Üveggyöngyök – Vincze András publicisztikája

Némileg meghökkentő módon csak keveseket vágott földhöz, hogy a svájci másodosztályban szereplő Vaduz futballcsapata az Európa-liga-selejtező második fordulójában kiejtette a magyar bajnokság ezüstérmesét s kupagyőztesét, a Mol Fehérvár FC-t. Tulajdonképpen természetes lett, hogy az ilyesmi bizony előfordulhat a magyar futballban.

Kapott ilyen pofont sok évvel ezelőtt az Újpest, megtörtént már a kudarc a válogatott szintjén is. Ráadásul már az is a csoda kategóriáját súrolja, hogy augusztus elején még egy csapatunk ott van a nemzetközi kupaporondon – így tehát most a csodák idejét éljük, mert a Ferencváros küzdhet a Bajnokok Ligájában (olvasva az optimista hozzáállást a továbbjutás kapcsán, azért nem árt megjegyezni: a horvát focit képviselő zágrábi Dinamo más kávéház, mint a máltai Valletta, de ez ügyben ne legyen igazam).

Az apatikus hangulat rávilágít arra, hogy a magyar futball minden ellenkező híresztelés ellenére bajban van. Azok, akik látták a vaduzi mérkőzést (a balszerencsések a helyszínen, a döntő többség a televízióban), tapasztalhatták, hogy nem a kiscsapatokra szökőévente rámosolygó Fortuna vitte tovább a Vaduzt a harmadik kupakörbe, hanem a jobb erőnlét, a gyorsabb futballra törekvés, a taktikai érettség és nem utolsósorban a nagyobb győzni akarás, ergo a profizmus, ami – gondolom – minimum elvárható az olyan sportolóktól, akiknek a jó teljesítmény jelenti a kenyérkeresetet. Némiképp jellemző, hogy a fehérvári kudarc csapatszinten három embert rendített meg igazán: Marko Nikolics vezetőedzőt, aki a meccs utáni nyilatkozatában jelezte is, hogy „Vállalom a felelősséget” (erre még visszatérek), és a csapat két „öregjét”, Juhász Rolandot és Huszti Szabolcsot, akikben volt annyi kurázsi, hogy a Nemzeti Sport helyszíni tudósítójának őszintén beszéltek a számukra arcpirító vereségről, elmondva, egynéhány társuk produkciója miatt is ők szégyellik magukat.

Na, akkor az edző szerepére visszatérve...

Marko Nikolics vállalta a felelősséget, és nem megbántva a szerb szakembert – hiszen a magyar foci szintjén teljesített szépen: bajnoki cím, kupasiker, tavaly még pajzson hordoztuk mi is, hiszen elvezette a csapatot az Európa-liga csoportkörébe, azaz a nemzetközi futballporondon egy magyar csapattal még túl is szárnyalta a „Vaduz-bravúrt” –, de ha ő nem külföldi, hanem honi szakvezető lenne, aligha ülhetne már a kispadon. Ugyanakkor azon sem csodálkozom, hogy vele szemben nagyobb a türelem és a megbocsátás, mondván, valamit már letett az asztalra. Kénytelen vagyok viszont elővenni a régi nótám: cseppet sem tartom üdvözítő koncepciónak, hogy megannyi zsoldos futballozik a magyar csapatokban. Nem szeretném mantrázni ezt a témát már megint, de ismét csak oda lyukadok ki, hogy sajnos a Vaduz elleni kupameccsek kapcsán egyik légiós emlékezetes mozdulatára sem emlékezhetek (leszámítva a kihagyott helyzeteket), s így felhorgad a kérdés: minek vannak itt? Ugyanis ha van kilencven perce a futballnak, amely a külföldről jött játékosnak Európa bármelyik küzdelmét nézve esélyt ad arra, hogy bizonyítsa rátermettségét, akkor az éppen a svájci másodosztályt képviselő, s a sors, illetve az UEFA kegyelméből a kupaporondra „kipenderített” csapat ellen valósítható meg. S ha valakiben épp ilyenkor nincs meg a becsvágy, ha valaki ilyenkor görcsöl rá leginkább a feladatra, ha valaki ilyenkor panaszkodik a felkészülés okozta fáradtságra, s valakiről már ilyenkor kiderül, nem bírja a meccsterhelést, akkor...

Mit keres a pályán?!

Ami meg a fehérvári kupakiesésen túlmutat: időről időre bebizonyosodik, hogy a korábbi szövetségi kapitánynak, Bernd Storcknak nagyon igaza volt, amikor fókuszba helyezte a játékosok alap-állóképességét. Futófelméréseket, laktáttesztet végeztetett, s ezért kigúnyolták azok, akik a magyar labdarúgásban sok-sok éve már leginkább csak a székben hátradőlve „szakmáznak”, s legyintgetve mondták, őskori módszer az ilyesmi. S mégis... A német edző és a stábja (így azok is, akik az idehaza megmosolygott teszteket végezték) mégis egész jól dolgozott, elég csak visszaemlékezni a franciaországi Európa-bajnoksággal kapcsolatos országra szóló ünneplésre s persze arra is, hogy mi történt akkor, amikor minden visszazökkent a rendes, megszokott kerékvágásba, amikor nemhogy felerősödött volna a storcki módszerre való igény, hanem néhány hónap leforgása alatt az enyészeté lett.

