A kutya nem ihat – Malonyai Péter publicisztikája

MEGLEHET, SZOKATLAN, de megesik, hogy egy tabella is képes megmozgatni a fantáziát. Esetemben a labdarúgó NB II aktuális állása.

A másodosztályt szeretem annyira, mint az élvonalat, nem tudom, hogyan alakult így, talán mert futballrajongásom kezdetén természetes volt, hogy a szombati NB I-es randevú után a sorban következő osztály meccseire is szívesen mentem. (Meg mélyebbre is alászálltam, de az egy másik mese.)

Emlékszem például egy 1966-os mérkőzésre az NB I B-ből, a Szállítók 3:0-ra győzte le a Szegedet a Czabán Samu téren. A Szállítókból a balhátvéd Kemerle, a center Magyarosi és a balszélső Kuszenda mozdulatai máig előttem vannak, ne kérdezzék, miért. A rákospalotai közönség (megnéztem: 2800 néző) végig biztatta csapatát, ha nem hallottam ezerszer a bal szélre üvöltött buzdítást („Gyerünk, Kuszi...!”), egyszer sem.

De vissza a tabellához, ránézve van bennem jócskán nosztalgikus szomorúság. Elvégre a Pécs az 5., a Szeged, a Szombathely és a Győr a középmezőnyben álmodozik a szebb jövőről, ám a Nyíregyháza 16. és a Békéscsaba 17. helye a jelenlegi állás szerint csak osztályozót ér, a két kieső előtt végző három csapat ugyanis minősítőt játszik majd a nyártól 18-as mezőnyre csökkenő sorozatért. Ne higgyük, hogy könnyű dolguk lesz, hiszen az ellenfélnek jelölt NB III-as bajnoki esélyesek, most a Tatabánya, a Veszprém (Nyugati csoport), az Iváncsa, a Hódmezővásárhely (Közép-csoport) és a BVSC (Keleti csoport) enyhén szólva sem rosszak, ambíció dolgában pedig – hiszem – verik a csalódottakat.

Torz a futballtérkép, én ugyanis azt tartom, hogy egy-egy település (és környéke) lélekszámának, súlyának, rangjának tükröződnie kell a NB I-es térképen, ha már messze vagyunk attól, hogy a templom egereként lessék a (sport)filléreket.

Miközben az NB I-ben a Puskás Akadémia (Felcsút), a Paksi FC, a Kisvárda Master Good és a Mezőkövesd Zsóry települései a 2021-es hivatalos adatok szerint összesen 51 667 lakost jelentenek, ez a szám kevesebb, mint a nagyok sereghajtójánál (Békéscsaba: 58 002) rögzített adat.

De nem csupán a lélekszám minősít. Pécs, Szeged és Győr nem csupán megyei jogú város, hanem régiós központ is (Magyarországon nyolc ilyen van), ami még erősebb önállóságot jelent, így a felelőssége is nagyobb – mindenben. (Miskolc, s vele NB II-es csapata, a Diósgyőr is régiós centrum, ám a társaság másodosztályú tagsága a jelek szerint csak átmeneti.) A futballban is, és ez nem túlzás, hiszen a sportág kiemelt ágazat. Szerény véleményem szerint itt is illik, illene teljesíteni, miközben tudom, mi mindenre kell pénz, de főként erő és határozottság egy-egy körzetben.

Kétségtelen, hogy nem könnyű feljutni. Tessék csak megnézni, az NB I-ben jelenleg vergődő Vasasnak is csak negyedszerre sikerült, ami – ismerve a körülményeket – nem csupán pénzkérdés. Hogy aktuális legyek, a héten tud(hat)tuk meg, hogy Kondás Elemér marad az edző, mert – így a közlemény – a Vasasnál nem lehet edzőt buktatni. Szép gondolat, egyetértek, Kondás mester járja végig a maga útját, de a sejtelmes (vagy egyértelmű...) nyilatkozat ellenére a nálam többnyire levitézlett korábbi klasszisok a múltat, a futballt buktatják meg leginkább.

És ha már aktualitás, vissza az NB II-be. Ugyanis a héten az említett csapatoknál is történt valami, ami jellemző. Győrben kitelt Tímár Krisztián edző ideje, júliusban érkezett, márciusban távozott. Rangja, ambíciói vannak az ETO-nak – tudtuk meg Jan Van Daele klubigazgatótól –, s azt is, hogy Antonio Munoz követi Tímárt a sorban. Kinevezésében szerepet játszott „az ETO iránti szenvedélye”, ami szép fordulat, hiszen ő is nyáron érkezett Győrbe. Vannak ilyen meglátni és megszeretni fordulatok az életben, amikor az ember egyszerűen nem tud parancsolni a szívének, ám ez leginkább kamaszként érhető tetten, meg persze a hollywoodi könnycsatornafilmekben. Jó érzés, hogy a csúcsprofi futball­öltözőkben is előfordul, még azokkal is, akik eddig csak pályaedzőként szolgálhatták a játékot.

