vagy nem. Ha pedig nem, akkor a vásárlónak eszébe se juthat reklamálni, hiszen nem állítottak biztosat, legfeljebb – talán. Ne kérhesse senki számon a látványos szavakat, de legyenek ott a fejekben, és főleg a pénztárcákban (élek képzavarral).
Nyelvtanilag a lényeg a tetszőlegesség, tartalmilag pedig az, hogy a beszélőt nem érdeklik a körülmények, a részletek, egyértelmű a feltételes mód. Éppen a lényeget nem tudjuk meg: igen vagy nem? Tetszőleges a választásunk, a felvetéssel azt kezdünk, amit akarunk, semmi konkrét, nincs állítás.

Ami a sportot illeti, számtalan a példa az óvatoskodó okoskodásra. Az 1938-as futball-világbajnokság előtt a Nemzeti Sport arról ír, hogy a pénz csak szükséges rossz, „akár van, akár nincs, akár sok van, akár kevés van, csak eszköz és nem cél”. Legalábbis a becsülethez, a becsvágyhoz képest, ám hogy előkerült a téma, ráadásul profi futballistákról szólva, sejthető a háttér.

Ám tényeknél is elő-előkerül az akár. Vas Antal, az 1941-es Szolnok–DiMÁVAG játékvezetője azt mondta, hogy az első félidőben a szolnokiak akár négy góllal is vezethettek volna. Ehhez képest 1:1 volt az állás, a végén pedig 3:2, így mindegy, mi – lehetett volna. Akár a tényekből is kiindulhatott volna a bírói beszély. De ez az érvelés örök, ma is él, ificsapat edzője jelenti büszkén, hogy 0–2 után átvették az irányítást, akár egyenlő is lehetett volna a szünetig. Nem lett, a vége pedig: 1–3 – oda.

Viharosabb vizekre evezve, vannak fontosabb meccsek is, amikor – akár… Így például akár világbajnokok is lehettünk volna 1954-ben, ha a nyugatnémetek elleni döntőben (2:3) a 37. percben William Ling bíró büntetőt ad, amikor Fritz Walter elhúzta Kocsis Sándor lábát. Vagy az utolsó tíz percben, amikor a tudósítás szerint „óriási izgalmak közepette folyik a játék, mindkét kapu gyakran forog veszélyben” szerzünk egy gólt. Nem beszélve arról, hogy ha a 84. percben Bozsik „Cucu” nem veszíti el a labdát, esetleg lefújják, hogy dancsolták, utána pedig a bekkjeink résen vannak, amikor Helmut Rahn „veszélyesen tör előre, becselezi magát a 16-oson belülre, ott még két jó cselt csinál, s aztán mintegy 12 méterről ballal a jobb alsó sarokba vágja a labdát”. És utána megint Mr. Ling: ha nem lát lest Puskás „Öcsi” góljánál, végül pedig Czibor Zoltán erős lövését Toni Turek kapus nem tudja kiütni.

De folytatható a sor 1962-vel, a chilei világbajnokság negyeddöntőjével, a Csehszlovákiától elszenvedett vereséggel. Akár tovább is juthattunk volna… Ha a 14. percben Sipos Ferenc nem hagyja fedezetlenül Adolf Scherert, a kapuban pedig Grosics Gyula nem nézi el a labdát, már akkor lest integetve, amikor Scherer még helyzetbe sem került.

Vagy a másik oldalon nem hagyja ki a helyzeteit Albert Flórián, Sándor „Csikar” és Tichy Lajos, nem beszélve arról, hogy Nyikolaj Latisev bíró nem int továbbot, amikor a 28. percben Tichy labdája a lécről a gólvonal mögé pattant. Pedig, ha már Latisev, ő akár a barátunk is lehetett volna, hiszen sok-sok meccset vezetett nekünk – az 1952-es helsinki olimpián, az 1958-as svédországi világbajnokságon, de még Moszkvában is –, rengetegszer járt Magyarországon.

De jellemző példa az 1973-as vita, amelyet a Népsport indított a vidéki labdarúgást állítva a középpontba. Jellemző, hogy a vitacikkeket azzal a szándékkal válogatta össze az újság, hogy „ne mélyítsék a főváros és a vidék között eddig is sajnálattal tapasztalt érzelmi szakadékot, inkább áthidalni igyekezzenek azt”. Mert óriási volt a feszültség a hét budapesti (Újpesti Dózsa, Ferencváros, Vasas, Bp. Honvéd, Csepel, MTK, VM Egyetértés) és a kilenc vidéki (Videoton, Zalaegerszegi TE, Rába ETO, Salgótarján, Tatabánya, Pécsi Dózsa, Szegedi EOL, Diósgyőr, Komló) klub között. A felszín alatt persze, s azzal a ténnyel, hogy a fővárosi akarat tartósan érvényesült.

