A legjobb recept – Csinta Samu publicisztikája

Bizonyára valamennyiünk – legalábbis a régebbi korok iskolájára emlékezők – életében volt, van egy félelmetes iskolaigazgató. Abból a típusból, akinek már a megjelenésétől falhoz lapul a zabolázhatatlan kamaszöntudat. Szinte megmagyarázhatatlan módon, hiszen közben nem ordítja le az ember fejét, kezében nem suhog pálca. Gyilkos irónia sem árad belőle, amelytől egyetlen pillanat alatt megsemmisül az ember. Egyszerűen csak végigmegy a folyosón, ilyenkor egyetlen óhajban egyesül a diákság: csak észre ne vegyen... Mert amúgy mindent észrevesz, hogy csinálja, senki sem tudja, tekintete és hangja bénító, amint halkan odaszól, fiatalember (leányka), maga mit csinál, szünetben jöjjön csak be hozzám az irodába. És az illető pontosan tudja, miért. És úgy érzi, vége a világnak.

A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a legendás „skóla” volt igazgatója, Albert Ernő talán ma sem érti, miért. Korábbi diákjaként sokszor felvetődött bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja? Nemrég vettem a bátorságot – egyszer mégiscsak fel kell nőnie az embernek... –, és meg is kérdeztem tőle. Ennyire félelmetes lettem volna? – kérdezett vissza a 89. életévéhez közelítő egykori direktor. Majd szinte magyarázatként, bocsánatkérően tette hozzá: a fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hozta magával, ott azt nagyon megkövetelték a diákoktól.

Mostanában leginkább az foglalkoztatja, magyarázta, hogy nem akar kialakulni valamiféle emberinek mondható viszony a többségi román nemzet és a magyarság között. „Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, ahogy az unokáink is. Éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A bűnös mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még román csapatnak is tudnék drukkolni egy-egy meccsen. De így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket.”

Meglehetősen általános felfogás ez ma is Erdélyben. Miközben valamilyen másfajta általános életérzés is alakulgat: büszkének lenni a magyar futballválogatottra. Ismerősöm mondta, hogy amikor az igazgató úr fiától megkérdezte, hogy van mostanában az öreg, nézi-e a mérkőzéseket, azt a választ kapta: mióta a magyarok nyernek, már a gyógyszerét sem veszi be...

Egy másik nagy tanár, a Steauát 1986-ban BEK-győzelemig vezető, 84. születésnapjára készülő Jenei Imre – a kilencvenes évek első felében másfél éven át magyar válogatott szövetségi kapitánya is volt – is hasonlókat említett: mostanság, hogy javulnak az eredmények, azt veszi észre magán, hogy egyre jobban izgul és szurkol. Pedig amúgy sosem volt drukkertípus, tette hozzá. Némi szakmai magyarázatot is fűzött hozzá, hiszen mégiscsak futballedző: elsősorban keménységben, tartásban javultak az utóbbi időben a magyar labdarúgók. Márpedig ez mindennek az alapja, ha megvan, a többit, az egész játékot erre lehet építeni. „Ebben a tekintetben össze sem lehet hasonlítani a mai magyar játékosokat azokkal, akikkel én dolgoztam annak idején. De a mai román focistákkal sem. A magyar futball ma egyértelműen előrébb tart, mint a román. És erre büszke is vagyok” – jelentette ki az Izland elleni Eb-pótselejtező előtti napokban, cseppet sem kételkedve a magyar válogatott továbbjutásában.

Mert a Rossi-csapat idei sikerei, de még inkább tartása, küzdeni tudása a külhoniak számára is büszkeség forrásává vált. Sokaknak fájdalomcsillapító mindazokra a traumákra, amelyeket ez az élmény- és emlékrabló, fájdalmas áldozatokat követelő év okozott. Mintegy igazolásaként annak, hogy ama bizonyos mérlegnek mindig valamiféle egyensúlyban kell lennie, gondoskodik erről az, aki mindenre ügyel. A közösségi felületek beírásaiban ott csapdosnak az érzelmi hullámok, az amúgy is a sziklán ragadó tajtékot leszámítva jól követhető a hullámverés, a felvonuló, majd visszavonuló áradat. Csak némi empátia kell, leginkább belegyökerezés a kollektívába. Most a dagály ideje van, tetőzni talán még nem, azt jövőre ígérik az előrejelzések, mindenesetre megnyugtatóan magas a vízállás, akár hajóvonták találkozása is lehetséges.