Talán nem véletlen, hogy manapaság a futballberkekben ismertebb játékosok közül tulajdonképpen két embernek van igazán irigylésre méltó s megsüvegelendő állóképessége: egyikük a Vasas erőnléti edzője, de még mindig játékengedéllyel bíró, adott esetben pályára is vezényelhető csatár, Ferenczi István, másikuk pedig Debrecen kedvence, az utánpótlásban dolgozó Dombi Tibor. E két (volt) futballista ugyanis képes arra, hogy lefusson száztíz kilométert; „öreg” fejjel rákaptak a hobbikocogás, azon belül az ultratávú teljesítés ízére, s májusban mindketten párban teljesítették az Ultrabalatont, azaz a magyar tengert körbefutó verseny 221 kilométerének felét. Márpedig ahhoz, hogy valaki odaálljon, s viszonylag tempósan, a szintidő szorításában lefussa a Budapest–Zamárdi-felső távolságot, a futballunkban honos erő-állóképesség s edzettségi szint nem elegendő. Mondják persze, hogy a focihoz nem az ilyesféle futóbolond-hozzáállás kell, de nekem ezentúl már mondhatják, mert a Vaduz játékát látva éppenséggel azt szűrtem le, hogy a liechtensteiniek nem másban, mint az úgynevezett atlétikus képességben nőttek a magyar csapat fölé. Az állóképességük láthatóan jobb volt, testi erőben, robbanékonyságban úgyszintén lepipálták a velük szemben állókat, s ezek az esszenciák a jelenkor futballjában a gyenge taktikai repertoárú csapatok csatájában, az európai kupamérkőzések elő-előselejtezőiben igencsak kifizetődők.

Gyakran látom, hogy a magyar csapatok játékosai a meccsek és edzések után kis mellénykét húzgálnak le magukról, ami nagyon látványos és menő dolog, azt viszont már nem nagyon értem, hogy ezekkel a pulzus- és gps-es pántokkal mit akarnak nekünk, focirajongónak jelezni. Netán azt, hogy mennyire felkészültek? Nos, azt aligha hiszem, hogy a honi futballmeccsek összevissza mozgásából kinyert pulzus- és teljesítésadatokból bármi okosság kiolvasható – leszámítva persze a szemfényvesztésfaktort.

Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon: vajon a magyar futballban kik értenek az erőnléttel vagy a stratégiával kapcsolatos elemzéshez? Gyakran írunk mi is a háttérben dolgozókról, arról, hogy milyen fontos a munkájuk – na de ilyenkor hol vannak ezek a szakemberek?! A Marko Nikolics által kimondott szavak („Vállalom a felelősséget!”) ebben a konstellációban vonatkoznak azokra is, akik a vezetőedző mögött állva, őt segítve kijelölik a szakmai irányt, s a teljesítménygörbék, mozgáselemzések, videofelvételek alapján szakmai tükröt tartanak: ez és ez a játékos erre képes. Hol vannak egy-egy ilyen, a futballunkban szinte évről évre ismétlődő vaduzi focizgatás után azok, akik a magyar labdarúgás „üveggyöngyvarázslatának” felelősei? Vajon az ő munkájuk gyümölcseként mikor lesz publikus, hogy az edzésnapokon, a felkészülések időszakában s aztán a meccseken mire képesek a magyar profik, ergo milyen az erőnléti mutatójuk? Mert amit manapság a pályán látunk a játékosoktól dinamikus mozgásban vagy az állóképesség kapcsán, az jobb helyeken még egy közepes tempójú ifimeccs lejátszásához sem lenne elegendő. A kütyüarzenál ma már mindegyik élvonalbeli klubnál megvan, de – figyelve a magyar foci eredményességét és szakmai fejlődését – mire használják? Anno éppen Bernd Storck mutatta be Telkiben a Nemzeti Sportnak, hogy lenne lehetőség a teljes magyar profi mezőnyt folyamatosan mérni és monitorozni, edzésről edzésre, sőt óráról órára, csakhogy – tette hozzá nem kevés szomorúsággal a korábbi szövetségi kapitány – erre a statisztikára, elemzésre épülő együttműködésre a klubok részéről semmiféle hajlandóság nem mutatkozott.

Gondolom, a helyzet azóta is változatlan, ráadásul a német edző sincs már Magyarországon, rajta kívül pedig senkit sem érdekelnek a napra pontos laktátszintadatok, így írnám is, pontosan látjuk, hogy hol tart a magyar foci. S nem a körülményeiben, hanem – a pályán.

Lehet, sokan unják a focinosztalgiázást, de Vaduz után akkor is le kell szögezni: nagy öregjeinknek, azon kívül, hogy zseniálisan tudtak bánni a labdával, volt egy másik, hatalmas erényük – utol is érték.