Ennek fényében érdekes Terpitkó András MLSZ-elnök véleménye, mely szerint: „Állítom, hogy lehet vidéken, idővel, akár bajnokcsapat is! Csak nem szabad arra várni, hogy az első helyről bárki önként lemond a vidéki versenytárs érdekében.”

Ehhez képest kiderül, hogy a vidéki tehetségeket elcsábítják a budapestiek (pénz, utazás), a meccseket túlnyomórészt budapesti bírók vezetik, a játékosok kényelmesek, lusták, a klubok vezetősége gyenge, sok helyütt testvérháború zajlik, egymással csatáznak a helyi csapatok (például az alsóbb osztályú nem engedi az NB I-eshez a futballistáját). Ilyen körülmények között költői túlzás az akár is, nem véletlen, hogy 1963 (Győr) után csak 1982-ben lett ismét vidéki futballbajnoka Magyarországnak – Verebes József Rába ETO-ja.

Témánk leglátványosabb fejezete az elkallódott sportolóké, akikről ugyebár azt tartja a fáma, hogy akár magasan jegyzett klasszisok is lehettek volna.

A futballban leggyakrabban a 2009-ben az U20-as világbajnoki bronzérmet szerző magyar csapat tagjainak pályafutását emlegetik, hogy ők – akár… Nos, véletlenek nincsenek, mindenesetre ami engem illet, a kapusokról, Gulácsi Péterről, Kovácsik Ádámról és Megyeri Balázsról ma is érdekelnek a hírek, de Varga Rolandot és Szabó Jánost is jó futballistaként tartom számon. Ez ugyebár öt a tizennyolcból, nem tudom, sok-e vagy kevés. Persze tudom: akár… Csak hát ez nem olyan egyszerű vagy éppen kézenfekvő, hiszen a hozzáértők szerint az a legfontosabb, hogy a tehetségben fenntartsák a belső motivációt. Hogy kik? Szülők, pedagógusok, edzők, barátok, barátnők. Mint a sportban oly sok témában, itt is vannak annyian, hogy egy-egy esetben ne legyen felelős, lehessen egymásra mutogatni, hogy: akár te is…

Egyébként mi híresek vagyunk arról, hogy sokan eltűnnek, nálunk nem tétel, hogy egy-két talentum elkallódik. Ezernyi az ok. A negyvenes évek elején Újpesten például az volt a módi, hogy összevásárolták a fiatal, tehetséges játékosokat, és ha ezek nem mutatták az első mérkőzésen azt, amit vártak tőlük, tartaléksorba kerültek. És lassan-lassan leírták őket.

Hogy mennyire a motiváció a döntő, arra példa az asztaliteniszező Poór Éva esete. A Népsport 1973-ban írta le gyakorlatilag, amikor 25 évesen, világbajnoki harmadik csapattagként (1963), ifi Európa-bajnokként (1963) abbahagyta. „Kiégtem…” – tudjuk meg tőle, az előzményekről meg Berczik Zoltán szövetségi kapitánytól annyit, hogy ő volt az első magyar női pörgető, ráadásul remekül adogatott – már gyerekként. Aztán szoftütőről átállították hagyományos gumiütőre, s ezzel a kontrajáték helyett kénytelen volt leállni védekezni, ami nem volt a kenyere. Berczik érvelése logikus, de a játékosé is, akit magára hagytak. „Csoda, hogy elkedvetlenedtem? Mi lelkesített volna? Nem mindenki tudja megmutatni csak azért is!” – mondta Poór Éva, okfejtése tiszta és világos, én pedig megtoldom: akár törődhettek is volna vele, akiknek ez volt a dolguk.

Arra pedig, hogy mi mindenre jó az elővett szócska, arra álljon itt a nálam legfelháborítóbb alkalmazás, a gyerekekkel való bánásmód miatt joggal kiebrudalt úszóedző érvelése: „Előfordulhatott, hogy rákoppintottam a kezére, akár a fejére is, ez tucattörténet a sportágban, de soha nem ütöttem meg”. Nálam nem mindegy, tehát nem akár, hogy a kezére vagy fejére, egyébként pedig mit vár? Dicsérjük meg? Na ne…!

Az akárnak is van határa.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!