Persze hogy jövök én ahhoz, hogy tanácsot adjak, de talán nem ártana elmenni Győr Gyirmót városrészébe, és kilesni, hogyan csinálták, hogy amióta az ETO-t kiebrudalták a harmadosztályba (2015: Questor-botrány) a kiscsapat már kétszer megjárta az NB I-et.

De menjünk lejjebb – mármint a tabellán –, Nyíregyházára. Ott is közlemény játszott a héten, nem a csapat (Gyirmót: 2–3, otthon). A vezetőség határozottan kikérte magának, hogy karaktergyilkosságot (magyarul: lejáratás) kövessenek el a klub dolgozói ellen. Az élen állók döbbenetesnek tartják az esetet, ebben egyetértek velük, ám határozottan nem foglalhatok állást, hiszen a „gyilkosság” lényegét, tehát a tartalmat nem ismerem. Még az is lehet (feltéve, de nem megengedve – ahogy a tudományos művekben írják), hogy éppen a csapat rossz szereplésének hátterét világítják meg az elkövetők.

Bevallom, van bennem némi előítélet, hiszen amikor a Szpari 1980-ban feljutott az NB I-be, volt ott minden, ami ellentmondott a pénzügyi szabályoknak – feketén nyomtatott jegyek, kifizetés zsebbe, illegális tombola, és így tovább. De a szándék ma is élhetne. Az ügyleteket leleplező cikk is rögzíti, hogy az NB I nem csupán a lakosság nagy vágya, mi több, igénye volt, hanem politikai kérdés is. Szerintem ma sem utálná a település és a környék népe, ha első osztályú lenne a csapat, különösebb kapkodás nélkül. Gondolok itt arra, hogy 2016 (akkor jutottak fel az NB II-be a harmadosztályba száműzetés után) óta 14 edző próbálkozott a csapatnál – a névsornak határt szab a helyhiány.

És akkor a Békéscsaba. Ahogy a Győrnél (az 1965-ös BEK-menetelés és főként Verebes József miatt) és a Nyíregyházánál (Temesvári Miklós) is van elfogultság a szomorúságomban, itt szintén. Az egykori remek kapus, Tóth Márton még azzal is kitüntetett, hogy a csabainál is csabaibb kolbászából küldött nekem kóstolót, Pásztor József pedig ott van az általam látott tíz legjobb magyar futballista között. Ezért is örülnék neki, ha feje tetejére állna a jelenlegi NB II-es tabella. Mert a Kórház utcában fantasztikus meccsek voltak, és fantasztikus csapat. Már edző volt Pásztor József, amikor 1993–1994-ben bajnok is lehetett volna az együttes. Végül a Vác nyert, mert az utolsó három fordulóban kikaptak a Fraditól, a Bp. Honvédtól és a Videotontól.

A harmadik hely után meglepő közleményt adott ki a klub, benne, hogy megvonja a játékosoktól a nekik járó egymillió forintos prémiumot. Az indoklás szerint „fény derült arra, hogy a csapat egyes tagjai nem sportemberhez méltóan éltek, gyakran hosszúra nyúlt éjszakák után léptek pályára vagy mentek edzésre, ami törvényszerűen visszavetette őket formájukban”. Nem írom le, kik szerepeltek a csapatban akkor, maradjunk abban, remek futballisták. Nincs értelme utólag pellengérre állítani őket, mert az eset csepp a tengerben. A labdarúgók korábban sem éltek másképpen, csak éppen hirtelen valaki(k)nek eszébe jutott, hogy majd ő(k) rendet csinál(nak).

Egy magyar léptékkel kisebb városban (58 002 lakos) az ilyesmi többet árt, mint használ, ez meggyőződésem. Az idézett közleményekkel is ez a helyzet. Mutassanak nekem egyetlen tabellát, ahol ez áll: 1. Állásfoglalás (Opinion, Stellungnahme, Position, Toma de posición, La Posizione – ha nem hisznek nekem, és az angol, német, francia, spanyol vagy olasz rangsort böngésznék).

És végül egy szívügy. A Dorog. Most éppen sima kieső (19.), de ha búcsúzik, szép emlékeim jókora darabja kerül a süllyesztőbe. A hatvanas évek Karába, Szuromi, Monostori, Kertes, Csóri csatársora a legjobb vidéki csapatból (1962–1963), Ilku István, meg persze Buzánszky Jenő. Aki 1973-ban felhagyott az edzősködéssel, nem látott benne jövőt. Miközben imádták, az utcán kutyasétáltatás közben rendre megállították, hogy igyanak meg egy fröccsöt. „Nem lehet – mondta –, a kutya nem ihat.”

Otthon pedig megsimogatta a 100. magyar–osztrák (1955) labdáját.

Hogy ez mire kötelez, döntsék el minden régió­ban.

Közleményt nem kérek róla.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!