A nyelvet, a szavak értelmét ismerő, a mögöttük húzódó indulatokat azonban dekódolni csak nehezen képes külhoni magyar hüledezve követi a „kinek, minek a sikere?” típusú vitákat. Ahol nem is annyira a diadal kisajátítása a tét – az legalább emberi lenne –, hanem annak a szinte kényszeresen kritikus csócsálgatása, hogy vajon tényleg sikerről beszélhetünk-e. Mérhetetlen lelkesedésünkben nem ragadtatjuk-e el magunkat, csinálunk elefántot a bolhából. Mintha újra megrettennénk a pillanat nagyságától, előbújna belőlünk a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, amely eleve borítékolni igyekszik a majdani csalódást, jó előre kitölti a fájdalomcsillapító receptjét.

Holott ma mindössze arról van szó, hogy végre újra van egy csapat, amelynek szurkolni lehet és érdemes. Amelynek védekezésre kényszerüléséből sem a fejvesztettség, a megalázottság üzen, hanem a józan, megalapozott óvatosság. A szurkoló pedig nem menekül másik tv-csatornára, mert érzi, neki itt van dolga, rá itt van szükség. Hitetlenkedve, de hálásan nyugtázza, hogy a nemrég még reménytelenül kétballábasként leírt futballista ma képes, sőt, hajlandó újra és újra belemenni a partvonal menti kis háromszögelésbe, mi több, egyre gyakrabban jól is jön ki belőle. Ahogyan azt eddig csak a „nagyoktól” láttuk. Apró csodák, amelyeknek magyarázatára kíváncsi ugyan a drukker, de csak addig a szintig, míg nem bolygatja annak misztikumát.

A siker egyik alapvető titka, ha van egyáltalán ilyen, hogy az edző ismerje fel valakiben a majdani eredményes játékost, aztán segítse abban, hogy bejárja a saját útját, ne akarja feltétlenül a saját képére faragni. Ezt is Jeneitől hallottam, aki a hetvenes évek első felében az Ajaxot bajnokcsapattá, BEK-győztessé tevő, később Franciaországban is hasonló sikereket elérő Kovács Istvántól tanulta. És örök mentorának tekinti egy másik tanácsával egyetemben: hagyd őket játszani. A képlet igazából persze csak abban az esetben „él”, ha Cruyff és társasága áll a szakember rendelkezésére, de akkor is.

A jelenlegi magyar válogatott nyilván más kávéház. Az „akkor is” esete. Úgy, hogy közben nemcsak a szurkolói „vakság” sodor magával, hanem a futball, a megvalósítások, a majdnem bravúros megoldások, amiben ott volt az ígéret még akkor is, ha minden kipukkant az utolsó passzon. Arra azonban bőven elegendő, hogy a katolikus vallását rendszeresen és intézményesen is gyakorló, elismert és sűrűn foglalkoztatott képzőművész barátom az Izland elleni meccs szünetében térdre ereszkedve imádkozzon. Kiskamasz fia szeme láttára, aki másnap – és hátralévő életében talán már mindig – úgy indult barátai, társai közé, hogy ennek az élménynek a visszaadására keresgélte a szavakat.

Gyógyszermentesség, dagadó kebel, hitbeli megerősödés: ezt is ajándékozta az idén a magyar futballválogatott. Ebben a 2020-as esztendőben, ebben a borzasztóban. Hagyjuk hát élni, táplálni, táplálkozni. Játszani borzongatóan kockázatos és gyönyörű háromszögeléseket az oldalvonal mentén. Csatlakozva a hajdani szigorú direktorhoz, aki unokája érkezésével az életünket látja folytathatónak. „Csak renyekedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.”

Ennek futballra lefordításában segítsen valaki.